Adj egy 5-öst!

Igazából ezt a bejegyzést meg kellett volna már írnom Óév napján, vagy az Újév első sugaraival, de nem jutottam el addig... Szóval most pótolom, egy éve pont egy nappal korábban írtam... Ha ez így megy, jövőre csak vízkereszt napján jutok el oda, hogy számba vessem az elmúlt évet. :)

Egy pedagógusnak roppant nehéz naptári években gondolkodni, mert az év igazából a tanévet jelenti. A visszaemlékezés is sokkal könnyebb lenne szeptembertől augusztusig, mint januártól decemberig... Lehet, hogy jövőre taktikát váltok? :D

Január: Nagyon szomorúan indult a 2015-ös évem, mert az én hőn szeretett, rajongásig bálványozott kiscicám megbetegedett, és örökre el kellett válnom tőle. Nagyon megviselt, még egy gyásznaplót is vezettem róla, és ennek a szomorú eseménynek pont ma van az évfordulója. Letelt a gyászév, és a hiányát még mindig nem tudtam teljesen megszokni. Az egész hónapom ebben a szomorúságban telt, és mellette több rokont és kedves ismerőst is meggyászoltam az év során. Vidám dolgokra most nem szívesen emlékszem vissza.

Február: Édesanyám születésnapja, és az ő remek ajándéka, ami kicsit ajándék volt nekem is: Nabucco. Farsangolás az iskolában, ahol rocksztárnak öltöztem.

Március: Szó szerint tavaszi nagytakarítás, akkora hatása volt rám, meg a szobámra, hogy azóta is emlegetem, és tisztán emlékszem rá. Még a pontos dátumára is. (Hadd ne mondjam, hogy most szintén ráférne egy alapos takarítás a szobámra, de lehet, hogy megvárom a tavaszi lomtalanítás idejét inkább.)

Április: 3 éve már, hogy egyet(nem)értésben tengődünk egymással és egymás mellett Luissal. Ezt (is) megünnepelendő, ellátogattunk Szentendrére, ami szintén olyan jól sikerült, hogy azóta visszasírom. A macskámnak pedig pont ehónap közepén lett volna a 3. születésnapja. Most már csak mi vagyunk egymásnak...

Május: Az én drágám születésnapja, és a névleges ajándéka az volt, hogy aznap vezettem először egyedül, támogató nélkül. Illetve rossz hírből is kijutott a hónapra: kiderült, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem Csepelen, ahol második éve dolgoztam, szóval kezdhettem nézelődni új állás után.

Június: A nézelődésnek eredménye lett: 2 hét leforgása alatt már megvolt a biztos új helyem ősztől. (Ahol egyelőre jól érzem magam, és habár rengeteg okom lenne panaszra, mégsem panaszkodom.) És ha emlékeim nem csalnak, pont az utolsó osztálykiránduláson dőlt el és derült ki, hogy velem képzelik el a közös munkát, tehát a tanévnek még csak hivatalosan sem lett vége, de már biztos továbbjutó voltam. Első körből. :) És életem legnehezebb tanévét (minden évben ezt mondom, ezek szerint minden évben egyre sz*rabb a helyzet?) tudtam lezárni, és magam mögött hagyni.

Ennek örömére beruháztam egy új telefonra is, ami már azóta kétszer volt szervizben....

Július: A legnehezebb tanév után életem legszuperebb nyara következett, rögtön július elején egy 4 napos külföldi utazással, amikor is Belgiumban (Brüsszelben) élő unokatestvéremet látogattuk meg édesanyámmal. Életemben először ültem repülőn (és ez ideig nagyon úgy néz ki, hogy utoljára... hiába mondják, hogy a legbiztonságosabb közlekedési módszer, én a láb megbízhatóságában hiszek...) láttam a belga tengert, és ettem eredeti, hamisítatlan, utánozhatatlan belga sültkrumplit gofrit. :) Ezt egy egyhetes evezőtúra követte a Tiszán, ami szintén első élmény volt, és habár utánozni nem lehet, de remélem, ismételni igen. Fantasztikus volt!

Augusztus: Nyaralásunk folytatódott Balatonon, két helyen is, a születésnapomat is ott töltöttem, és azt hiszem, ilyen nyarunk utoljára kislánykoromban volt, amikor nem az eső elől kellett menekülnünk a szobába, hanem a szobából kellett menekülnünk a vízbe. :) Még bementem a régi munkahelyemre papírokat intézni, meg elköszönni attól a pár kedves kollégától, akikkel jó viszonyt ápoltam (az igazgató nő persze hivatalosan sose jelentette be, hogy távozom, még csak el sem köszönt, jókkal se biztatott... kösz szépen) és az új munkahelyemen is összeismerkedtem a leendő munkatársakkal, meg az épülettel, és belevetettem magamat a 2015/16-os tanév forgatagába.

Szeptember: Nincsen rózsa tövis nélkül, nincs szerelem bánat nélkül. Elég rázós időszakon mentünk keresztül, de sikerült kievickélni belőle. Legalábbis azt hiszem. Nem mondom, hogy minden zökkenőmentes, mert azért vannak apró összezördülések, de még mindig itt vagyunk egymásnak, és szeretjük egymást. Az iskola meg kőkeményen elkezdődött, és megláttam a jéghegy csúcsát. (Jelentem, most már az alját is látom...)

Október: Édesapám születésnapja, meg őszi szünet, és komolyan fontolóra vettem, hogy autót vásárolok, ezért be is állítottam egy keresőt, hogy küldje a hirdetéseket, de egyelőre nem sok mindent találtam, ami hozzám való lenne. Aprócska osztálykirándulás, aprócska megfázás, és politizálni meg nem akarok, de lényeg a lényeg, hogy fejpályaudvar mellett közlekedtem minden nap.

November: Megszereztem a kedvenc mesekönyvemet, és kiderült róla, hogy nem is olyan, mint amilyenre emlékeztem, ráadásul egy csomót szenvedtem vele, hogy azt a kiadást kapjam meg, ami gyerekkoromban is megvolt. Elhatároztam, hogy idén rendes adventem lesz, és úgy fel fogok készülni karácsonyra, mint egy angyal, ennek örömére, már a hónap közepén beszereztem szüleimnek a nagy karácsonyi ajándékukat: egy tetőboxot. Amit aztán hetekig kellett a szomszédunk (és egyben legjobb barátaink) erkélyén tárolnunk, hogy senki ne fogjon gyanút. :)

December: Gyerekekkel elkezdtünk korcsolyázni járni a városi műjégre, minden héten pénteken reggel ott kezdünk, ezért nekem is oda kell mennem fél 8-ra, és Csepelen 2 éven keresztül keltem MINDEN áldott pénteken fél 6-kor, és ezt szerettem volna mindenáron elkerülni, hát tessék, most visszakaptam... De azért nem hagytam, hogy az adventemet tönkre tegye, és az évemet se fogja tönkre tenni! A jéghegy borult, a bomba robbant, és egyszeriben dupla annyi munka szakadt rám, mint amit magamra vállaltam volna, ugyanis a tanítópárom lebetegedett, és nekem kellett orrvérzésig helyettesítenem őt. (Ennek aztán messzemenő következményei is lettek, de arról majd máskor, máshol.)

Csodálatos volt a karácsonyunk, jó volt a szilveszterünk is, habár mindennel csak csosszra készültem el,  de a rohanásnak is volt oka: a hónap közepén, családi összefogással végre vásároltam egy autót, ami nem is túl régi, de nem is a legújabb, remekül karban volt tartva, kevés kilométerrel, és rendezett háttérrel. Majd törlesztenem kell az árát, az idei évem rá is fog menni, de nem baj, mert már a nevemen van, enyém a forgalmi és a slusszkulcs is, és gyakorlatilag akkor megyek vele, amikor szeretnék. Karácsonyra már kész volt minden, úgyhogy szilveszterkor is már azzal közlekedtem. Majd később mesélek róla.

Ja, egyébként a szilvesztert Kehidakustányban töltöttük, fürdőbe is mentünk, és régen láttam már annyi meztelen embert egyrakáson, mint ott. Talán én voltam az egyetlen, aki nem mutogatta magát. :) Képek és beszámoló a 4 napos kikapcsolódásról majd később.

Kedvenceket 2015-ből nem választok, sok mindenben izgalmas év volt, nem volt a legkönnyebb évem, de volt már ennél rosszabb is, és hálát adok az Úrnak, hogy egyetlen napot sem kellett munkanélküliként töltenem, mert augusztus 31-én lejárt a szerződésem Csepelen, szeptember 1-jével pedig felvettek a belvárosban. :)

Hogy mit tervezek 2016-ra? Először is azt, hogy megtanulom helyesen leírni az évszámot. :) A folytatásról pedig majd a következő posztban.

Adios!

Csupafül

Utoljára ekkora csalódás akkor ért, amikor a (nálam másfél évvel idősebb) bátyám megmondta, hogy a Mikulás nem létezik, és hogy csak a szüleink csempészik be az ajándékokat az ablakba éjjel...

Majdnem 30 évet éltem le abban a hiszemben, hogy Fésüs Éva mesehőse, Csupafül lány...

... Nyuszinagyanyó ijedten felkiáltott:

-Végtelen búzaföld!... Hiszen ez a gyerek csupa fül!

A testvéreim kuncogni kezdtek: mik-mak!... De Szürkeanyu hirtelen ölbe kapott és úgy megölelt, hogy hallottam a szíve dobogását.

- Csupafül! Csupafül! Megvan a neved, édes kis nyuszifiam!

És a legszomorúbb az egészben az, hogy nem is kellett hozzá kiolvasnom a teljes mesekönyvet, csak az első fejezet első pár mondatát. Egy egész világ dőlt most össze bennem.

Az pedig külön átverés volt, ahogy ezt a könyvet sikerült megszereznem. Ugyanis nekem gyermekkoromban megvolt a mesekönyv, csodálatos, szinte megszólaló illusztrációkkal, és édesanyám rendszeresen olvasott fel belőle. Aztán valahogy elkallódott, kölcsön adtuk valakinek, vagy csak ott felejtettük valahol? És eltelt több mint egy évtized a könyv nélkül. Aztán most, hogy gyerekekkel dolgozom, és rendszeresen mesélek nekik, eszembe jutott ez a mese, és próbáltam mindenhol felkutatni. De nekem az a fajta kiadás kellett, ami nekünk anno megvolt. Így az internet összes bugyrában körülnéztem, mígnem találtam egy helyet, ahol ezt a könyvet valaki el akarta adni. Gyorsan le is csaptam rá, és egy hetet vártam, mire a szándékból cselekedet lett, tegnap este mentem el érte. Na, akkor szembesültem a ténnyel, hogy az eddigi tulajdonosa sem a tulajdonosa volt, csak ígéretet tett arra, hogy beszerzi a kért könyvet. Be is szerezte, és nem is kért érte több pénzt a megbeszélt összegnél, csakhogy... ugyanazt az új kiadást szerezte meg, amit én is megszerezhettem volna 20 másik helyről, sokkal gyorsabban és könnyedebben. Mit volt mit tenni, fogtam a könyvet, kifizettem, és távoztam. Így most van egy pálcikaemberes, gyerekrajzos könyvem, ami a gyerekkori képzeleteimet törte össze, és még csak élvezetet sem nyújt, hogy újra a kezemben tarthatom.

Azért remélem, a gyerekeknek az osztályban tetszeni fog.

"Természetesen sok hibán van, ha benned kevés a szeretet."

/C.H. Spurgeon/

Szabad itt egy hely?

Az meg milyen már, hogy valaki a buszon nem csak megkocogtatja a vállad, hanem durván megüti, aztán mikor idegesen hátrafordulsz, hogy megtudd ki az és mit akar: még durvábban szólal meg az idegen, hogy adjad át a helyed... Nézel körbe, nem érted, kinek és miért kellene átadnod, mire az idegen az előzőnél is durvábban mondja, hogy: nem láttad? Alig bírt felszállni. (Nem, nem láttam.) Nem mellesleg volt még közvetlenül mellettem szabad hely. Nem is egy. Én nem lehetek beteg? Nekem nem fájhat a lábam? Úgy, de úgy utálom az ilyen embereket. Csak azért mert fiatal vagyok és rövid a hajam, már egyből én vagyok az egyetlen, akit ezzel cseszegetni kell? Én nem ülhetek, főleg addig míg van szabad ülés? Gyááá, nagyon nem indul jól a napom...

Telefonom rövid története hosszabban.

Sokáig büszke voltam arra, hogy okosabb vagyok a telefonomnál, és nem akartam tapizós telefont, de be kellett látnom, hogy a korral haladni kell, és ha egyre több a zűr a mobilommal, nem kerülhetem ki a készülékváltást. Eleve is volt egy mobilnetem, amit szinte egyáltalán nem használtam, mégis becsületesen fizettem a havidíját, és mellette még időnként töltöttem a telefonomra is pénzt. Aztán meguntam ezt a kettősséget, na meg azt, hogy a mobilom folyton bemondja az unalmast, ezért fogtam magam, és elmentem a szolgáltatóm egyik üzletébe, és a két "szolgáltatásból" csináltattam egyet. Vettem egy okostelefont, kártyásról előfizetésesre váltottam, és az internetet lemondtam illetve beleépítettem az új csomagomba. Ez volt két hete szombaton, 6-án. Aztán eltelt másfél hét, és kiderült, hogy az új telefonom (amiről később megtudtam, hogy igazából csak 2-3 hónapja van a piacon) hangszórója nem szól rendesen. Recseg, és olyan halk, mint ha folyton a takaró alól szólna. Nem tudom, mi történhetett vele, nem hiszem, hogy például víztől károsodott, és kívülről semmi nem látszott rajta, úgyhogy muszáj volt visszavinnem az üzletbe, szervizelésre. Sajnos a 3 napos időintervallumot már túlléptem, ezért csak garanciális javítást vállaltak, cserét nem, úgyhogy várhatóan jövőhétre készül el. Alkatrészcsere. (Mondjuk f*sza, mert az aksit például itthon nem is lehet kiszedni belőle, és bármi gubanc van, egyből szervizelni kell, mert házilag nem távolítható el róla a hátlap.) Fogalmam sincs, hogy a gond gyári hiba-e vagy később szerezte, mert vagyok olyan peches, hogy nem hallottam előtte a telefonom saját hangját, csak fülhallgatón keresztül, vagy rezgő módban. Na, de gond egy szál se, másfél hét használat után másfél hét szünet, és jövőhét végén már újra lesz telefonom, ami egyelőre okosabb lesz nálam. (Különben nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt meg lehet szeretni egy ketyerét.)

zavar a zavarban

Basszus már mindenki házasodik meg gyereket szül meg ilyenek. Én meg csak állást keresek - megint - és nem tudok egyről a kettőre lépni. Valamit nagyon nem jól csinálok. És basszus kezd zavarni, így közel a 30-hoz, hogy én még nem házasodok és nem szülök gyereket. Mert biztos valamit nem jól csinálok. Biztos nem jól csinálok valamit, mert mindenki házasodik meg gyereket szül, én meg nem, és egyelőre nem is fogok, és az zavar, hogy ez nem zavar, de zavarnia kellene, és akkor már inkább zavar. Szarügy.

Évek és a rutin.... :)

Azért jó egy neves naphoz kötni bizonyos eseményeket, mert az ember mindig vissza fog tudni emlékezni, hogy mikor történtek. Ezt az elvet szem előtt tartva majdnem 1 évvel azután, hogy megszereztem a jogosítványt, éppen pont ma vezettem először egyedül. (Egyébként a forgalmi vizsgám pont arra a napra esett, mint anno az államvizsgám.) És hogy miről neves ez a mai nap? Kérdezzétek őt! Nem is, inkább köszöntsétek! Nyugalom, nem ő Caesar. De az én szememben mindenképp győztes vezér! :)

Szóval elhatároztam, hogy a születésnapjára (természetesen a valódi ajándék mellett) meglepem egy névlegessel is, mégpedig azzal, hogy bevállalok egy utat autóval teljesen egyedül. Csak anyukámért mentem ki a pályaudvarra, az egész út nem volt több fél óránál, illetve de, több volt, mert még 10 percig keresgéltem parkolóhelyet és próbáltam bepasszírozni az autót két gyökérmódon álló kocsi közé, de megküzdöttem vele. Még segítséget is kértem, mert pl. parkolójegyet sem vettem még soha egyedül. Igaz, mással se. És az a döbbenetes, hogy sokkal felszabadultabb voltam egyedül, mint mikor mellettem van egy tapasztalt sofőr. Nem paráztam a sávváltásoknál sem, meg más dolgokon sem, amikre egy gyakorlott vezető (mint édesapám) folyton felhívja a figyelmemet, még akkor is, ha magamtól is észleltem, vagy tudomást vettem róla. Pedig mennyire féltem attól, hogy majd eltévedek, vagy nem tudom kezelni a váltót, vagy beletolatok valakibe piros lámpánál. Nos, úgy látszik, engem nem az feszélyez, hogy ügyetlen vagyok, hanem azért vagyok ügyetlen, mert a mellettem ülők feszélyeznek.  Nos, erről a témáról még bővebben is írok majd, meg még másról is, zajlik az élet több fronton, de most még egyszer, maximális hangerővel innen is

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LUIS! :)

pofon - (a szerencsétől, vagy a szerencsének?)

Határozottan nem szeretem, mikor valaki az én segítségemet kéri ahhoz, hogy nyerjen egy játékban, így én nem is kérek konkrétan senkitől semmit. De köztudott, hogy szeretnék egy autót, és most "miért ne?" alapon esélyt adva a szerencsének regisztráltam egy nyereményjátékba, amivel autót lehet nyerni. Csak annyi dolgom van, hogy másokat is buzdítsak a regisztrációra. Nos, én nem fogok senkit sem buzdítani, viszont itt ez a link, ha valaki szintén részt szeretne venni a játékban. Pontosan nem tudom, hogy működik, de talán minél több ember regisztrál a te javaslatodra, annál nagyobb esélyed van nyerni. Szóval vegyétek úgy, hogy én most meghívtam mindenkit, akit érdekel, és senkit sem hívtam meg, akit nem érdekel. Mert mint hangsúlyoztam, én nem szeretek ilyesmikben "partner" lenni. De akkor is szívesen nyernék egy kocsit. :)

Arról meg majd később írok, hogy mi lett a vége. (Mert ugye én soha nem veszek részt ilyen játékokban, ennél fogva soha nem nyertem még semmit.)

Update május 22: Végül persze nem én nyertem az Opelt. Valami vidéki csóka vitte el, aki biztosan több száz ismerősét bevonta a buliba. Úgyhogy most újra gondolkodóba estem, hogyan és honnan szerezzek autót. Vagy pénzt. De inkább autót.

-

Gyűlölöm a hülye melleimet.

Tavaszi sétafika :)

Egy pár napja elhatároztuk Luis-szal, hogy hétvégén (vagyis szombaton) elmegyünk Visegrádra, mert van ott valami sportos program, amit szívesen kipróbálnánk. Meg is próbáltunk egy alkalmat lefoglalni, de sajnos pechünk volt, mert éppen most vannak technikai gondjaik, és bizonytalan ideig szünetel a szolgáltatás. Na, akkor gyorsan ki kellett találnunk valami más programot, mert ezt a gyönyörű tavaszi napsütést nem hagyhattuk elveszni. S mivel Visegráddal mindig együtt emlegetik Szentendrét, meg is volt az új terv: látogassunk el a Skanzenbe! Én még nagyon kislánykoromban voltam arrafelé, valami osztálykiránduláson, meg még egy pár éve a szüleimmel és egy baráti családdal (avagy családi barátokkal?), de a gyerekkori élményekből nem sok mindenre emlékeztem már, a pár évvel ezelőtti látogatás alkalmával pedig pont rossz időben mentünk, és így szinte csak sétálni tudtunk, mert egyébként nagyjából minden zárva volt. (Arra már nem emlékszem, hogy csak az idény miatt, vagy valami felújítás végett...) Szó ami szó: hihetetlen kíváncsisággal vártam, mit fogok majd látni. Előre örültem a szép időnek, meg annak, hogy majd sétálhatok egy jót Luis-szal. A várakozásom be is teljesült, mert az egész napunk fantasztikusan sikerült. Viszonylag korán, 11 felé értünk be Szentendrére, HÉV-vel mentünk, de a Skanzenbe csak másfél órával később volt busz, úgyhogy addig el kellett töltenünk valahogy az időt, hát sétáltunk egyet a kis utcákban, meg ettünk egy süteményt a Szamos cukrászdában. Elég sok ember volt a tereken, mindenki ki akarta használni, hogy április közepén ragyogóan süt a nap. 1 órakor már a Skanzenben sétálgattunk, és sokkal de sokkal nagyobb és szebb, mint amire emlékeztem. Szinte egy teljes méretű falu. Olyan sok ház, meg látnivaló volt, hogy nem is tudtunk a végére érni. Ha mindent figyelmesen és töredelmesen végig akartunk volna nézni (illetve néztünk volna, mert hát nem az akarattal volt a baj), szerintem simán el tudtunk volna ott tölteni akár 10 órát is. Hát, nekünk csak ötöt sikerült. És még így sem láttunk mindent. Viszont az egyik háznál megkínáltak minket frissen készült kemencében sült rakott krumplival, egy másik háznál pedig mézeskalácsot vettünk. Simogattam kecskét, és lovat is. Felültünk a kisvasútra, ami a kiállításközpont egyik végéből a másikba ment, és egyre csak sétáltunk és sétáltunk és sétáltunk. Piknikeztünk pokrócon szendvicsekkel, ittunk finom bort, beszélgettünk dánokkal, találkoztunk kedves családokkal, de ami a legjobb volt (legalábbis az én szemszögemből), hogy nem voltak olyan rengetegen, és akik voltak, azok is inkább fiatalabb vagy idősebb párok voltak, de nem gyerekek, mert őszintén megmondva én a dolgos hétköznapok után szeretek egy kicsit kiszakadni ebből a közegből, és örülök, ha nem kell gyerekek közelében lennem.

Időszaki kiállítást is láttunk, beszélgettünk több ott dolgozóval is, és több fényképet is készítettünk. De azok Luisnál vannak, úgyhogy majd update-olom később ezt a posztot egy pár fotóval.

Kicsit megkapta a hátunkat a nap, és nap végére lejártuk a lábunkat, de mégis csak megérte, és nagyon szép napot töltöttünk ott. Estefelé Szentendrén fagyiztunk még egyet, kiültünk a Duna-partra, néztük a hullámokat, süttettük a hátunkat, majd mielőtt hazaindultunk volna, bementünk egy kézműves pub-ba, és ittunk egy-egy pohár sört. De még mindig nem volt kedvünk hazamenni, ezért visszatérve Pestre elmentünk egy kávézóba (ami csak pár hete nyílt), ahol társasjátékozni lehet fogyasztás közben (vagy inkább fogyasztani társasozás közben), és megismertünk egy új kártyajátékot, amivel majdnem éjfélig játszottunk. Egyik asztaltól a másikig csapódtunk, több idegennel összeismerkedtünk, hogy együtt is játszhassunk, és a végén (némi autós segítséggel) nagyjából fél 2-re haza is értünk, és egy jó kis tavaszi napot magunk mögött tudva ágyba.... zuhantunk. :)

Update fotók: