5.-6.

Úgy látszik, vállalhatatlan a feladat, hogy minden napomról írjak. Egyrészt nem is történik olyan sok minden ilyen rövid idő alatt, hogy minden napra jusson valami érdekes mesélni való. Másrészt pedig annyi minden zajlik egy nap, hogy nem marad lehetőségem a gép elé kucorodni. Ma is annyifelé kellett szaladnom, hogy az egyéb dolgaimat sem tudtam elintézni. De sebaj, azért valamit csak írok.

Az első 10 héten heti egy testnevelést kivált a csütörtöki úszás. Rendesen mindenki be is hozta a kért felszerelést; megszerveztük az utazást, kísérést is, minden készen állt, amikor felhívtak minket az uszodából, hogy ha még nem indultunk el, már ne is menjünk, ha pedig úton vagyunk, inkább forduljunk vissza, mert az úszás elmarad. Hozzám csak ennyi információ jutott el, és azt nem tudták megmondani, mi volt a konkrét ok. Állítólag nem voltak feltöltve a medencék, még takarítani kellett. Feltételezem az egység egész nyáron zárva volt, és még nem készültek fel az évadra. Úgyhogy a gyerekeknek volt egy laza délelőttjük, mert egyetlen matematika órát tartottam nekik, és még házi feladatot sem adtam. Idén ez volt az első olyan tanóra, amit hangos szó, vagy fegyelmezés nélkül végig tudtam vinni. A 26 gyerekből 24 meg is csinálta azt, amit kértem az órán. A maradék kettővel pedig a műszakom után elvonultam befejezni az órai munkájukat. Gyakorlatilag a kettő közül egynek egyetlen ceruzavonás nem volt a füzetében. Ne is kérdezzétek, miért! Nem hülyéskedik az órán, nem dumál, nem mászkál, nem matat... Egyszerűen csak nincs "ott". Visszavonul a kis álomvilágába, és az egész órát végigalussza. Ébren. Álmodozik, terveket sző, gondolatban kalózokkal harcol, igazából fogalmam sincs, de az biztos, hogy lélekben egészen máshol jár. Na, egy ilyen gyereknek vigyen az ember feladatot tanórára! Vannak gyerekek, akik pedig olyan gyorsan dolgoznak (és sajnos olyan jól is), hogy nem tudok már külön feladatot adni nekik. Keresnem kell egy munkafüzetet, vagy feladatgyűjteményt, és annak a pár srácnak külön feladatlapot kell gyártanom az órákra, ha azt akarom, hogy fejlődjenek és ne unatkozzanak a többi mellett. Nem egy halogén csoport.

Végre voltam fodrásznál, maradt a régi szín és forma, jelentős változás a lekopott, lenőtt, szemembe lógó fürtjeim után, és mégse jegyezte meg senki, hogy "hé, te ott, jó a séród". Bezzeg a több hetes lenövést mindenki dicséri. És annak még köze sincs az eredeti hajamhoz! Szóval ki érti ezt... Megvolt a nagy hóeleji bevásárlás is, és gyakorlatilag ott tartok, hogy várom a következő hónapot. Nem egyszerű egy albérletet fenntartani. Na, rinyatéma off.

Voltam moziban is Luissal meg az ő testvérével, megnéztük premier vetítésen a Stephen King regény-adaptációt. Hát, mondanom se kell, voltak jelenetek, amiket csak az ujjaimon keresztül láttam. Persze jó későn értünk haza (más talán azt mondaná, jó korán, mert hát már másnap volt), aminek az lett az eredménye, hogy 5 órát sem tudtam aludni, és cserébe egész nap mosott ürülék voltam. Annyira aktív még ez az állapot, hogy már nincs is kedvem írni a mai napomról. Talán mit írni sincs.

4.

Attól félek, hogy ha nem írok minden nap valamit, egy idő után úgy elmegy a kedvem az egész blogolástól, hogy hónapokig nem jelentkezem. Pedig mesélni valóm lenne jócskán. Mondjuk javarészt inkább csak nekem lényeges, de ha magamnak sem írom le, akkor nincs értelme az egész blogolásnak.

Nem tudom, mi van, talán front, és minden gyerek egyszerre lett frontérzékeny, de ma használhatatlanok voltak. Egyetlen órát sem tudtam úgy megtartani, ahogy azt elterveztem, sőt, a tervezett dolgaimból gyakorlatilag semmit sem tudtam megcsinálni velük. Olyan gyerekekkel is veszekednem kellett, akik egyébként csöndes, nyugodt, engedelmes kölykök. Névtáblát akartam velük készíteni, de most már úgy érzem, fölösleges lenne, hiszen egy nap alatt mindenkinek megtanultam a nevét. Annyit kellett ugyanis rászólnom a csoportra. Hisztik, verekedések, dobálózások, kiabálások, harapdálások, karcolások, csúfolás, levelezés, árulkodás, mutogatás, általános börtönhangulat volt ma jellemző rájuk. Olyan méreteket öltött, hogy fel kellett hívnom Ihajt a tanáriból, hogy tegyen rendet, mert az én képességeimet meghaladja. Közben végig azon görcsölök, nehogy valamiképpen visszaszálljon rám, és ha megkérdezik, hogy milyen velem együtt dolgozni, azt ne mondja, hogy alkalmatlan vagyok erre a feladatra, mert még csak 3 nap telt el, de egyáltalán nem tudok rájuk hatni semmivel, és nem tudok fegyelmezni. Valahol egy kicsit megnyugtató, hogy ő is kiabál, meg neki is mindent hússzor kell elismételnie mire megértik, de ez engem nem mentesít. Sajnos. Minden nap új kihívás és új küzdelem.

A nap végén, mikor a szülők jöttek a csemetéikért, Ihaj hatukat behívta az osztályterembe, jelen voltak a gyerekek is, és jól elbeszélgetett a szülőkkel a történtekről. Én sajnos nem tudtam jelen lenni, mivel 4 órakor jelenésem volt egy másik osztályban.

Épp kinn álltam az udvaron, próbáltam meggyőződni róla, hogy az énrám bízottak mind hazamentek már, amikor is megállt mellettem egy fickó, talpig kitetoválva, feketére festett körmökkel, gyűrűkkel és piercingekkel, megtestesült hasonmása egy magyar zenésznek. Olyannyira megtestesült, hogy rá is kellett kérdeznem, ő maga az előadó, vagy csak hasonlít arra a bizonyos előadóra. A választ pedig ki nem találnád: tényleg ő volt. Pont abba az iskolába (meg nem mondom, melyik évfolyamba) jár a gyereke, ahol én tanítok. Egy hiba van a történetben: én csak tudom, kiről van szó, melyik zenekar melyik tagjáról, de sajnos a műveltségem eddig tart, ugyanis azon kívül a pár dalon kívül, amiket a rádiókból lehet hallani, nem hallgatok tőlük mást. Pedig mekkora lett volna már, ha a munkahelyemen kérek aláírást vagy közös fotót az egyik kedvencemtől. :D Sajnos Lukács Lacit még nem láttam a környéken. :)

2.-3.

Tegnap este már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam írni, mondjuk az is igaz, hogy túl sok mindenről nem tudtam volna beszámolni.

10-re mentem, mivel fogalmam sem volt az órarendről, de valójában csak 1 órakor kezdődött a műszakom. Egy rajz és egy testnevelés órát tartottam, azután pedig az udvarra mentünk a gyerekekkel. Rájöttem, hogy a leginkább az zavar, hogy nem tudom a nevüket, és nem tudok rájuk szólni, ha valamit nem jól csinálnak, vagy meg akarom kérni őket valamire. A "hé, te, ott, a piros pulcsiban" nem hangzik túl jól. És habár nagyjából fogalmam már van arról, hogy milyen nevek tartoznak az osztályomba, meg a gyerekek arcát is felismerem, azért a két információt még nehéz összerakni.

Ma reggel 7-től voltam egészen fél 2-ig, nem nevezném rövid műszaknak... Nagyon zajosak voltak a gyerekek, szeptember első hetében lehetetlen fegyelmet tartani. Erre kellett rájönnöm.

Egyik kolléganőmmel beszélgettünk, több minden szóba került, előző munkahelyek, stb, és azt a megállapítást tettük, hogy most már nem 20-25 év két generáció között a különbség, nem 20 év a nemzedékváltás, hanem inkább 5. Az 5 évvel ezelőtti gyerekek teljesen mások voltak, mint a mostaniak, és hozzájuk képest a 10 évvel ezelőttiek már fel sem mérhető távolságban vannak. Amikor én elhatároztam, hogy pedagógus leszek, és elkezdtem a főiskolát, még mindenki biztatott, és magam körül is azt láttam, hogy milyen könnyű az ilyen korú gyerekekkel foglalkozni. Aztán eltelt 5 év, a pályára léptem, és teljesen más gyerekekkel találkoztam. De azt kell mondanom, hogy még az a kor sem volt olyan nehéz és nyomasztó, mint a mostani. Nem tudom, hogy a szülőkben keresendő-e a hiba, vagy a technikai forradalom okozza ezt, de nagyon fel kell kötnie a nadrágot annak, aki most pedagógusnak akar állni.

Én nem az oktatási rendszert teszem felelőssé, mert attól, hogy behozták az életpályamodellt, és átnevezték az intézményeket, a gyerekek személyisége még nem változik. Lehet, hogy fáradékonyabbak, terheltebbek most, mivel több tanórájuk van, de a lelkük ettől nem lesz más. Legalábbis nem kéne, hogy legyen. Vajon hol van az a pont, amikor "megváltoznak" egy korcsoport jellemei, sajátosságai?

Nagyon érdekes téma ez. És nem tudom, hogy én tudok-e olyan gyors ütemben fejlődni, mint ahogy a gyerekek változnak.

Egyre nő bennem a feszültség, hogy ezt jól kell csinálni, és nem ronthatom el, feleljek meg az elvárásoknak, simuljak bele az intézményi szokásrendbe, és közben mégis maradjak önmagam. Erre mondanám, hogy nem szívesen lennék a magam helyében.

1.

Azok után, hogy tegnap több mint egy órán keresztül hallgattam a szomszédaim üvöltözését (feltehetőleg veszekedtek, de nagyon durván), már nem sok kedvem volt leülni és írni. Eszméletlen, milyen vékonyak ezek a falak, és mennyire nem hangszigeteltek. Az én kis birodalmam (nagyjából 6 m2) mellett van közvetlenül a szomszéd lakás konyhája. Eddig csak a beszűrődő étel- és dohányszag zavart, de ma már rendesen kiakadtam rajtuk. Nem csak azt vettem észre, hogy hangosan kiabálnak, mert ennyi még talán bele is férne, hanem értettem minden szavukat. És egyáltalán nem akartam részese lenni az életüknek. Már majdnem átkiabáltam, hogy "szerintem is igaza van, hagyjátok már abba!" Nem elég az embernek, hogy egész nap gyerekzsivajt hall, még a szomszédban is egész este óbégassanak?

Az osztályomban 26 gyerek van, és sajnos több a fiú mint a lány, ami egy kicsit megnehezíti a dolgomat. Azt nem mondom, hogy egy nap után fel tudom mondani a névsort, de az biztos, hogy 5-6 gyerek már beírta magát a szívembe, vagy az agyamba. Nem lesz egy sétagalopp, de talán nem olyan elvetemültek, hogy ne találjam meg velük a közös hangot. A nap végére már két kislány is "öribarijává" fogadott, az egyikük el sem akarta ereszteni a kezemet, és nem átallotta mondani, hogy milyen jó megismerni engem. Na, majd ha megismeri a fogam fehérjét is!

Van köztük csendes, visszahúzódó gyerek is, mintapolgár is, de olyan is akad jócskán, akik (szülői bevallásra) fognak egy kis bajt csinálni.

Az órarendet még én sem tudom, nem hogy ők, annyi bizonyos, hogy hétfőn elég csak 10 órára mennem, és hospitálnom a jövőhéten még nem kell. Ellenben el kell mennem a nyugdíjfolyósító intézetbe egyes papírjaimért, szóval nem fogok egész héten a babérjaimon ülni. Állítólag orvosi vizsgálatra is mennem kell, de erről még hivatalos tájékoztatást nem kaptam, csak a kolléganőim csodálkoztak, hogy nekem még nem szóltak. Majd ha jelzik külön nekem is, akkor lépek az ügyben.

Ami a parkolást illeti: úgy látszik, mégis csak negyed óra sétával kell számolnom, ha autóval akarok menni, mert az iskola teljes környéke (gyakorlatilag úgy, mint Budapest egész területe) díjazott zóna. Akkor meg már meg sem éri autóba ülni. Pedig sok szempontból kényelmesebb lenne. Ugyanis arra a pár buszmegállóra sajnálom a teljes havi bérletet kifizetni. :(

Szomorú, de ami lakosként előny, az dolgozóként egyből hátrány lesz. Ha a kerületben laknék, örülnék, hogy napközben is van parkolóhely, de munkavállalóként frusztrál, hogy rá vagyok kényszerítve a tömegközlekedésre. Díjfizetési kedvezményt kapni pedig azt hiszem az én esetemben lehetetlen.

Szerintem csak számozni fogom ezután.

Szokás mondani, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ha valami túl szép, akkor általában nem is igaz. Nos, ez futott át az agyamon ma délelőtt a megbeszélés alatt (mikor is épp azzal voltam elfoglalva, hogy a térképet bújva találjak egy olyan helyet, ahol díjmentesen parkolhatok iskolába menet), mert kiderült, hogy pár elégedetlen szülő miatt az egyik osztály tanítópárosát szét kellett szedni, és az egyikük helyére egy másik kolléganőt tenni, ezzel lecsillapítva a kedélyeket. Ez pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenkinek borult a tantárgyfelosztása, és így kaptam én 2 szabadidővel (mj.: napközi, nem tanítási óra) többet. A dologban nem csak az az egyetlen probléma, hogy ehhez egy másik osztály "segítségét" kell kérnem, hanem az is, hogy az eddig szupernek tűnő órarendemen is változtatni kellett, mert csak így tudtam beidomulni a bizonyos 4. osztály órarendjébe. A hét két napját érinti mindez, mindkét napon egy-egy órát, kedden kora délután (fél 1 és fél 2 között), szerdán pedig késő délután (4 és 5 között) kell a másik osztályban napköziznem. Még az a jobbik fele, hogy napközi, és nem rendes tanóra, mert azt nem tudom, hogy dolgoztam volna fel.

De már tudjuk: most én vagyok a joker-figura.

Mondanám, hogy a mai napról ennyi a legfőbb említeni való, de ez nem igaz. Mert ezek után még el kellett mennem a tankerületbe a papírjaimért, és mivel többen vagyunk újak az intézményben, rögtön lett 3 útitársam is, akiket jófejségből elfuvaroztam magammal. Igazából ma jöttem rá, mennyire utálom, ha kvázi idegenek ülnek be az autómba, mert a vezetési stílusom szerintem teljesen más, mint amilyen az élet egyéb területein vagyok. Vehemens, dinamikus, gyors és mindemellett anyázós vagyok az utakon. Jó hangos (de nem túl hangos) zene mellett. És frusztrál, ha esetleg valaki ezekért feszeng mellettem vagy mögöttem az autóban. Persze, szolidaritásból olyankor halkabbra veszem a zenét, és próbálom visszafogni magam a forgalom miatt is, de félek, hogy az utasaim esetleg rosszul érzik magukat nálam. Na, ezen kell még csiszolnom.

Mikor visszaértünk az iskolába, még be kellett csatlakoznunk a tornaterem díszítésébe, én pl a feliratot segítettem feltűzdelni a falra. Úgyhogy ma sem tudtam korán hazajönni. De legalább nem mások munkáját kellett megvárnom, egyedül rajtam múlott, hogy milyen gyorsan leszek kész.

Luis itthon van betegállományban, úgyhogy hazajőve még őt is ápolgatnom kellett. Jó így készülni a holnapi évkezdésre. Halleluja.

Bürokratikus bitumen

A bürokrácia keze mindenhova elér. De lehet, hogy a bürokráciának csak a kisöccse, ezt nem tudom. Ugyanis ma végre valahára leültünk Ihajjal átnézni a tantárgyfelosztást, és megkreálni az órarendünket a tanévre (amit év elején kell nagyon jól kitalálni, mert év közben nem variálható, még akkor sem, ha történetesen egymás közt szeretnénk csereberélni, vagy a saját óráinkat akarjuk felcserélni). Először is az ebédbeosztást kellene elkészíteni, mert ahhoz tudjuk igazítani a többi órát. Igen ám, de ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni az órarendet, először tudni kell, hogy helyileg (és időileg) hol vannak a testnevelésórák. De testnevelésórát nem rakhatunk sehova sem a testnevelőtanár tudta nélkül, akinek meg persze meg kell várnia, hogy a marhasokpénzértfizetős edzések mikor és hol akarnak érvényesülni. Szóval edzés nélkül nincs testnevelés, testnevelés nélkül nincs órarend, órarend nélkül nincs ebéd, és ebéd nélkül.... nos.... ki lehet találni.

Természetesen a dolgunkat az is nehezíti, hogy az angolt külön tanár tartja, akinek szintén másoktól függ a beosztása, szóval az angolórák helye fix. És az első három hónapban heti egy testnevelésórát (ami a gyakorlatban 2 tanítási órát jelent) helyettesít az úszás egy közeli tanuszodában. Annak a helyét pl nem szabad mozgatni, már az úszás leteltével sem. Hát mi ez, ha nem bürokrácia?

A másik meg az elbeszélés egymás feje mellett, és a félreértések. Ugyanis az első héten (amíg nincsenek gyerekek, csak a tanítóknak kötelező a bejárás) lehetőség van az iskola udvarán parkolni. Az év többi részében saját költségre rendelkezésre áll az utca, a maga parkolóóráival. Ezt kihasználva több pedagógus jött/jön a héten autóval, és szépen sorakoznak is az udvar szélén, egészen délután 2 óráig. Az enyém is ott állt egy Opel és egy Volkswagen  között. Közben megérkeztek a jó munkás emberek, akiknek a beton hibáit kellett javítaniuk azt hiszem bitumennel. Ezzel nincs is baj, csinálják csak, elvégre az udvarnak pár nap múlva már több száz gyerekkel kell hadakoznia. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a csodaszép gépjárművükkel nem tudtak máshol megállni, csak az iskola udvará.........ra irányuló kocsibehajtón. Ami persze elzárta a kijáratot az összes benntartózkodó autótól. Úgyhogy szépen meg kellett várnunk, míg befejezik a munkát, és kiállnak a betonkeverővel. Ez hozzávetőlegesen másfél óra "túlórát" jelentett, annyival tovább kellett maradnunk kényszerből. A félreértés hol van itt? Nos, ők állítólag szóltak valakinek (kinek?), hogy elkezdenék a munkát, és értesítsék az autók tulajdonosait, mert el fog tartani egy darabig. Senki nem tudja, hogy ki kapta meg az információt, de az igazgatónő nem tudott róla, a gazdaságis sem, de még a portás sem. Az a valaki azonban állítólag szólt mindenkinek. Na, ennyire képesek voltak elbeszélni egymás mellett.

De most már no panic, itthon vagyok, és holnap újult erővel indulok el, mert remélem, hogy legalább az órarend kérdést lezárhatjuk. (Boldog lennék, ha csak ez az egy dolog hiányozna a zavartalan évkezdéshez. Khm.)

Amikor a fagyi visszanyal

Dolgoztam már pár helyen, volt néhány igen rossz tapasztalatom előző munkahelyeken, szereztem jó és rossz élményeket egyaránt, de az utolsó két hely egyáltalán nem bővölködött a jó dolgokban, a legutolsó az maga volt a pokol. Talán egyedül annyit írhatnánk a számlájukra, hogy mindkét helyen megismertem egy fantasztikus embert és kiváló pedagógust, akikkel átsegítettük egymást a nehéz időkön. És most azt kell látnom, hogy mindkét előző iskolám emberhiánnyal küzd, és tanítókat keres. Az az iskola is, ahol tavasszal egyértelműsítették számomra, hogy ha lenne szabad státusz, maradhatnék, de mivel minden létszám betelt, és még gyesről is jönnek vissza tanítónők, sajnos nem tudnak tovább alkalmazni... Most itt vannak a tanévkezdés előtt néhány nappal, és nincsen elég tanítójuk. Én meg nem megyek vissza. Mert sokkal jobb helyem van. Ők főzték maguknak a levest, egyék is meg. Só az itt van nálam.

Itt végre emberszámba vesznek, feladatokat bíznak rám, és rendes tantárgyakat is, és kérik és várják a segítségemet. Az én megoldásom érdekli őket, és nem az, amit máshol láttam. Az a fontos, amit én teszek, és nem az, amit rám erőltet valaki olyan, aki azt hiszi, jobban ért hozzá.

Ma pl az volt a feladatom, hogy készítsem el az egyik folyosón a faliújságot, készülve az új tanévre, üdvözölve az iskolába (vissza)térő diákokat. Nem kérdezték meg, hogy hogy gondolom, nem kellett előre beszámolnom arról, hogyan fog kinézni, ha kész lesz; egész egyszerűen az elejétől a végééig rám bízták, és megbíztak bennem, hogy meg fogom tudni oldani. El is készült, szerintem jól is sikerült (kihoztam belőle a maximumot, ami az anyagokat és a lehetőségeket, plusz az idő rövidségét illeti), és amikor szabadkoztam, hogy ennyire futotta, akkor csak dicsértek, hogy milyen jó lett, és látszott rajtuk az öröm és az elégedettség. Az öröm, hogy nem nekik kellett csinálni, és az elégedettség, hogy más is ugyanolyan jól meg tudja oldani mint ők. Holnap készítek róla fényképet is, és feltöltöm utólag ide, mert úgy teljes a kép, ha itt is látható.

Összegezve tehát azt gondolom, hogy sokkal jobban járok ezzel az új hellyel, már az első héten csak pozitív tapasztalom volt, és most felfelé ível a pályám. Akik meg belém rúgtak az előző években, igazából csak erősebbé tettek, és a rugdosásuk felfelé lökött, mintsem a mélybe taszított. Most nekem jó, ők meg főhetnek a saját levükben.

Két mondat

Ma elmaradt a poszt. De a világmegváltás is.

Babalátogatóban

Ma meglátogattam az egyik volt kolléganőmet, aki nem mellesleg nagyon jó barátnőm is, és voltaképpen ő az egyetlen, akivel mindennél jobban szerettem együtt dolgozni. Év elején született babája, szóval most pár évig nélkülöznie kell a pályának ezt a nagyszerű és tüneményes tanítónőt. Fogok is majd írni róla, hiszen megérdemel egy teljes posztot.

Ebédeltünk, sütiztünk, fagyiztunk, és közben jókat beszélgettünk, meg kb percenként kérdezte meg, hogy ugye milyen aranyos/kedves/tüneményes/szép/ (és helyettesítsd további pozitív gyerek-kompatibilis jelzővel) a kisbabám? Én meg nem győztem bólogatni és helyeselni és mosolyogni, pedig számomra minden bébi ugyanolyan. Ez van... Egyelőre nem érzem magam érettnek az anyaságra, de lehet, hogy még 10 év múlva is ezt fogom érezni.
Ennek ellenére sok dicséretet kaptam én is, nem csak a babácskája. Pl hogy milyen jól állnak nekem a ruhák (ti. szoknya), milyen jó a hajam, milyen árnyalattal van festve, de jól áll nekem ez a rövid haj (pedig már rövid hajjal ismert meg, csak akkor még "túl rövid" volt és "túl fekete". Azóta már egy ks fazonváltáson estem át, színben visszatértem a vörösre, és kicsit hosszabbra hagytam), egyálalán is milyen jól nézek ki, ki vagyok virulva, látszik, hogy lementek rólam a terhek, csinos vagyok, és mindezek felett mennyire örül neki, hogy meglátogattam, és olyan boldog, hogy végre találkoztunk. (Utoljára kb szülés után egy hónappal találkoztunk, akkor még a kórházban voltak.)

Eléggé ad hoc jellegű volt ez a látogatás, mert igazából csak a régi tankönyveit szerettem volna elkérni, hogy használjam őket ebben a tanévben, de annyira feldobott, olyan energialöketet kaptam, hogy nem tudok betelni vele. És egyben kicsit szomorú is vagyok, mert soha senkivel nem fogok tudni olyan hamar összesimulni és olyan jól összedolgozni, mint vele. Hiányzik, és ebben a tanévben is hiányozni fog. :(

A magyartanítás margójára

Kolléganőm - nevezzük ezentúl Ihajnak - felvett a facebookon egy csoportba, amin keresztül tartja a kapcsolatot a  szülőkkel, minekutána már én is tagja vagyok az osztályközösségnek. Rögtön el is szörnyülködtem rajta, mert az első rövid tájékoztató levelében nyelvhelyességi és helyesírási hibákat találtam. Szerintem egy tanító alapból nem véthet hibát hivatalos szövegben. De csak félhivatalos, vagy teljesen magánjellegű írásban sem. Akkor meg főleg oda kell figyelnie az általa írt dolgokra, ha történetesen ő tanítja a magyart is az osztályában. Most pedig pont ez a helyzet áll fenn. És az én szívem fáj érte, mert nekem szívügyem a magyar nyelvtan, és szívesen tanítanám (még úgy is, hogy tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatot), de nincs rá lehetőségem. Szólni neki nem merek, mert nem tudom, milyen reakciót váltana ki, helyette magamban és a blogomban puffogok, és reménykedem benne, hogy az idővel ez változni fog.