-

Gyűlölöm a hülye melleimet.

Tavaszi sétafika :)

Egy pár napja elhatároztuk Luis-szal, hogy hétvégén (vagyis szombaton) elmegyünk Visegrádra, mert van ott valami sportos program, amit szívesen kipróbálnánk. Meg is próbáltunk egy alkalmat lefoglalni, de sajnos pechünk volt, mert éppen most vannak technikai gondjaik, és bizonytalan ideig szünetel a szolgáltatás. Na, akkor gyorsan ki kellett találnunk valami más programot, mert ezt a gyönyörű tavaszi napsütést nem hagyhattuk elveszni. S mivel Visegráddal mindig együtt emlegetik Szentendrét, meg is volt az új terv: látogassunk el a Skanzenbe! Én még nagyon kislánykoromban voltam arrafelé, valami osztálykiránduláson, meg még egy pár éve a szüleimmel és egy baráti családdal (avagy családi barátokkal?), de a gyerekkori élményekből nem sok mindenre emlékeztem már, a pár évvel ezelőtti látogatás alkalmával pedig pont rossz időben mentünk, és így szinte csak sétálni tudtunk, mert egyébként nagyjából minden zárva volt. (Arra már nem emlékszem, hogy csak az idény miatt, vagy valami felújítás végett...) Szó ami szó: hihetetlen kíváncsisággal vártam, mit fogok majd látni. Előre örültem a szép időnek, meg annak, hogy majd sétálhatok egy jót Luis-szal. A várakozásom be is teljesült, mert az egész napunk fantasztikusan sikerült. Viszonylag korán, 11 felé értünk be Szentendrére, HÉV-vel mentünk, de a Skanzenbe csak másfél órával később volt busz, úgyhogy addig el kellett töltenünk valahogy az időt, hát sétáltunk egyet a kis utcákban, meg ettünk egy süteményt a Szamos cukrászdában. Elég sok ember volt a tereken, mindenki ki akarta használni, hogy április közepén ragyogóan süt a nap. 1 órakor már a Skanzenben sétálgattunk, és sokkal de sokkal nagyobb és szebb, mint amire emlékeztem. Szinte egy teljes méretű falu. Olyan sok ház, meg látnivaló volt, hogy nem is tudtunk a végére érni. Ha mindent figyelmesen és töredelmesen végig akartunk volna nézni (illetve néztünk volna, mert hát nem az akarattal volt a baj), szerintem simán el tudtunk volna ott tölteni akár 10 órát is. Hát, nekünk csak ötöt sikerült. És még így sem láttunk mindent. Viszont az egyik háznál megkínáltak minket frissen készült kemencében sült rakott krumplival, egy másik háznál pedig mézeskalácsot vettünk. Simogattam kecskét, és lovat is. Felültünk a kisvasútra, ami a kiállításközpont egyik végéből a másikba ment, és egyre csak sétáltunk és sétáltunk és sétáltunk. Piknikeztünk pokrócon szendvicsekkel, ittunk finom bort, beszélgettünk dánokkal, találkoztunk kedves családokkal, de ami a legjobb volt (legalábbis az én szemszögemből), hogy nem voltak olyan rengetegen, és akik voltak, azok is inkább fiatalabb vagy idősebb párok voltak, de nem gyerekek, mert őszintén megmondva én a dolgos hétköznapok után szeretek egy kicsit kiszakadni ebből a közegből, és örülök, ha nem kell gyerekek közelében lennem.

Időszaki kiállítást is láttunk, beszélgettünk több ott dolgozóval is, és több fényképet is készítettünk. De azok Luisnál vannak, úgyhogy majd update-olom később ezt a posztot egy pár fotóval.

Kicsit megkapta a hátunkat a nap, és nap végére lejártuk a lábunkat, de mégis csak megérte, és nagyon szép napot töltöttünk ott. Estefelé Szentendrén fagyiztunk még egyet, kiültünk a Duna-partra, néztük a hullámokat, süttettük a hátunkat, majd mielőtt hazaindultunk volna, bementünk egy kézműves pub-ba, és ittunk egy-egy pohár sört. De még mindig nem volt kedvünk hazamenni, ezért visszatérve Pestre elmentünk egy kávézóba (ami csak pár hete nyílt), ahol társasjátékozni lehet fogyasztás közben (vagy inkább fogyasztani társasozás közben), és megismertünk egy új kártyajátékot, amivel majdnem éjfélig játszottunk. Egyik asztaltól a másikig csapódtunk, több idegennel összeismerkedtünk, hogy együtt is játszhassunk, és a végén (némi autós segítséggel) nagyjából fél 2-re haza is értünk, és egy jó kis tavaszi napot magunk mögött tudva ágyba.... zuhantunk. :)

Update fotók:

 

 

 

 

Rinyatéma, sorstársaknak...

Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Ugyanis pár hete elhatároztam, hogy ha megkapom az áprilisi fizetésemet, akkor veszek majd 2-3 új melltartót, mert amiket most hordok, elkoptak már, sőt, némelyik kényelmetlen is, szépnek pedig egyáltalán nem mondanám őket. Nos, tudni kell, hogy nálam a fehérneműk nem úgy vannak, hogy besorakoztatva szépen a szekrénybe, és csak benyúlok, és kiveszek egyet, mert mindig az adott ruhámhoz kell választanom, ami persze érthető, és gondolom, lányok milliói vannak így vele, csakhogy.... én nem aközött mérlegelek, hogy ezt a fehéret vagy azt a fehéret, vagy esetleg feketét vagy színeset válasszak az adott napra, és még csak aközött sem mérlegelhetek, hogy szivacsos, merevítős, vagy sima, vagy sport, vagy push up-os legyen a nyertes... hanem konkrétan azt kell eldöntenem, hogy a fehéret vagy a feketét vegyem fel, illetve hogy a két rossz, és elhasznált közül melyik a kevésbé gázos... Így tehát mindenképp rá voltam kényszerülve arra, hogy beszerezzek pár csinos és jó darabot. Melltartót nyilván nem vesz használt ruha üzletben az ember lánya, de én először az olcsóbb helyeken keresgéltem. Sikertelenül. Fölpróbáltam még a múlt hónapban nagyjából 20 különféle méretűt, fazonút, és nem találtam megfelelőt. Egy-egy régebbi darabból kiindulva keresgéltem a szám-betű kombinációk között, de igazából sosem foglalkoztam azzal, hogy ezek a jelzések mit jelentenek, mert eddig mindig ránézésre választottam, és általában jót. De létezik, hogy mindenhol maradtam volna "ugyanakkora" csak a mellem nőtt úgy, mint ha szilikont ültettem volna be? Mert megunva a sok sikertelen hadjáratot, bementem egy neves márkaüzletbe, ahol csak fehérneműket árulnak, és ott kértem segítséget az eladóhölgytől. Lemért, és pontosan meghatározta, milyen melltartót kell keresnem, én meg fogtam magam és kétségbeestem, ugyanis eddig még csak nem is találkoztam ilyen jelzésű darabokkal. Őszintén szólva a legnagyobb méret (mert hogy kiderült számomra, minél hátrébb van az ABC-ben a betű, annál nagyobb méretű mellre való a holmi) számomra eddig a "D" volt, erre most kiderült, hogy az én mellem baromira F-es.... (De megnyugtató, hogy még G és H is van a választékban...) Adott is a hölgy egy darabot, felpróbáltam, éppen passzolt, és mennyit fizettem érte? Hát közel 15ezer Ft-ot... Kérdeztem, van-e bármilyen más fazon, szín, márka... (gondolva, hátha mutat pár olcsóbb darabot is, mert bár nem mondtam, de azért sokalltam az árat... őszintén én reméltem, 6-7 ezer Ft-ból megúszom, de még 10-et sem sajnáltam volna érte, ha jó), és nem tudott mutatni egyetlen másikat sem. Úgyhogy megvettem, és félig nevetve, félig sírva távoztam, mert örültem, hogy végre kaptam egy olyan melltartót, ami tényleg mindenhol passzol (és hátul nem kúszik föl a nyakamba), de szomorú lettem, hogy még egy ilyen márkaboltban sem tudok "válogatni", és habár eddig nem tartottam a mellemet se kicsinek, se nagynak, pont elégedett voltam a méretével, azért ez az F kosár kicsit kiábrándított....

Na de a história még folytatódik, mert a körúton is bementem egy üzletbe érdeklődni, és ott mutatott 4 félét is, a legolcsóbb 11, a legdrágább 18 ezer Forint... Azt hiszem, nem mostanában lesz másik új melltartóm. :(

De ha bárki tud 10 körül (de inkább alatt) F kosarú (80-as) melltartóról, ne tartsa vissza az információt!

"Ki takarít itt és ki takarít ott?"

Én igazán mindent megpróbáltam, tényleg, minden követ megmozgattam, az összes elérhető barátomat és barátnőmet megkérdeztem, de úgy látszik, most az Égiek is azt akarták, hogy egyedül maradjak, senki ne érjen rá, és muszáj legyen nonstop önmagammal töltenem a hétvégét, mert még a szüleim is távol vannak, bátyám is dolgozik, így csak magamra számíthattam. Ez pedig elég volt arra, hogy megunjam a körülményeket és változtassak rajta...

Oké, először csak a ruháimat akartam rendbe rakni. Aztán kicserélni a téli kollekciót a nyárira (merthogy szekrényem méretéből adódóan nem tudom egyszerre minden ruhámat tárolni, így a nem szezonális ruhákat egy régi bőröndbe rendezem, és a szekrény tetejére "dobom"), de végül annyira megjött az energia és nem múlt el a kedv, hogy fogtam egy portörlő rongyot, és szépen egyesével letöröltem a több hónapos port minden polcról. Utána kidobáltam a sok ezeréves kacatot, amiket őrizgettem a fiókom mélyén, és megszabadultam a gyerekkoromból megmaradt üres és félig kiürült, büdös és már használhatatlan parfümöktől, üvegektől. Meg régi újságoktól. Helyet találtam a könyveknek, füzeteknek, kialakítottam egy piperés polcot, szortíroztam a papírok között, létrehoztam egy írószeres "fiókot", rendszereztem a jótállási jegyeket és egyéb fontos iratokat, egyszóval minden látható és nem annyira látható zugot lomtalanítottam. Aztán portalanítottam. Egy teljes napom ráment, már csak a porszívózás van hátra, de azt meghagyom holnapra, hadd örüljenek a szomszédok neki holnap délután. :)

Szó ami szó: tökéletes rend és tisztaság van a szobámban. Már csak 2 szekrény tartalmát kell szelektálnom és rendszereznem. De ez egy másik egyedül töltött hétvége vidám programja lesz. :)

What kind of?

Igazából az már egy eldöntött dolog, hogy lesz kutyám. Tavasszal már kutyát szeretnék sétáltatni. Csak az az egy problémám van, hogy még mindig nem jutottam dűlőre: milyen fajtát tartsak. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy fajtatiszta legyen, ellenben kistestű és fiatal kutyát szeretnék. Olyan fajták vannak, amik eleve tiltólistán vannak (mint pl. a chihuahua, a palotapincsi, meg a yorskshire terrier, előbbiek a rossz természetük, utóbbi pedig a túltenyésztett és ezáltal beteges volta miatt) de nincs abszolút "befutóm". Mert eddig akármilyen fajta jött szóba, mindnél volt valami negatívum, amivel nem tudom, hogy meg akarok-e birkózni. A legnagyobb probléma abból adódik, hogy még sohasem volt saját kutyám (és hiába értek a kutyák nyelvén, meg tudom megsimogatni bármelyiket, egy kutyát nevelni egészen más dolog). Szóval mondhatni elég tapasztalatlan vagyok, totális kezdő, és nem szeretném, ha a leendő kutyám a fejemre nőne, vagy túl önfejű lenne, csak azért, mert én nem tudom, hogyan kell elkezdeni. A második probléma a körülményeim között keresendő, vagyis hogy lakótelepi lakásban élek, és rendszertelenül járok dolgozni. Legalábbis egy állat szemszögéből nézve. Mert annyit azért laikusként is tudok, hogy a kutyák (a macskákhoz hasonlóan) szokásállatok, vagyis szeretik ugyanabban az időben kapni az ételt, ugyanabban az időben sétálni menni, és ugyanazokkal az emberekkel lenni egy helyen. Mert igaz ugyan, hogy a lakásban szinte mindig van valaki, pl a szüleim, de én egyik nap délelőtt 10-kor megyek dolgozni, máskor fél 12-kor is ráérek elindulni, megint más napokon már fél 7-kor kilépek a lakás ajtaján. Ellenben minden hétköznap este 6 után érek haza. Na, egy ilyen időbeosztás mellett milyen kutyának lennék "ideális" gazdi? Aki nem szedné szét a lakást a távollétemben, de szeretne velem is időt tölteni, aki elfogadna idegen embereket is, de ragaszkodna hozzám, akit nem kellene folyton orvoshoz hordani, és nem dilizne be idős korára, akinek az ápolásával (szőr és köröm) nem lenne túl sok vesződség, (mert én a fésülésre szánt időt inkább tölteném játékkal és simogatással) és legfőképpen: nem nőne nagyra, de hasonlítana küllemében egy kutyához... Létezik egyáltalán ilyen kutya a világon?

Vagy nekem tényleg nem való? De ha nem kutya (és nem macska, mert Galádból csak egyetlen egy volt), akkor mi? Mert nekem kell egy állat.

Szociális világháló....

Csak azt nem tudom, mi lesz akkor, ha munkahelyet kell váltanom. Mert hogy most hétfőn volt a tantestületi kirándulás (amiről akartam is bővebben írni, de kiment a fejemből... Nem baj, majd legközelebb arról írok), és az ebédnél az étteremben ülve az egyik kolléganőm kérdőre vont, hogy miért nem jelöltem már be Facebook-on, pedig több mint egy éve ott dolgozom. Nos, én magamtól senkit nem jelölök be. Mindenki tudja rólam, hogy csak olyan emberek az ismerőseim a nevezett oldalon, akikkel a valós életben is tartom a kapcsolatot, illetve van pár becses kivétel, akiket pusztán tiszteletből igazoltam vissza (mint pl gimnáziumi tanáraim, szüleim barátai, és hasonlók), de magamtól senkit nem jelölök be. Ehhez tartom magam azóta, mióta a Facebook-on tag vagyok. Így tehát nagyjából akkor megállapodtunk benne, hogy nem leszünk ismerősök, mikor oda kerültem, mert én nem jelölök be senkit, ő pedig nem jelöl be engem. Hogy ő miért nem? Mert ő az idősebb, és szerinte nekem kellene "nyitnom". De ez csak most hétfőn derült ki. Na, hát jó. Akkor megírtam neki üzenetben, hogy erre való tekintettel kivételt teszek vele (a nagyjából 150 ismerősöm közül nagyjából az 5.-kel), és bejelölöm, de ezt ne verje nagydobra, mert senki mással nem fogok kivételt tenni. Nos, úgy látszik, a Facebook megoldotta az ő közreműködése nélkül, ugyanis hétfő óta - mióta interneten is ismerősök vagyunk E-vel - már 3 másik is megtalált és bejelölt. Illetve csak kettő, a harmadikat nem ismerem, vagyis kép és név alapján nem tudom beazonosítani, de az bizonyos, hogy azon a napon jelölt be, amikor egy másikat visszaigazoltam. És közös ismerősnek csak őt hozta ki. Ez mind szép és jó, mert akit valóban ismerek személyesen és szoktam vele beszélgetni, azt visszaigazolom (meg nyilván egy munkatársat, akivel nap-mint nap találkozom az épületben nem fogok elutasítani), csak mi lesz akkor, ha majd úgy alakul, hogy többé nem fogok itt dolgozni, és ennél fogva (az akkor már volt) munkatársaim 90 %-ával nem fogom tartani a kapcsolatot? Mint ahogy az első munkahelyemről "szerzett" ismerőseim 90 %-ával sem tartom már a kapcsolatot... Mondjuk ők nem követik nyomon az életemet, és nem esett nekik rosszul, tán fel sem tűnt, hogy némelyiküket töröltem az ismerőseim közül, és nem egy fenyegetést követően, ami dívik az oldalon, hogy "aki ilyet oszt meg, azt törlöm", meg hasonló, hanem szó nélkül cselekedtem. De a mostani munkatársaimmal mondjuk jövőre, vagy azután (mikor már több mint dupla annyi ideje dolgozom itt, mint az említett régi helyen) nem biztos hogy lesz szívem ezt tenni, főleg, hogy velük jóval többször és többet beszélek, mint anno a régiekkel...

Egyelőre pedig sorra jönnek a jelölések, és a kezdeti 2 főről már 10-re nőtt a Facebook-munkatársak száma. Én meg már nem győzök "válogatni" a fontosabb ismerőseim között... Mert én szerintem az n+1. módon használom az oldalt... Mindenkitől eltérően.

Juuuu-veeeeen-tuuuus (és nem a foci)

Mostanában szívesen hallgatok Juventus rádiót, mert általában olyan zenéket adnak, amiket én is szeretek, és nincs olyan sok ismétlés. Mióta megszűnt a Sláger Rádió és a Danubius, majd a Sláger Rádió frekvenciáját átvevő Neo FM is az enyészeté lett, úgymond rádió nélkül maradtam. A Class FM-et nem tudtam megszeretni, a Music FM sem nekem való, a Petőfin pedig túl alternatív (és nem az én irányvonalamnak megfelelő) zenék vannak, így hát sokáig nem hallgattam rádiót. Amennyiben mégis, csak a Bartók jöhetett szóba, mert legalább a komolyzenét szeretem (és abból nincs olyan sok válfaj, amiket nem hallgatok szívesen.) De egy pár hete felfedeztem a Juventust, mert buszon utaztam, és a lejátszóm lemerült, a telefonon viszont csak rádió jön be, és keresnem kellett valamit. Éppen jó zene ment (amit nem ismertem, de megtetszett, és azóta meg is szereztem), utána még egy jó dal, és még egy jó dal... És többször elhangzott a rádió neve (ami nem volt előttem ismeretlen, de mégse vettem róla soha tudomást), és valahogy "rászoktam". A szlogenjük valahogy így szól: Budapest kedvencei. Na, az enyém biztosan. :) Még a beszélgetős műsorai is tetszenek, bár ilyenekkel csak esténként találkoztam. Annyira nem követem nyomon a programot, de ha módom van rá, odakapcsolok/tekerek. Egyetlen problémám van csak vele, mégpedig az, hogy felszín alatti közlekedésben és helységekben nem lehet fogni. Vagyis csak akkor tudok rádiót hallgatni, ha buszon/vonaton utazok, vagy ha itthon vagyok. Na, most álljon itt az a dal, amit végül is a Juventus ismertetett és szerettetett meg velem:

Rezzen vagy nem rezzen?

Nem lennék jó pénztáros, főleg drogériában nem. Nem hiszem, hogy rezzenéstelen arccal, fapofával tudnám kiszolgálni a vásárlókat, ha meghökkentő vagy éppen megmosolyogtató terméket vásárolnak. Hazafelé jövet ugyanis a körúton be szoktam menni az egyik nagy lánc üzletébe, ha éppen szükségem van valamire, és mikor várok, hogy sorra kerüljek a pénztárnál, sokszor látom, hogy az előttem vásárló emberek mit fizetnek ki. Lehet, hogy valentin-nap jön, vagy valami ilyesmi, de a héten több alkalommal is voltam tanúja annak, hogy egy férfi, vagy egy párocska éppen óvszert vásárolnak... Sőt, volt egy delikvens, aki 3 csomagot is vett (és a három csomag három különböző volt... Lehet, hogy három különböző nőhöz vette?) Én pedig a pénztárost figyeltem, hogy milyen kifejezéstelen arccal tudta mindegyiket beütni, de van olyan eladó is, aki mindig ugyanazzal a kedves mosollyal mosolyog. Na, nekem ez tuti nem menne. Nem tudom, milyen arckifejezésem lenne pl az óvszert vásároló férfiak láttán, de biztos vagyok benne, hogy nem tudnám leplezni az érzéseimet, gondolataimat.

Na, ma hazafelé jövet ezen gondolkodtam. És akármennyire is nehéz néha a munkám, meg borítanak ki a gyerekek (majd erről is fogok írni valamikor), még mindig sokkal jobb és felüdítőbb, mint bármilyen más munka, mert itt nem kell takargatnom az érzelmeimet. Na jó, igazából néha kell, de csak egy átlátszó lepellel. :)

Buzgó búza

A gyerekeknek valamelyik nap az volt a házi feladatuk környezetismeretből, hogy reklámszöveget kellett írniuk a búzáról, vagyis próbálják meg eladni a búzát egy ütős szlogennel, és hozzá rajzot is készítsenek. Feltételezem, az órán elhangzott egy példamondat, mint például a kutyák is szeretik a búzát; mert mikor már a tizedik gyerek hozta ki a hasonlóan fantáziadús szöveget, gyanússá vált a dolog.. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy csak ennyi kreativitás legyen bennük. A kaput az tette be, amikor Rebeka, az egyik lány, aki viszonylag jó tanuló, kihozta a füzetét, benne egy rajzzal: a hatalmasra nőtt kölyökkutya mellett a táljában ott vannak a búzaszemek. "Vegyen búzát, csak most, csak nálunk!" felirattal. Utána megjelent Norbika is, akinél csak ennyi volt a szöveg: "Éhes? adjon búzát, várjon tíz percet, és üres." (Megpróbáltam szó szerint idézni. Hogy mi üres, azt nem tudom, de az agya biztosan...) Itt már nem bírtam magammal, és hangosan nevettem. Mi ez, valami szőrtelenítő krém? 10 percig kell várni, és máris látszik a hatás? Még ötletet is adtam szegénykémnek valami hasonlóval: "Hullik a szőre a kutyájának? Kenje be búzából készült péppel, és várjon 10 percet, a hatás nem marad el!" Nem nagyon értette meg, sőt, már az egész szituációt nem értette, miért vagyok képtelen bármi mást csinálni a vihogáson kívül. Ezután megfogalmazódott bennem a saját reklámszövegem, aztán csak ontottam magamból a jobbnál jobb ötleteket. És legalább 10 percig röhögtem a saját poénomon... Szerencsétlen gyerekek már nem tudták elképzelni, mi baja van Ági néninek... Szerintem ők csak azon vidultak, hogy én vidulok, de a "poént" nem értették.

"Túl kicsi a kutyája? Adjon neki búzát, attól majd megnő! Az én chihuahuám is 2 méteresre nőtt, mióta eredeti Buzgó Búzát eszik! Buzgó Búza, a kutyák barátja!" 

És ehhez még egy jó kis emblémát is rajzoltam. Nagyon eredeti lett, és százszor több kreativitás volt benne, mint a gyerekek megoldásaiban. Pedig meggyőződésem, hogy ők többet néznek tévét, ennél fogva több reklámot is látnak, mint én. Na sebaj. Nem csak a kutyáknak, hanem nekik is búzát kellene fogyasztaniuk. Én meg lehet, hogy pályát tévesztettem, és amellett, hogy kutyaidomár lennék, inkább egy reklámirodában kellene dolgoznom, ahol minden hétfőn reggel 8-kor míting lenne, és ezeken a meetingeken frappáns szövegeket kellene gyártanom a legújabb reklámozandó termékek eladásához. Lehet, jobban élvezném, mint a húsz mihaszna gyerek társaságát?

Három az egyben hétvége

Hol is kezdjem? Pénteken a suliban farsang volt, a gyerekek izgatottan kérdezgették, hogy én is be fogok-e öltözni, és ha igen, minek. Erre meg csak azt feleltem: Önmagam leszek. És valóban önmagam voltam, végre az lehettem, aki a lelkem mélyén vagyok, egy igazi, elementáris, őrült, vad rocker. :) Szerencsére nem kellett extrém holmikat kölcsön kérnem, vagy kikölcsönöznöm, csak bele kellett bújnom a bakancsomba, az Iron Maidenes pólómba, fel kellett vennem a szögecses karkötőmet, kihúztam a szemem, és jó kis taréjt csináltam a hajamból. :) Mindehhez még társult egy felfújható műanyaggitár, amit még Nova Rockon szerváltam 2011-ben. A hatás nem maradhatott el. A munkatársi gárdából felemás reakciót váltottam ki, mert voltak, akik el voltak ragadtatva, mások pedig el voltak hűlve a látványtól. Nyilván azokkal vagyok baráti viszonyban, akiknek tetszett a vadiúj ódon külsőm. (Az egyik vén szipirtyó, akit kb. ki nem állhatok rögtön fennakadt azon, hogy mikor ide kerültem, még teljesen másmilyen voltam. Én meg felvilágosítottam, hogy nem, akkor is ilyen voltam, csak én konszolidált vagyok, és tudom, hogyan kell gyerekek közé menni.)

Vasárnap megtartottuk édesanyám születésnapját, vagyis az egész inkább meglepetés volt a számára, igaz ugyan, hogy már szombaton este (mikor már az biztonságban volt az erkélyen) észrevette a tortát, vagy legalábbis a dobozt, és így fordult el az ajtótól: "Jaj-jajj... Ja-jajj... Nem szabad kimennem az erkélyre?" Mire én: Miért akarsz kimenni? Le akarsz ugrani? "Én csak ezt akartam kivinni" - mutatott egy tálra. Majd én kiviszem. - Azzal kivettem a kezéből a tálat és kivittem én. Ő pedig még az orra alatt eldünnyögött egy ilyesmit: "Nem hallgattok rám..." - mert persze mikor már régen meg volt szervezve az egész születésnap és torta, akkor mondta, hogy eszünkbe ne jusson tortát venni, mert rengeteg sütemény van itthon. De nekem mégis eszembe jutott. Szóval a tortáról sejtett valamit, de minden más totális meglepetés volt. Kapott egy antiallergén, alaktartó hengerpárnát, ami jó derékra, fej alá, alváshoz, tévézéshez, olvasáshoz, gyakorlatilag mindent lehet vele csinálni (olyan, mint a tampon a viccben. :D), és annyira örült neki, hogy a "szememre vetette", hogy miért nem találtam ki ezt a párnát már hamarabb. Mire én: nem én találtam ki a párnát, hanem a párna talált ki engem. Ugyanis az ajándékai (bonbon, színházjegyek) már régen megvoltak, mikor csak kis apróságot akartam mellé keresni. Aztán még egy alvószemüveget is kapott, úgyhogy most már minden álma békés lehet, és álmodhat arról a fecskéről, aki a hőn szeretett otthoni tájra vágyik... Az ajándékok beszerzésében E. is segített, aki az egész hétvégét nálunk töltötte, bár a tervezett programjainknak a negyedét sem tudtuk véghez vinni, azért nagyon jól éreztük magunkat. Voltaképpen az egész hétvégénk anyukám születésnapjáról szólt, közben pedig rengeteget beszélgettünk. Majd tavasszal, ha jobb idő lesz, megismételjük, és mindent pótolunk, amire most nem jutott idő.