Mukk

Szégyen és gyalázat, hogy 2 hónapja annyit se írtam, hogy mukk. Pedig én nem fogadtam meg, hogy nem fogok írni. (Igaz, azt sem, hogy fogok...) De sok minden történt az elmúlt hetekben. Kezdeném azzal, hogy nagy lépésre szántam el magam, és féltett gyermekemtől, Mancitól (laptop - a szerk.) könnyek között bár, de megváltam. Luis segítségével beruháztam egy új gépre, Teodorra, aki legalább 5 éves koráig biztonságban van. Manci egyelőre testvérem fennhatósága alá került, további sorsa még nem eldöntött.

Így most egy ideig (jövőév tavaszáig) mellékvágányon pihen a kocsi-téma, addig gyűjtögető életmódot folytatok, és megpróbálok alaposan utánajárni a dolgoknak.

Volt nálam hospitálni az ig.helyettes, jövőhéten jön az ig. is, mindketten a tanulási időre kíváncsiak, vagyis hogyan vezetem és felügyelem a gyerekek leckeírását. M-nek nem volt semmi gondja, végigülte az egy órát, közben figyelte a telefonját, meg a faliórát, láthatóan alig várta, hogy leteljen az idő, majd csengőszókor felállt, elköszönt, és mosolyogva távozott. Gyanítom, hogy nem puszta jókedvükből jelentkeztek be, hanem felsőbb utasításra, de azért milyen rossz lehet már egy intézmény vezetőjeként azért "ellenőrizni" a munkatársakat, vagy alkalmazottakat, mert őt is ellenőrzi valaki egy felsőbb székben ülve... És az a baj, hogy kicsiben bár, de én is ugyanezt csinálom. Vagyis azért ellenőrzöm folyton a gyerekeket, és azért szólok rájuk néha akkor is, amikor engem nem idegesít, amit csinálnak, mert attól félek, engem is figyelnek felülről, és beleszólnak a munkámba. És visszanézve az eseteket, mindig akkor vagyok "sikeresebb", mikor valamit magamtól/magamért teszek, és nem akkor, amikor egy külső elvárásnak igyekszek megfelelni. Ezt az egyet kellene levetkőznöm magamról, ezt a folytonos megfelelni akarást, ezt a görcsöt, hogy amit és ahogy csinálok, nem jó, és haszontalan vagyok, és változtatnom kell... Akkor vagyok mindig elégedett a munkámmal, ha magammal is meg vagyok elégedve. Ez pedig egészen ritkán adódik, sajnos.

Azért az állásomat - állítólag - nem kell annyira félteni, mert nem akarnak elküldeni, sőt, még annak is mindig segíteni próbálnak, aki nehezen birkózik meg a feladattal, és a tantestület tagjaival ha beszélgetek, sokuk mondja, hogy nem én vagyok a leggyengébb láncszem a gépezetben, szóval ne aggódjak. Hát nekem meg kell próbálnom nem aggódni, hanem inkább bízni egy kicsit magamban, és a kvalitásaimban.

Szervezzük a szilveszterünket (jobban készülök rá, mint a karácsonyra...), mert csak kettesben leszünk Luisszal, elutazunk Komáromba, és több napot is ott fogunk tölteni. Eredetileg többen mentünk volna (hívtuk pl G-éket is, akik tavaly nem tudtak velünk tartani), de senki sem volt rá vevő. Én pedig az elején kikötöttem, hogy ha többen leszünk, hatalmas bulit szeretnék, de ha csak kettesben, akkor romantikus összebújósat. Úgy látszik, ez utóbbi fog sikerülni.

Galáddal, a macskámmal túl vagyunk egy nehéz időszakon, bár szerintem csak nekem volt megterhelő, ő szerintem fel sem fogta: társai lettek a bajban, jó kis komisz bolhák.... De szerencsére nem volt belőlük sok, és eléggé az elején nyakon tudtam csípni a problémát, rögtön vettem irtószert is, meg nyakörvet a cicának, és tényleg 1-2 nap alatt eltűnt minden kis dög és maradéka a környékről. Azért szomorú, hogy szigorúan lakásban tartott macska, más állatokkal nem találkozik, és mégis összeszedi ezeket a nyamvadt kis gennyládákat... Elég, ha csak az utcán elhalad mellettem egy gazdatest, vagyis egy bolhás macska/kutya, és az egyik utas buszt cserél... Derűs kilátások. De legalább az a nyakörv, amit vettem neki, 7 hónapi biztonságot ad, a szer pedig amivel körbefújtam mindent, 2 évig használható fel mindenféle rovar ellen a lakásban.

Hirtelen ennyi  jutott eszembe, a többit majd legközelebb...

Things.

Sok írnivalóm lett volna az elmúlt hetekben, de amikor időm lett volna rá, erőm nem volt, amikor meg erőm teljében voltam, nem voltam net-közelben... úgyhogy csak röviden közlöm a tényeket.

- Vannak, akik feltöltenek az internetre (Facebookra) képeket ételekről, hogy "ilyennek kellene lennie - ilyen lett", és nagyon mosolyognak/siránkoznak rajta. Szokás megmutatni az otthoni próbálkozásokat, mikor például valaki süt egy újfajta pogácsát, és az eredmény nem olyan, mint a recepten látható fotón. Na, én nem ételekkel próbálkozom, hanem olyan barkácsötletekkel, amiket gyerekekkel is tudok hasznosítani az iskolában. Ugye nagy örömömre idén tartok heti egy technika órát a kis 3.-osaimnak, és az ötleteket jobbára az emlékeimből merítem, de néha előveszek egy-egy internetes oldalt is, ahol láttam valami jót és használhatót. A legutóbb példának okáért egyszerű őszi faleveleket készítettünk. Ez volt az ötlet: 

 és ilyen lett az, ami nekünk sikerült. Vagyis a mintapéldány, meg a sablonokból készített darabok. (Ki lehet találni, melyik volt az első, és melyikek voltak azok, amikkel a gyerekek ügyeskedhettek.)

Valahogy az otthoni megoldások sosem egyeznek az ötletadóval. (Lehet, hogy az volt a gond, hogy az eredeti megvalósításban maradék papírokat használtak, nekem meg muszáj volt újakat bevetnem?)

- Volt egy tüszős mandulagyulladásom, mellette jól meg is fáztam, úgyhogy egy hétig nyomtam itthon az ágyat. Igaz ugyan, hogy már két hete volt, de még mindig köhögök, és szerintem ez még egy pár hétig el fog húzódni. Tavaly ugyanez volt. Ugyanígy kezdtem, és hetekig tartott, mire kimásztam belőle. Sosem tudom megúszni. Vagy az allergia kínoz, vagy valami hülye vírus.

- Elmentünk a főzdefesztre, és megkóstoltunk megint egy pár kézműves sört, de én akkor is maradok a Fótinál. :) Aztán voltunk az @rc plakátkiállításon is, de az nekem nem jött be. Volt egy pár ötletes kép, köztük például az egyik ismerősöm plakátja is, de egyébként nem szeretem, ha már a csapból is a politika folyik....

- Fejembe vettem, hogy veszek egy kocsit. Mert ugye van nekem egy autóm, illetve fogalmazzunk úgy, hogy van egy autó, ami állítólag az enyém, mert hogy amit ajándékba kap az ember, az általában a tulajdonát is képezi neki... De ezt az autót sose éreztem, és sose érezhettem igazán a magaménak. Nem a nevemen van, nem én járok vele, és még csak nem is olyan, amilyennek én szeretném, ha lenne. De a legnagyobb hibája mégsem ez, hanem, hogy mikor vettem két ragasztható matricát, mint tanuló vezető, hogy majd akkor ráragasztom az elejére meg a hátuljára, közölte az én édes testvérem (aki egyébként maga az ajándékozó volt), hogy ne ragasszam már rá, mert még ő is szeretne vele járni. Mármint a kocsival. Gondolom ide-oda, dolgozni, haverokhoz, csak úgy "csapatni", akármi. Hát jó, b*szd m*g, majd veszek magamnak egy saját autót, amire azt ragasztok fel, amit akarok, és ÉN járok vele ide-oda, dolgozni, haverokhoz, vagy akármi. Úgyhogy már nézelődök is itt-ott, jó lenne eleve kigondolni, hogy milyen autót is szeretnék, meg hogy akkor mennyi pénzt kell rá összegyűjtenem. Valószínűleg valami kölcsönt is kell majd felvennem, de ha egy nekem tetsző árfekvésű autót találok, talán családon belül is megoldhatom a pénzügyeket. S hogy milyen kritériumai legyenek az autónak? Jó nekem a használt is, de új legyen - úgy is mondják: újszerű, vagy jól karbantartott - (előre bocsánat a Trabantosoktól meg Wartburgosoktól, de nekem ezek a kocsik már nem újak, akármikor is lettek forgalomba helyezve), kicsi legyen, keveset fogyasszon, és könnyen lehessen kezelni a sebességváltót, vagyis csak megpöckölni kelljen, de ne arrébb passzírozni. Azt hiszem, a többi már részletkérdés. Sem a típusa nem érdekel, sem a gyártási éve, sem az alvázszáma, sem a színe, sem a futott kilométerei, és még csak az sem, hogy hány ajtó van rajta. De az biztos, hogy nekem lesz egy autóm, és a kedves testvéremnek nem fogom az orrára kötni. Egyszer csak hazaállítok az új járgánnyal. Ami csak az enyém lesz!

Az ember mindig vár...

Gyááá, megint panaszkodni akartam, de inkább nem írok semmit, inkább csak magamban puffogok. Mert még ahhoz is elég dühös vagyok, hogy itt leírjam. Inkább írok két jóhírt.

Egyik: végre ki tudtam cseréltetni az óraszíjamat, igaz, hogy emiatt másfél órával később értem haza, mint amúgy szoktam, de legalább szép narancssárga bőrszíj van rajta. És ehhez egy másik útvonalat is próbáltam ki hazafelé, amit lehet, hogy népszerűsíteni fogok, mert bármit hajlandó vagyok megtenni, csak elkerüljem a 4-6-os villamost. Sőt, ha jól számoltam, akkor talán 10 perccel le is rövidíthetem az utat. Na majd holnap odafelé is letesztelem.

Másik: hazafelé jövet a metró aluljáróban megláttam egy srácot, amint egy nagy A4-es lapon a volt iskolám rövidítését mutogatta, vagyis gondolom várt valakiket, és ez volt a kulcsszó, mint pl a repülőtereken és pályaudvarokon, amikor várják a cserediákot, vagy akárkit.

Muszáj volt odamennem hozzá és megkérdeznem, hogy kiket vár, mire azt válaszolta, hogy ő most kezdi a sulit ott, és a leendő csoporttársaival szeretne találkozni, hogy kicsit felfedezzék a környéket. Ezt a részt nem annyira értettem, mivel ez a suli nem Budapesten van, úgyhogy utána néztem, és láss csodát, mióta végeztem, elég sok minden átalakult a képzésben, mivelhogy most már nem csak Nagykőrösön, hanem Budapesten is van képzés nappali tagozaton. Bezzeg mikor én jelentkeztem, még szó sem volt róla... Csak ott volt kihelyezett tagozat, illetve pár évvel később már Kolozsvárott is. No hát, szépen fejlődik a világ, úgy látszik. Csak le ne maradjak!

Utánozás: majomszokás

Attól még, hogy a televízióban nyugati műsorokat vetítenek, és nyugatról beáramlott szövegekkel és reklámokkal akarnak nekünk eladni, legyen az akár szellemi termék, akár kézzel fogható dolog, még nem biztos, hogy nekünk, magyaroknak valóban erre van szükségünk és igényünk. Egyesek szerint le vagyunk maradva a többi civilizációtól több évtizeddel - ha nem évszázaddal - de szerintem nem mi maradtunk le, hanem ők siettek túlságosan előre. Gondolok itt például az egyik kereskedelmi csatorna új műsorára, ami nem kicsit hajaz Gordon Ramsay konyhájára.... Az eredeti műsornak valami olyasmi címe van, hogy Pokolkonyha, a magyar műsor címe meg azt hiszem Konyhafőnök, de most ennek nem néztem utána rendesen. Mindenesetre a műsor - bemutató alapján - úgy épül fel, hogy bizonyos számú szakács (akik gondolom a magyar vonatkozásban nem hivatásos szakácsok, csak emberek, akik szoktak főzni) versenyzik egymással talán ugyanannak az ételnek a többféle elkészítésében, vagy bizonyos ételek tálalásában, stb. Akinek a munkája pedig a séf szemében nem éri el a szintet, az hatalmas szidást kap, de olyan minősíthetetlen stílusban, hogy le sem tudom írni. Vagyis elhordják mindennek, és sértegetik, hogy jól szálljon magába... Értem én, hogy az alapötlet szerint igen szigorú és már-már drákói stílusa van a vezetőnek, és ez adja a "nevet", de nem vagyok benne biztos, hogy szükségszerű ezt teljes valójában átvennünk. Szerintem a magyar ember nem szereti az ilyesmit. Lehet, hogy azt gondolják, felnövünk a nagyokhoz, és mi is olyan dolgokat szeretnénk látni a tévében, mint az amerikai otthonokban láthatók, de az én gyomrom ezt nem tudja bevenni. Miért kell nekünk mindenkit majmolnunk, és magunkra erőltetni egy másik nemzet/nép/társadalmi csoport/közönség igényeit vagy ízlését? Miért kell nekünk mindenkihez igazodnunk? Nem minden jó, amit ránk akarnak tukmálni! Különben abban sem vagyok biztos, hogy az amerikaiak szeretik ezt. El tudom képzelni, hogy ők is csak azért nézik ezeket a fajta műsorokat, mert nincsen más. Most hirtelen egy film jutott eszembe, a magyar címe: Hülyék paradicsoma, na az pont erről a népbutításról szól. Példának okáért a moziban megy egy új film, melynek címe: A segg. És mit lehet látni a filmben? Másfél órán keresztül egy pucér férfihátsót... Premier plánban. Na, most ez a műsor szerintem pont ilyen lesz. Csak éppen több segget nézhet, aki akar, ráadásul olyanokat, akik egymást sértegetik.

Eleve sem értem ezt a liberalizmust, hogy a külföldről jövő szennyet miért kell nekünk zokszó nélkül lenyelni. Akár filmről van szó, akár könyvről, akár zenéről, vagy bármilyen termékről... Ha másnak jó, akkor kötelező jelleggel jó kell lennie nekünk is? Sőt, másnak jó egyáltalán? Bárkinek?

Bátyám is elment tetováltatni, mind a két alkarjára, külső oldalra. Az egyik karján egy olyan idézet, amiről tényleg elhiszem, hogy sokat jelent neki, ezért azt annyira nem is firtatom, bár kíváncsi lennék rá 10-20-50 év múlva. Viszont a másik karján... Ott is egy idézet, ami annyira de annyira hétköznapi, ugyanolyan tucatáru, mint azok a tetoválások, amiket ő lekicsinyelt, sőt, baromságnak és értelmetlenségnek titulált. Jelen esetben én inkább azon vagyok, hogy a nonfiguratív ábrák még 50 év múlva is nonfiguratívak lesznek, vagyis sem most, sem akkor nem fognak olyasmit jelenteni az embernek, amivel nem tudnak azonosulni. Bátyám azért szidta ezeket az ábrákat, mert szerinte nincs jelentéstartalmuk, és az emberek csak azért varratják magukra, hogy legyen rajtuk valami, hogy ők is büszkélkedhessenek azzal, hogy tetoválva vannak. Épp ezért ezeket az embereket sem tartotta sokra. Erre most ő magára varrat egy ugyanolyan sablontetoválást, csak éppen nem kacskaringós vonalak, hanem értelmes magyar szavak formájában. Most még van jelentése, de később majd olyanná válik, mint a szidott minták. Akkor mit fog mondani? Most még lehet, hogy elégedett, de nem tudom, vajon később is az lesz-e. Azt mondani meg badarság rá, hogy "a később nem érdekel". Az -élj a mának- nem az én életfilozófiám.

Majmolni a nyugatot, hódolni a divatnak, csak azért, mert mindenki ezt csinálja...

Szerintem nem éri meg.

Derűre beborult...

Korai volt az örömöm... Kezdem azzal, hogy a héten kettő napon kezdek 4. óra után, kettő napon 5. óra után, és az ötödik napon már a 4. órában a gyerekekkel vagyok. Természetesen a két nap közül mikor ráérnék csak fél 1-re beérni, az egyiken reggel fél 8-kor már benn kell lennem, mert helyettes vagyok. Igen, jól sejtitek: ez a csütörtök, aminek eddig annyira örültem. Sebaj, így legalább biztos lehetek benne, hogy még az 5. órába is kiírhatnak helyettesnek, ha éppen úgy adódik. Végül is azt akartam, hogy a péntek délelőttöm szabad legyen, és ne a csütörtök délutánom legyen tiszta kapkodás. Oké, ezt elértem. De olyan szerencsétlenül alakult az órarendem, hogy egész évben péntekenként fogok sírni. A 4. óra egészen pontosan 10:55-kor kezdődik, és 11:40-ig tart. Szóval nekem már legkésőbb háromnegyed 11-re be kell érnem az iskolába, ami azt vonja maga után, hogy a szuperszabad péntek délelőttöm egészen pontosan 09:30-ig tart. És azt mondom, ez még mindig nem a legnagyobb problémám. A legnagyobb problémám az, hogy a péntek 4. órát csak a fél csoporttal töltöm, az 5. órát az egésszel, mivel technikát tartok nekik, viszont a 6. órám szabad, mert akkor más tanárral van órájuk, és csak azután veszem vissza őket, immár teljes létszámban napközire. Hogy mi a fenét fogok csinálni abban az egy nyomorult órában péntekenként, arról fogalmam sincs. Mondhatnám, hogy készülök a technika órámra, de akkor mivel töltöm a csütörtök délelőttjeimet? És a legborzasztóbb az egészben az, hogy míg a délelőttösök megtehetik, hogy hazamennek, ha nem kell helyettesíteniük délután, addig a délutánosoknak ott kell ülniük az iskolában munkakezdésig, akár van dolguk, akár nincs. A 32 óra úgy látszik, nem vonatkozik mindenkire egyenlően. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenkire vonatkozik, de valakikre egyenlőbben, mint másokra. Ezt meg még az is nehezíti, hogy nekem kicsivel több mint egy óra a munkába jutás, szóval ha esetleg 8-kor megbizonyosodom arról, hogy nem kell senki helyett beugranom, és haza akarnék menni, hazajutnék mondjuk negyed 10-re, és nagyjából negyed 12-kor már el is kellene indulnom vissza. 2 óra meg megint semmire nem elég. Ja és persze ha fejembe venném, hogy pénteken szervezek magamnak egy helyettesítést délután, mert mondjuk elutaznék (mint idén áprilisban volt példa rá), akkor nem csak a napközit kell valahogyan megoldanom, hanem a technikát is, ami azért jóval macerásabb.... Egyedül az menthet meg, hogy a második félévben új órarend lesz. Nem lesz a péntek a kedvenc napom... 

Továbbá megkaptuk a hajnali ügyeletek beosztását is, ami azt jelenti, hogy a névsor első fele 6-ra, a másik fele háromnegyed 7-re kell bemenjen azon a bizonyos napon, mikor rákerül a sor, és én - noha a második oszlopba tartozom - szerdára jutottam, ami azért sz*r, mert másnap is korán kell kelnem. 5 embert kérdeztem meg, akivel tudtam volna cserélni csütörtökre, mind az 5 visszautasított, vagy azért, mert neki is éppen pont a csütörtök volt jó, vagy azért, mert már másvalakivel leboltolta a cserét. az utolsó visszautasítás volt a "kedvencem", attól az kollegámtól soha semmilyen szívességet nem tudtam kérni, mert mindig volt valami remek kifogása, amivel nem tudtam vitába szállni. Most is úgy mentem oda hozzá, hogy gyanítottam a választ, de azért megpróbáltam. A leggyönyörűbben törte ketté reményeimet: "bármelyik másik nap jó lenne nekem, de pont a szerda nem jó" - mert hogy aznap éppen ő a soros abban, hogy a gyerekeit (akik nem is a sajátjai) iskolába vigye. Kíváncsi vagyok, mit tett volna, ha szerencsétlenül pont ő esik a nyomorult szerdára... Még az a megoldás jutott eszembe, hogy megkérek valakit a napközis kollégák közül, aki szerdán helyettes, hogy aznapra engedje át nekem, és vigye el másnap a helyettességet. Ha ez sem válik be, akkor szívni fogok mint a torkos borz...

Ja és persze hozzátenném, hogy nem egyedül az én helyzetem vacak. Senkinek sehogy sem jó az, ahogy idén alakultak a dolgok. De legalább nekem van hol kiadni magamból a feszkót. :(

Ez most cím nélkül.

Egyszerűen borzalmas, mennyire utálom az embereket... Illetve nem is az embereket, csak azt, ahogyan viselkednek. Talán csak az én személyes aurám szélesebb, mint az átlagé, én nem tudom... De nem hiszem el, hogy másnak kényelmes lehet egy majdnem üres tömegközlekedési eszközön (jelen esetben HÉV-en) pontosan mellém ülni... Felszáll, van egy csomó üres hely, de ő fogja, és mellém ül le, még akkor is, ha egy embernek sem elég kényelmes az a szűkös ülés... És ezt a mentalitást nem értem. Vagy én vagyok ennyire vonzó ezeknek az embereknek? Én nem akarok vonzó lenni. Inkább megrugdosnék mindenkit, aki annak ellenére akar mellém ülni, hogy velem szemben is és mögöttem is van szabad hely. Most már megvan a jogosítványom, már csak egy kis gyakorlás, meg az útvonal alapos memorizálása, és véget vetek ennek a "csak azért is mellé ülök" helyzetnek. Komolyan, az embernek munkából hazafelé menet nem arra van a legnagyobb kedve és igénye, hogy másvalaki mellett nyomorogjon...

Ha már a munkánál tartunk: hamarosan becsöngetnek, jövőhéten hétfőn már kezdődik az iskola, és az épület még nem néz ki úgy, mint ha napokon belül elkezdődne a tanulás. Na nem azért, mert nincsenek jelen a pedagógusok vagy a dolgozók, hanem mert még az egész folyosó tele van festékes vödrökkel, a lépcsők linóleumcafatokkal, az udvar meg szeméttel. Ott volt egy egész nyári szünet, és nem volt nekik  elég, hogy a felújításokat elvégezzék, egyáltalán hogy belekezdjenek. Az udvaron már térdig ér a gaz, erjedt gyümölcsök aszalódnak a fa alatt a padon, mindenfelé falevelek és sár, az ülő alkalmatosságok pedig úgy néznek ki, mint ha Hirosima egyik iskolaudvarában állnának. Nem régiben valaki panaszkodott, hogy náluk volt felújítás, de a felét elzsebelték az összegnek, és vacak anyagokkal dolgoztak. Na hát én mondtam, hogy örüljön neki, hogy legalább valami munka van ott, mert nálunk még csak munkások se tették be a lábukat az épületbe... Vagyis egész eddig nem, de hétfőn  érdekes módon elkezdtek valamit munkálkodni.

A termet is kitakarítottuk, régi összegyűlt ócskaságokat dobáltunk ki (csak azt nem tudom, júniusban miért nem lehetett ezt megcsinálni, ha már semmi más teendőnk nem volt..) Én a napközis szekrényt pakoltam ki és szortíroztam, vagy két tucat játék, de a fele olyan hiányos és használhatatlan, hogy inkább jobb lenne kidobni... De ugye azt nem lehet, mert nem tudjuk, mi van leltáron és mi nincs... A szekrény aljából előkerültek régi tornazsákok, cipők, pulcsik, stb, nyilvánvalóan évek óta ott álltak és nem hiányoztak senkinek (illetve ha mégis hiányoztak, akkor nem tudták a gazdáik, hol keressék őket, mert senki nem érdeklődött utánuk), úgyhogy fogtunk egy jó nagy zsákot, és beledobáltuk mindet, aztán kitettük a folyosóra, arra a rövid időre, míg kitaláljuk, mi történjen velük.... Ha időközben lába kélne a zsáknak, remélem, az új gazdája jobban fog vigyázni a tartalmára. Ez a művelet elvett az életemből majdnem 2 órát, mert még a játékokat is átnéztem, hogy egyáltalán mi az, ami használható belőlük, és nem mondom, hogy most már minden a lehető legszebb rendben van a szekrényben, de mégiscsak áttekinthetőbb, mint volt. Holnap reggel 9-kor ismét kezdődik a munka, bár még nem tudom, mi lesz a feladatom.

Ma megcsináltuk a beosztást is, vagyis a helyettesítő rendet, és remélem, jobb lesz ez az évem mint a tavalyi, mert tavaly péntekenként kellett bemennem reggel fél 8-ra, idén pedig sikerült a csütörtököket lefoglalnom magamnak. Ez annyiban könnyíti meg a helyzetemet, hogy ha hétvégén esetleg el akarnék utazni, elég lesz pénteken délelőtt összepakolnom munka előtt, na meg könnyebb lesz péntekre szerveznem magamnak helyettesítést, ha a pénteket is szeretném kikérni. Ja és szerdán sokkal könnyebb időben lefeküdni, mint csütörtökön. Szeptember közepéig el kell készítenem a foglalkozási tervet is, amit úgy fogok megcsinálni, mint az egyszeri diák: kimásolok egy régebbit...

Újdonságok

Igaz ugyan, hogy az idei nyaram nem arról (volt) nevezetes, hogy minden héten valahol máshol voltam, és csak ruhát mosni jártam haza hetente, de ettől eltekintve igenis eseménydús nyár (volt), és van mit mesélni róla.

Kezdem rögtön az elején azzal, hogy végre megszereztem a jogosítványt. (Na most jól lebuktam azok előtt, akik olvassák a blogomat...) Annak idején azt fogadtam meg, hogy nem írok róla addig, míg nem sikerül megszerezni. Rejtve ugyan, de mégis írtam, és most ki is jelentem egyértelműen: Már én is vezetek! Július 8-án volt a forgalmi vizsgám, nem sokkal utána már mentem is az okmányirodába, és nagyjából egy hete kiküldték a kártyát. Azóta már kétszer vezettem, na jó, nem egyedül, de mégiscsak az oktatóm jelenléte nélkül, ami ugye elég erős váltás... (Nem régiben utána számoltam, és kb 100 órát vezettem...)

Ennek örömére - na meg persze születésnapom okán - elmentem egy kedves ismerősöm tetováló szalonjába, és a kisebbik rosszat választottam: egy piercinget. Állítólag nyom nélkül beforr, ha kiszedem, de ha esetleg mégsem tűnne el a heg, nem olyan feltűnő helyen van, hogy ne lehessen együtt élni vele. Szóval nem kell attól tartanom, hogy 50 év múlva majd félek tükörbe nézni. Ezt Luis finanszírozta nekem (mivelhogy 5 év gondolkodás után ő beszélt rá végül), és hát valljuk be: elsősorban neki szerettem volna tetszeni, ezért nem haboztam sokáig. Mindenkit az érdekel, hogy milyen piercing, igaz? Nyugi, csak egy kis pont a bal orrcimpámon. :) Majd ha teljesen begyógyul, és megtanulom, hogyan kell kiszedni, akkor azt is cserélgethetem majd, mint a fülbevalóimat. :)
Nem csak az én születésnapom volt a nyáron, hanem pár rokonomé is, ezért édesanyámmal meg bátyámmal tettünk egy kisebb ajándékbeszerző körutat, aminek most is az lett a vége, mint máskor: magamnak több mindent találtam, mint másnak. Ez így szokott lenni. Ha nem akarok vásárolni semmit, akkor tuti találok valamit, amit már régóta kerestem, ha meg égen-földön keresek és vágyok egy valamire, tuti nem akadok rá. No, az Apacsban találtam végre egy medált az ezüstláncomra, ami stílusában illik hozzám is meg a láncomhoz is, így már nem csak havonta egyszer fogom viselni. Megvettem azt a könyvet, amit a múltkor nézegetettem a Libriben (és sokáig vacilláltam, hogy e-könyv formában vegyem-e meg, vagy hagyományosban, míg végül a kézzel fogható verzió mellett döntöttem.) És ha ez még nem lenne elég, hazafelé megláttam egy táskát a kirakatban, amiről rögtön édesanyám jutott eszembe, és neki is megtetszett, meg is vette, de mikor bementünk fizetni, a saját táskámat is megtaláltam, amit egyszerűen nem tudtam ott hagyni. Régóta nézegettem már akkora méretű táskákat, de még nem találkoztam az ideálissal, ez viszont első látásra meggyőzött. Végre belefér egy A4-es mappa is, esernyő, kis palack, kis kardigán, könyv (bocsánat, már az olvasó, aminek még nincs neve, de mindjárt lesz...) és nagyjából minden, amire egy nőnek szüksége lehet. Próbáltam róla képeket keresni a neten, de csak hasonlókat találtam, pont ilyet nem... Egyik barátnőm irigyelne miatta, mert pillangós mintázata van. Ez volt a születésnapi ajándékom magamnak. (És állítólag olyan, mint a hajam: illik hozzám. :P)

Akkor mondhatom azt is, hogy egy évvel megint öregebb és tapasztaltabb lettem, és már megint közelebb vagyok a 30-hoz. Voltaképpen háromszor is megünnepeltük, először aznap, két jégkrémmel (meg az ajándékommal), aztán másnap egy tortával, amit édesanyámmal közösen készítettünk (és a végén kanállal kellett megenni...) végül pedig Luissal, egy héttel később. Kaptam egy e-book olvasót, meg egy Volkswagenes kulcstartót, amire már rá is fűztem a slusszkulcsomat. (Bár még nem vezettem, de annak is eljön az ideje.) Luistól pedig egy parfümöt kaptam, aminek olyan jó az illata, és olyan tartós, hogy azt hiszem, a kedvencem lesz ezután... (Ki tudja, nem azért vette-e, hogy "megszabaduljon" az előző parfümtől, aminek szintén nagyon szerettem az illatát? :D)

Édesanyámmal voltunk az Invázióban a múlt héten, mert mikor a születésnapi jégkrémemért mentünk, megláttam, hogy nyár végi leárazás van, és azok a kis szoknyák meg felsők, amik tetszettek júniusban most féláron kaphatók. Be is vásároltunk, két szoknyát, és két pántos felsőt vettem magamnak, amit ha idén nyáron nem is, de jövőre biztosan fogok tudni hordani.

A Tescoban meg találtam tök véletlenül normális fehérneműket is, szóval teljesen felfrissült a ruhatáram.

Az utolsó frizuraigazításom pedig a fodrásznál inkább frizuraváltásnak bizonyult, mert még a szokásosnál is rövidebbre nyírattam, olyan rövid, hogy csak az ujjbegyeimmel tudom megfogni. :) De az előzőekből kiindulva két hét, és ugyanúgy fog kinézni, mint vágás előtt, mert olyan gyorsan nő (és deformálódik el...) A színével most ki vagyok békülve, végre elég vörös, és nem annyira lilás mint eddig volt.

Pénteken megyek kozmetikushoz is, a végén még ki is fogok békülni magammal. :) A nyárnak mindjárt vége, én meg most kezdek belejönni... Kezdek ráérezni az élet ízére! :)

Az idő járása, meg múlása....

Van egy kedvenc képem az interneten, amin mindig jót mulatok, és sokszor eszembe is jut. Például a múlt héten is sokszor felötlött bennem, mert annyira aktuális volt minden egyes nap. Íme:

Kicsit szatirikus, de nagyon is helytállónak tűnik. Sokakat sérthetek vele, mert nem csak viccesnek tartom a képet, de igaznak is, amivel szabad egyet érteni meg nem egyet érteni, de ezt nézzétek el nekem.

A meteorológusok mondanak mindenfélét, hogy zivatar lesz, meg felhőszakadás, meg hét ágra fog sütni a nap, és hogy sehol sem lesz szél, aztán ez vagy igaz lesz, vagy nem. Mert Isten az összes műszernél és meteorológusnál bölcsebb és hatalmasabb. Nem olyan időjárás van, amilyet a gépek mutatnak, hanem amilyet Ő akar. Ez bizonyosodott be nekem az elmúlt héten. Is. Például a múlt hétre az összes előrejelzés esőt mondott, meg "egyáltalán nem strandidő"-t, aztán mi mégis minden nap le tudtunk menni a Balatonban fürdeni. Igaz persze, eső is esett, de nem egész álló nap, és nem is huzamos ideig. Általában esténként, éjjelenként esett, és nem is olyan rettentő nagy mennyiség. Ez pedig minket egyáltalán nem zavart abban, hogy kihasználjuk a lehetőséget egy jó kis fürdőzésre minden nap. Volt már máskor is olyan, hogy esős, szeles, borús időt mondtak, és még csak szellőcske sem volt, hanem végig sütött a nap. Igaz, ez áprilisban volt, és mint tudjuk, az a hónap szeszélyes, de a lényeg nem ez. :)

Nagyjából ennyit tudok mindenkinek mesélni a múltheti nyaralásról, mert az összes programunk nagyjából ebben a hármasfogatban merült ki: alvás-evés-strand. Hol összekapcsolódtak egybe, hol pedig csak egyiket-másikat "űztük", de unatkozni nem volt lehetőség.

Tegnap jöttünk haza, persze a legnagyobb hőségben, és elég sokan is voltak az utakon, mert sokan beijedtek a kis szemerkélő esőtől, de nekünk még okvetlen el kellett mennünk bevásárolni az egyik nagy bevásárlóközpontba, úgyhogy nem úsztuk meg pár röpke órával a hazautat. Persze, különleges okunk volt rá: egy évvel megint idősebb lettem, és ezt kultúránk szokásaihoz híven meg kellett ünnepelni. Beértem volna a klasszikus fagyi-tortával (amit gyerekkoromban sokszor kaptam torta helyett, Vienetta®), de nem volt, egyetlen darab sem. Előre gyártott tortát nem szerettem volna (mert csak pénzkidobásnak tartom, se nem finom, se nem jó, se nem különleges, se nem szép, és egyébként is édesanyám tortájával egyik sem ér fel), úgyhogy maradt a klasszikus jégkrém, Carte d'Or®, amiből egyből kettőt is vettünk, és ezzel elintéztük a torta-ügyet. (Máig, mert ma csak azért is megkaptam a tortámat. Amit édesanyám készített.) A születésnapomat is megültük, de csak olyan szelíden, négyesben, és még mindig vágyom arra, hogy egyszer valaki nekem egy meglepetésbulit szervezzen, vagy hogy a családomon kívül másokkal is együtt ünnepelhessek, de talán majd ennek is eljön az ideje... valamikor. Persze, tudom én, mindenkit az érdekel, mit kaptam ajándékba. Hát, elmondom: egy e-book olvasót. Ja meg egy kulcstartót, amire a slusszkulcsomat fűzhetem, mert jegyezve van az autóm márkájával. Aztán még Luistól is kapok valamit, illetve valamiket, az egyikről tudok (egy ékszer), ezért kértem, hogy adjon valami olyat is, ami teljes meglepetés lesz. Izgatottan várom már, mert neki mindig szuper ötletei vannak. :)

Különben az olvasót már igénybe is vettem, rátöltöttem azt a könyvet, amit éppen olvasok, ezért az egyiket hagyhatom a táskámban, a másikat az éjjeli szekrényen, és mindig kéznél lesz, ha olvasni támad kedvem. De szerintem az általam elolvasni vágyott könyvek jó része nem jelent még meg e-könyv formájában, szóval itt az idő, hogy tágítsak az érdeklődési körömön. :)

Menjél már....

És a nyár egyetlen nyaralása ma megkezdődik... Utazom Balatonszárszóra, vasárnapig leszek ott, egy jól megtervezett és népes táborban a gyülekezetünk szervezésében. Nem mondhatnám, hogy eddig olyan eseménydús lett volna a nyaram, illetve hát esemény volt dögivel, és Luis is sok mindent kitalált, de nem büszkélkedhetek egyetlen "ottalvós bulival" sem. Pedig bőven ráértem. Na nem baj, majd bővebb és alaposabb beszámolót tartok vasárnap, vagy hétfőn, most pedig megyek aludni, mert nem lenne jó az első nyaralás első napját végigaludni, vagy kókadtan végig nem-tudom-mi-vanozni...

Beállok én is!

Republic: Megyek a sorban

Nem tudom, mi a jó
Nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy
Nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök
Nem tudom, mit akarok
Nem tudom, mit akarsz
Hosszú a folyó, túl messze van a part
Ahogy a többiek megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultan
Itt élek valahol és boldog vagyok
Mint a mesében, míg meg nem halok
Nem sokat iszom, nem sokat eszem
Így élni lehet, így könnyű nekem
Ahogy a többiek, megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultam
Mindenki ugyanolyan boldog és éhes
Trombita harsog, szóljon az ének