Talán írnom kellene ide valamit

Nos, elég régen írtam már, azt hiszem. És akkor sem voltam túl bőbeszédű.

Most is csak azért írok, hogy a munkatársam hallja a billentyűk kopogását, mert még a végén azt hiszi, hogy nem dolgozom... Ezért pár sor után tartok egy kis szünetet, majd folytatom.

De ha már így belejöttem, akkor el is mesélem, hogy hogy alakult az életem, vagy ahogy a dal mondja: "Elmesélem, hogy mi történt, elmesélem, hogy mi történt, elmesélem, hogy mi történt velem!"

Kezdeném azzal, hogy tavaly ősszel kölcsönösen búcsút mondtunk egymásnak a pedagógiával. Hogy mennyi ideig nem találkozunk, azt nem tudom megmondani. A pár hónaptól a pár évig is terjedhet ez az időszak.

Decemberben kezdtem már munkahelyet keresni, és találtam is. Egy webáruházban dolgozom, ügyfélszolgálati munkakörben. Én kis naiv, azt gondoltam, hogy egy ilyen cégnek nincs úgymond kimagasló telefonforgalma, vagyis a napi telefonok száma elenyésző lesz. Merthogy telefonálni nem szeretek, írásos kommunikációban pedig jó vagyok, és szeretem is. Szóval azt hittem, hogy ezzel a munkával csak nyerhetek. Az majd kiderül, mennyit nyertem vele, de annyit mondhatok, hogy nem keveset telefonálok egy átlagos munkanapon.

Sajnos olyan is van, hogy nekem kell az ügyfeleket felhívogatni, mert a csomagjukkal probléma van. Azt a részét kevésbé szeretem, de hát ezt is meg kell csinálni.

Bővebben nem akarok írni róla, érthető okokból.

Két hete kaptam egy új irodát, mert a főnököm szabadságom ideje alatt dolgozott a gépemnél (ezt egyébként nagyon etikátlannak tartom, attól, hogy szabadságon vagyok, még a munkaeszközöm tabu, és illetlenség másnak használnia az engedélyem nélkül, és sajnos nem csak a főnököm ül le a gépemhez távollétemben.) Az új iroda apropója az volt, hogy szerinte baromi zavaró az az állandó zaj és jövés-menés, ami az előző helyiségben volt (folytonos ügyfél-forgalom, meg a szállítók, meg a raktárosok jelenléte...), és úgy nem lehet dolgozni. Érdekes módon én ott is ugyanolyan jól el tudtam látni a feladataim, mint itt, de az csak nekem jó, hogy kvázi egyedül vagyok egy tágas szobában, és senki nem szól bele abba, mit hogyan csinálok.

Velem szemben egy rögzítő van, aki gyakorlatilag a weboldalra viszi fel az adatokat, egész álló nap. Ketten ülünk az új tágas szobában, és hallgatjuk, ahogy a másik dolgozik. Azért kezdtem most írni, mert - holtidő van, és nem csörög a telefon - nem akarom, hogy azt higgye, lazsálok. Bár, voltaképpen lazsálok, mert blogot írok, de ezt neki nem kell tudnia.

Azt hiszem, fogok még írogatni, ha mást nem, pár érdekes sztorit, mert mióta átjöttem ebbe az új irodába, mintha kevesebb lenne a munka. Lehet, hogy ez csak a nyári pangás miatt van? Azért az év első felében sokkal több volt a megrendelés, meg az elvégzendő feladat is. Még csomagolni is be kellett állnom. Többször is. Most meg itt ülök, és egész nap várom, hogy történjen valami.

Hm, na majd folytatom. (Lehet, hogy szakítok az évtizedes hagyománnyal, és egy nap nem csak egy posztot írok majd?)

Eddig soha nem befolyásolta az életünket

Így, hogy már lassan 2 hét telt el azóta, le is írom eddigi életem legérdekesebb Bálint-napját. :D

Történt ez úgy, hogy én megkértem Luist, hazafelé ugorjon be egy üzletbe, és nézze meg, hogy egy bizonyos termék ott kapható-e, mert nekem nagyon nagy szükségem lenne arra a készítményre. És neki nem akkora kitérő, igazából még útba is esik (ha kicsit módosított útvonalon jön). Én meg sajnos nem tudok meló után elmenni a boltba, mert mire odaérek, bezár. Cserébe azt is felajánlottam, hogy elmegyek vásárolni én. Már össze is írtam, mi kell. Délelőtt még azt mondta rá, oké. Délután már visszakérdezett, hogy nagyon fontos ma? Először nem is értettem, miért visszakozik, de végülis azt mondtam, persze, ráér holnap is. Erre ő: "Holnap megnézem. Csak ma mégis Valentin-nap van.... De boltba megyek én."

Eddigi életünket soha nem befolyásolta a Valentin-nap. Az év minden napján pontosan ugyanúgy szeretjük egymást, és ezt nem ünnepeljük külön. Szóval nem is értettem, miért lett neki hirtelen ilyen fontos, hogy pont milyen nap van. Én nem lettem sokkal izgatottabb, mint bármely más napon, mikor hazaértem. De otthon meglepetés-vacsora fogatott, csak az én kedvemért lasagnát csinált, és meglepően jól is sikerült! Tehát jól meg is lepődtem. :) Mellé még bonbont is vett, és mikor látta a szememben a csodálkozást, rögtön hozzátette, hogy "mert ha nem vettem volna, akkor problémáznál rajta. Meg legalább ebből nekem is jut" Én pedig nem vittem neki semmit, és kicsit már kezdtem is szégyellni magamat. (Köztünk szólva jegyzem meg, hogy a bonbonnál sokkal jobban szeretem a virágot, és igazán akkor lettem volna boldog, ha virágot kapok, de hát elégedjek meg ennyivel.) És nem mondom, hogy mostantól már minden évben a Valentin-napot fogom várni, és ezentúl majd meg is ünneplem, de erre a napra még sokáig emlékezni fogok. Azt pedig továbbra is várom, hogy egyszer csak úgy véletlenül meglepjen egy csokorral. Mert a legnagyobb meglepetés számomra az lenne. :)

ne keverd össze....

Dolgozni járok ide. Ez a munkahelyem. Dolgozni járok ide. Nem barátkozni. Dolgozni. Minden nap ezt mondogatom magamnak. 

Akkor talán elhiszem.

2017

Nem hallgattam el végleg, csak vártam az alkalmas pillanatot, amikor leülhetek, és összeszedhetem a gondolataimat. Sok minden történt az elmúlt évben. Talán túl sok minden. Nehéz év volt. És írni is nagyon nehéz róla. De valahol el kell kezdeni, szóval kezdem az elején. Most nem lesz olyan összeszedett és olyan vidám sem ez az írás, mint az előző években. Pedig minden év elején (vagy végén, ha úgy jön ki a lépés) írok egy összefoglalót az elmúlt 365 napról. Most ez egy kicsit eltolódott, és már szégyellem magam, mikor a naptárra nézek. :(

Sok nehéz időszak volt már az életemben, de azt hiszem, a 2017-es év minden eddigin túltett. Voltaképpen a problémák már tavalyelőtt elkezdődtek, nagyjából tavasz közepén, mert végülis minden oda vezethető vissza, hogy az én szeretett nagymamám itt hagyott minket. Utána változott meg minden. Erőtlenül és felkészületlenül váltottam újra munkahelyet, és erő nélkül, tudás nélkül nem tudtam kezelni a rám váró helyzeteket. Kaptam egy borzalmas kolléganőt, akire még gondolni is iszonyat, nem hogy írni róla. Ez a tanév első pár hetében-hónapjában még annyira nem ütközött ki, de november közepén már nem csak a foga fehérjét láttam, hanem a gyomra feketéjét is. Azt sem érdemli meg, hogy említést tegyek róla, de mégis csak könnyebb a lelkemnek, ha kiírom magamból mindazt az álnokságot, amit ellenem elkövetett. Egyelőre még nem látom, hogy a javamra vált, amit tett velem, de bízom benne, hogy évek hosszú távlatából majd úgy fogok rá visszagondolni, mint valakire, akinek köze volt ahhoz, hogy hogyan történt meg velem az élet...

Szóval a 2017-es év első felét teljesen meghatározta ez a banya, és a vele való munkakapcsolat, amit egyetlen szóval tudnék jellemezni: mérgező. Tudjuk, hogy a stressz okozhat betegségeket, amik pszichoszomatikusak, és gyógyszerekkel nem kezelhető. Ilyen betegség volt nekem gyakorlatilag június végéig a számon megjelenő herpesz, az első körülbelül 2016 novemberében jelentkezett, és elmúlni ideje sem volt, már jött a következő. Majd a következő. És a következő. Nem is emlékszem, hogy volt-e olyan hét, hogy teljesen tünetmentes lettem volna. Azt hiszem, még elég olcsón megúsztam, mert más gyomorfekélyt kap ilyentől, vagy egyéb belsőszervi megbetegedéseket, esetleg mély depresszióba esik, vagy még ennél is rosszabb. Nagyon sokat lehet hallani mostanában a bullyingról, ami jóllehet, angol szó, de mégis gazdagabban kifejezi, mi is ez a jelenség. Iskolai bántalmazás a leggyakoribb magyar megfelelője, ami miatt sok fiatal az életét is eldobja magától, mert nem tudja feldolgozni. Hát, kit túlzással mondhatjuk, hogy én is részese voltam ennek, csak engem nem az osztálytársam terrorizált, hanem a közvetlen munkatársam.

Sok aljasságát nem akarom leírni, mert sok más is van amiről szólni szeretnék, ezért csak a két legfontosabbat írom le, ami eszembe jutott.

 1.: Minden tanév elején pénzt gyűjt be a szülőktől, hogy tanszereket vásároljon a gyerekeknek, azzal a címszóval, hogy ne legyen sok eltérés a dolgaik között, mindenkinek ugyanolyan jó minőségű felszerelése legyen. Ezzel alapjáraton még nincs is baj, de a banya soha nem mutatott egyetlen számlát, blokkot sem a vásárlásairól, és személyes tapasztalataim vannak arról, hogyan, honnan szerezte be a szóban forgó dolgokat. Szó mi szó: a fejenkénti összeg nagyjából feléért vett mindenkinek a Tescoban tanszereket, és nem akarom tudni, mire fordította a maradék pénzt.

2.: Év végén az osztály kirándulni ment Ópusztaszerre, melyre szintén pénzt gyűjtött a szülőktől. (Hüledezők kedvéért mondom: én tisztában vagyok vele, hogy pedagógus nem szedhet pénzt, és ennek tudatában volt a banya is minden bizonnyal, de mégis minden pénzügyet ő intézett egyedül.)

Én kérdeztem, hogy süssek-e egy kis sütit, vagy pogácsát a kirándulásra, mire a kedvesnek kicsit sem mondható válasza az volt: "Nem kell, mert te nem jössz. Ezt eldöntöttem. [...]- val megyek." (Az igazgatóhelyettes, az ő állítólagos legjobb - szerintem egyetlen - barátja...) Szóval így történt, hogy én nem mentem el az osztályommal kirándulni, helyette egy hetet otthon voltam betegállományban, mert az egész ráhúzódott a gyomromra.

Mondanom  se kell, hogy idén megint új párja van, akivel ugyanazt csinálja, mint velem. Konkrétan lehagyta a karácsonyi fényképről (anno engem is), és nem viszi el egyetlen kirándulásra, programra sem (mint ahogy én is mindenből kimaradtam). Az osztály születésnapjait is nélküle ünnepli (én sem kaptam egyetlen tortából sem, amit pedig kötelező volt hozni minden szülinaposnak) A történetét 6 évre visszamenőleg ismerem, mert az egyik barátnőm 6 évvel ezelőtt lett a kolléganője, és sok mindenről beszámolt nekem. Mind a 6 évben más volt a párja. Volt olyan év, hogy két párt is "elfogyasztott". Na, egy ilyen mérgező munkakapcsolatból menekültem meg június végén.

Áprilisban már tudtam, hogy hol fogom folytatni szeptembertől a munkát, de mégsem volt elég a teljes nyár kipihenni a nehézségeket. Volt egy pár alkalom, mikor vissza kellett mennem az előző munkahelyemre, papírok miatt, meg volt, amikor beosztottak ügyeletre is (miért is ne tették volna, a barátnőmmel a mi nyakunkba varrták az egészet), és mindahányszor jártam ott, a banya ott volt. Hogy ő nem ment el sehova egyetlen napra sem nyaralni? Azt nem nagyon hiszem. Lehet, hogy direkt kikérdezte az igazgatóhelyettest, hogy én mikor leszek bent az iskolában, hogy akkor ő is ott legyen, és engem "boldogítson"?

Sok helyen megfordultam nyáron, főleg a Balatonon voltam a szüleimmel, meg sok baráti találkozót iktattam be, jártam Erdélyben is Luissal és az ő családjával, ami miatt életemben először kihagytam a gyülekezeti tábort. De nem tudtam teljesen feltöltődni.

A megpróbáltatások pedig folytatódtak, mert az új munkahelyem hiába indult szuperül, és látszott úgy, hogy minden rendben lesz, november közepén mégis azt mondták, nem kérnek többet belőlem. "Látszik a fejlődés, de ez még ide nem elég". És - ilyen még sosem történt velem ezelőtt - próbaidő alatt felmondtak. Nem feleltem meg a magasztos igényeiknek. Na, ne essetek kétségbe: később megtudtam, hogy decemberben már új tanítónője lett az osztálynak, egy olyan valaki, aki korábban már dolgozott az iskolában. Csak szerintem van furcsa szaga ennek a dolognak? Utána megpályáztam egy leltárosi állást, ami januárban indult volna, az ország különböző városaiban, intézményekben kellett volna leltárt készíteni, egy új csapat tagjaként. Az interjún már túl voltam, már az állást fel is ajánlották, csak a papírozás volt hátra, amikor először e-mailt írtak, hogy lesz egy kis változás, majd telefonon is felhívtak, és közölték, hogy mégsem tudnak alkalmazni. Miért? Mert egy korábbi munkatársuk, aki hosszas ideig volt táppénzen, felgyógyult, és újra munkába tud állni, és inkább vele dolgoznának együtt. Amikor pedig rákérdeztem, hogy miért pont én, hiszen úgy tudom, másokat is vettek fel egyszerre, az volt a válaszuk, hogy én voltam az egyetlen, aki külsősként, interjú után jutott tovább, a többiek vagy ajánlásra jöttek, vagy már korábban dolgozott velük. Aham, szóval ez így működik?

Nyáron ünnepeltük az egyik bátyám születésnapját, és nem sokkal utána tudtam meg, hogy a másik bátyámnál daganatot diagnosztizáltak. Tavasszal már panaszkodott, hogy nem jól van az emésztőrendszere, de még munka miatt nem akart orvoshoz menni. A háziorvosa meg nagyjából le se sz*rta, mi van vele, aranyérrel kezelte. Nyáron derült ki, hogy sokkal komolyabb a baj, mint egy elhúzódó betegség... Végbéldaganat, és áttét a májon. Elkezdték a kemoterápiát, pedig tudták, hogy kockázatos a kezelés...

Júliusban az unokatestvérem esküvőjén együtt táncoltunk, augusztusban egy temetésen is találkoztunk. (Az sajnos pont az én születésnapomkor volt) Akkor láttam őt utoljára. November közepén, három nappal azután, hogy nekem felmondtak, megtudtam, hogy kórházba vitték, mert annyira rosszul lett, kétoldali tüdőgyulladással... akkor pont az ő születésnapja volt. Altatták és lélegeztetőgépre tették, megvizsgálta kardiológus is, megállapították, hogy egy vérrög akadt meg a szívénél, és míg az fel nem szívódik, nem lehet műteni... Másnap hajnalban elment. Már nem élte meg a reggelt. Eltelt azóta több mint 2 hónap, de még mindig sírok, ha rá gondolok. Mérhetetlenül hiányzik, fel nem fogom. Nyáron még volt egy egészséges testvérem, most pedig már nem él. Ennyi az emberi élet... Maradtunk most már csak négyen. Testvér nélkül, állás nélkül, remény nélkül. Így telt el a november, és a december is. December közepén, 10 nappal karácsony előtt egy közeli barátom (középső bátyám legjobb barátja) hirtelen és kiszámíthatatlanul szintén elhunyt. Rosszul lett, összeesett, mentőt hívtak hozzá, de már hiába értek oda. Első gondolat a szívroham volt, de később a boncolásnál kiderült: aortarepedés. Vagy szakadás. Az esetek 50 %-ában azonnali halál, 40 %-ában fél órán belüli halál, és csupán 10 %, aki túléli, de csakis akkor, ha éppen ott van a segítség. Barátunknak sajnos esélye sem volt. 40 évet élt. Újabb szomorúság, és még nincs vége...

Január közepén volt a temetése, rá egy héttel a testvérem egy másik közeli barátja is meghalt. Ha babonás lennék, azt mondanám, átok ül a családomon... :( Róla nem sokat tudok, csak annyit, hogy kórházban kezelték, sorra álltak le a belső szervei... Az egész izomfájdalommal és magas lázzal kezdődött. Ennyi az élet. Egyik nap még éled az életed, bevásárolsz, barátaiddal találkozol, sörözgetsz, főzöl, takarítasz, autót mosol, etc, következő nap pedig már kórházba szállítanak, és meghalsz. Vagy oda sem érsz. :(

Szóval nagyon nagyon nehéz volt a karácsony, az évvége is, de még az új év kezdete is. Még nincs vége még a tragédiáknak.... Édesanyám legjobb barátnőjénél is daganatot találtak, meg kellett műteni. Most lábadozik. Róla nem szeretnék most bővebben írni...

Arról pedig, ami történt január 1-je óta, egy következő posztban fogok írni, mert ennek a bejegyzésnek a lényege az volt csak, hogy összeszedjem az elmúlt évemet.

Mondhatom, hogy 2017 eddigi életem eddigi legrosszabb éve volt. Örömet nem is tudok kiemelni, ha csak azt nem, hogy a volt kolléganőmmel jó barátnőkké váltunk.

5.-6.

Úgy látszik, vállalhatatlan a feladat, hogy minden napomról írjak. Egyrészt nem is történik olyan sok minden ilyen rövid idő alatt, hogy minden napra jusson valami érdekes mesélni való. Másrészt pedig annyi minden zajlik egy nap, hogy nem marad lehetőségem a gép elé kucorodni. Ma is annyifelé kellett szaladnom, hogy az egyéb dolgaimat sem tudtam elintézni. De sebaj, azért valamit csak írok.

Az első 10 héten heti egy testnevelést kivált a csütörtöki úszás. Rendesen mindenki be is hozta a kért felszerelést; megszerveztük az utazást, kísérést is, minden készen állt, amikor felhívtak minket az uszodából, hogy ha még nem indultunk el, már ne is menjünk, ha pedig úton vagyunk, inkább forduljunk vissza, mert az úszás elmarad. Hozzám csak ennyi információ jutott el, és azt nem tudták megmondani, mi volt a konkrét ok. Állítólag nem voltak feltöltve a medencék, még takarítani kellett. Feltételezem az egység egész nyáron zárva volt, és még nem készültek fel az évadra. Úgyhogy a gyerekeknek volt egy laza délelőttjük, mert egyetlen matematika órát tartottam nekik, és még házi feladatot sem adtam. Idén ez volt az első olyan tanóra, amit hangos szó, vagy fegyelmezés nélkül végig tudtam vinni. A 26 gyerekből 24 meg is csinálta azt, amit kértem az órán. A maradék kettővel pedig a műszakom után elvonultam befejezni az órai munkájukat. Gyakorlatilag a kettő közül egynek egyetlen ceruzavonás nem volt a füzetében. Ne is kérdezzétek, miért! Nem hülyéskedik az órán, nem dumál, nem mászkál, nem matat... Egyszerűen csak nincs "ott". Visszavonul a kis álomvilágába, és az egész órát végigalussza. Ébren. Álmodozik, terveket sző, gondolatban kalózokkal harcol, igazából fogalmam sincs, de az biztos, hogy lélekben egészen máshol jár. Na, egy ilyen gyereknek vigyen az ember feladatot tanórára! Vannak gyerekek, akik pedig olyan gyorsan dolgoznak (és sajnos olyan jól is), hogy nem tudok már külön feladatot adni nekik. Keresnem kell egy munkafüzetet, vagy feladatgyűjteményt, és annak a pár srácnak külön feladatlapot kell gyártanom az órákra, ha azt akarom, hogy fejlődjenek és ne unatkozzanak a többi mellett. Nem egy halogén csoport.

Végre voltam fodrásznál, maradt a régi szín és forma, jelentős változás a lekopott, lenőtt, szemembe lógó fürtjeim után, és mégse jegyezte meg senki, hogy "hé, te ott, jó a séród". Bezzeg a több hetes lenövést mindenki dicséri. És annak még köze sincs az eredeti hajamhoz! Szóval ki érti ezt... Megvolt a nagy hóeleji bevásárlás is, és gyakorlatilag ott tartok, hogy várom a következő hónapot. Nem egyszerű egy albérletet fenntartani. Na, rinyatéma off.

Voltam moziban is Luissal meg az ő testvérével, megnéztük premier vetítésen a Stephen King regény-adaptációt. Hát, mondanom se kell, voltak jelenetek, amiket csak az ujjaimon keresztül láttam. Persze jó későn értünk haza (más talán azt mondaná, jó korán, mert hát már másnap volt), aminek az lett az eredménye, hogy 5 órát sem tudtam aludni, és cserébe egész nap mosott ürülék voltam. Annyira aktív még ez az állapot, hogy már nincs is kedvem írni a mai napomról. Talán mit írni sincs.

4.

Attól félek, hogy ha nem írok minden nap valamit, egy idő után úgy elmegy a kedvem az egész blogolástól, hogy hónapokig nem jelentkezem. Pedig mesélni valóm lenne jócskán. Mondjuk javarészt inkább csak nekem lényeges, de ha magamnak sem írom le, akkor nincs értelme az egész blogolásnak.

Nem tudom, mi van, talán front, és minden gyerek egyszerre lett frontérzékeny, de ma használhatatlanok voltak. Egyetlen órát sem tudtam úgy megtartani, ahogy azt elterveztem, sőt, a tervezett dolgaimból gyakorlatilag semmit sem tudtam megcsinálni velük. Olyan gyerekekkel is veszekednem kellett, akik egyébként csöndes, nyugodt, engedelmes kölykök. Névtáblát akartam velük készíteni, de most már úgy érzem, fölösleges lenne, hiszen egy nap alatt mindenkinek megtanultam a nevét. Annyit kellett ugyanis rászólnom a csoportra. Hisztik, verekedések, dobálózások, kiabálások, harapdálások, karcolások, csúfolás, levelezés, árulkodás, mutogatás, általános börtönhangulat volt ma jellemző rájuk. Olyan méreteket öltött, hogy fel kellett hívnom Ihajt a tanáriból, hogy tegyen rendet, mert az én képességeimet meghaladja. Közben végig azon görcsölök, nehogy valamiképpen visszaszálljon rám, és ha megkérdezik, hogy milyen velem együtt dolgozni, azt ne mondja, hogy alkalmatlan vagyok erre a feladatra, mert még csak 3 nap telt el, de egyáltalán nem tudok rájuk hatni semmivel, és nem tudok fegyelmezni. Valahol egy kicsit megnyugtató, hogy ő is kiabál, meg neki is mindent hússzor kell elismételnie mire megértik, de ez engem nem mentesít. Sajnos. Minden nap új kihívás és új küzdelem.

A nap végén, mikor a szülők jöttek a csemetéikért, Ihaj hatukat behívta az osztályterembe, jelen voltak a gyerekek is, és jól elbeszélgetett a szülőkkel a történtekről. Én sajnos nem tudtam jelen lenni, mivel 4 órakor jelenésem volt egy másik osztályban.

Épp kinn álltam az udvaron, próbáltam meggyőződni róla, hogy az énrám bízottak mind hazamentek már, amikor is megállt mellettem egy fickó, talpig kitetoválva, feketére festett körmökkel, gyűrűkkel és piercingekkel, megtestesült hasonmása egy magyar zenésznek. Olyannyira megtestesült, hogy rá is kellett kérdeznem, ő maga az előadó, vagy csak hasonlít arra a bizonyos előadóra. A választ pedig ki nem találnád: tényleg ő volt. Pont abba az iskolába (meg nem mondom, melyik évfolyamba) jár a gyereke, ahol én tanítok. Egy hiba van a történetben: én csak tudom, kiről van szó, melyik zenekar melyik tagjáról, de sajnos a műveltségem eddig tart, ugyanis azon kívül a pár dalon kívül, amiket a rádiókból lehet hallani, nem hallgatok tőlük mást. Pedig mekkora lett volna már, ha a munkahelyemen kérek aláírást vagy közös fotót az egyik kedvencemtől. :D Sajnos Lukács Lacit még nem láttam a környéken. :)

2.-3.

Tegnap este már olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam írni, mondjuk az is igaz, hogy túl sok mindenről nem tudtam volna beszámolni.

10-re mentem, mivel fogalmam sem volt az órarendről, de valójában csak 1 órakor kezdődött a műszakom. Egy rajz és egy testnevelés órát tartottam, azután pedig az udvarra mentünk a gyerekekkel. Rájöttem, hogy a leginkább az zavar, hogy nem tudom a nevüket, és nem tudok rájuk szólni, ha valamit nem jól csinálnak, vagy meg akarom kérni őket valamire. A "hé, te, ott, a piros pulcsiban" nem hangzik túl jól. És habár nagyjából fogalmam már van arról, hogy milyen nevek tartoznak az osztályomba, meg a gyerekek arcát is felismerem, azért a két információt még nehéz összerakni.

Ma reggel 7-től voltam egészen fél 2-ig, nem nevezném rövid műszaknak... Nagyon zajosak voltak a gyerekek, szeptember első hetében lehetetlen fegyelmet tartani. Erre kellett rájönnöm.

Egyik kolléganőmmel beszélgettünk, több minden szóba került, előző munkahelyek, stb, és azt a megállapítást tettük, hogy most már nem 20-25 év két generáció között a különbség, nem 20 év a nemzedékváltás, hanem inkább 5. Az 5 évvel ezelőtti gyerekek teljesen mások voltak, mint a mostaniak, és hozzájuk képest a 10 évvel ezelőttiek már fel sem mérhető távolságban vannak. Amikor én elhatároztam, hogy pedagógus leszek, és elkezdtem a főiskolát, még mindenki biztatott, és magam körül is azt láttam, hogy milyen könnyű az ilyen korú gyerekekkel foglalkozni. Aztán eltelt 5 év, a pályára léptem, és teljesen más gyerekekkel találkoztam. De azt kell mondanom, hogy még az a kor sem volt olyan nehéz és nyomasztó, mint a mostani. Nem tudom, hogy a szülőkben keresendő-e a hiba, vagy a technikai forradalom okozza ezt, de nagyon fel kell kötnie a nadrágot annak, aki most pedagógusnak akar állni.

Én nem az oktatási rendszert teszem felelőssé, mert attól, hogy behozták az életpályamodellt, és átnevezték az intézményeket, a gyerekek személyisége még nem változik. Lehet, hogy fáradékonyabbak, terheltebbek most, mivel több tanórájuk van, de a lelkük ettől nem lesz más. Legalábbis nem kéne, hogy legyen. Vajon hol van az a pont, amikor "megváltoznak" egy korcsoport jellemei, sajátosságai?

Nagyon érdekes téma ez. És nem tudom, hogy én tudok-e olyan gyors ütemben fejlődni, mint ahogy a gyerekek változnak.

Egyre nő bennem a feszültség, hogy ezt jól kell csinálni, és nem ronthatom el, feleljek meg az elvárásoknak, simuljak bele az intézményi szokásrendbe, és közben mégis maradjak önmagam. Erre mondanám, hogy nem szívesen lennék a magam helyében.

1.

Azok után, hogy tegnap több mint egy órán keresztül hallgattam a szomszédaim üvöltözését (feltehetőleg veszekedtek, de nagyon durván), már nem sok kedvem volt leülni és írni. Eszméletlen, milyen vékonyak ezek a falak, és mennyire nem hangszigeteltek. Az én kis birodalmam (nagyjából 6 m2) mellett van közvetlenül a szomszéd lakás konyhája. Eddig csak a beszűrődő étel- és dohányszag zavart, de ma már rendesen kiakadtam rajtuk. Nem csak azt vettem észre, hogy hangosan kiabálnak, mert ennyi még talán bele is férne, hanem értettem minden szavukat. És egyáltalán nem akartam részese lenni az életüknek. Már majdnem átkiabáltam, hogy "szerintem is igaza van, hagyjátok már abba!" Nem elég az embernek, hogy egész nap gyerekzsivajt hall, még a szomszédban is egész este óbégassanak?

Az osztályomban 26 gyerek van, és sajnos több a fiú mint a lány, ami egy kicsit megnehezíti a dolgomat. Azt nem mondom, hogy egy nap után fel tudom mondani a névsort, de az biztos, hogy 5-6 gyerek már beírta magát a szívembe, vagy az agyamba. Nem lesz egy sétagalopp, de talán nem olyan elvetemültek, hogy ne találjam meg velük a közös hangot. A nap végére már két kislány is "öribarijává" fogadott, az egyikük el sem akarta ereszteni a kezemet, és nem átallotta mondani, hogy milyen jó megismerni engem. Na, majd ha megismeri a fogam fehérjét is!

Van köztük csendes, visszahúzódó gyerek is, mintapolgár is, de olyan is akad jócskán, akik (szülői bevallásra) fognak egy kis bajt csinálni.

Az órarendet még én sem tudom, nem hogy ők, annyi bizonyos, hogy hétfőn elég csak 10 órára mennem, és hospitálnom a jövőhéten még nem kell. Ellenben el kell mennem a nyugdíjfolyósító intézetbe egyes papírjaimért, szóval nem fogok egész héten a babérjaimon ülni. Állítólag orvosi vizsgálatra is mennem kell, de erről még hivatalos tájékoztatást nem kaptam, csak a kolléganőim csodálkoztak, hogy nekem még nem szóltak. Majd ha jelzik külön nekem is, akkor lépek az ügyben.

Ami a parkolást illeti: úgy látszik, mégis csak negyed óra sétával kell számolnom, ha autóval akarok menni, mert az iskola teljes környéke (gyakorlatilag úgy, mint Budapest egész területe) díjazott zóna. Akkor meg már meg sem éri autóba ülni. Pedig sok szempontból kényelmesebb lenne. Ugyanis arra a pár buszmegállóra sajnálom a teljes havi bérletet kifizetni. :(

Szomorú, de ami lakosként előny, az dolgozóként egyből hátrány lesz. Ha a kerületben laknék, örülnék, hogy napközben is van parkolóhely, de munkavállalóként frusztrál, hogy rá vagyok kényszerítve a tömegközlekedésre. Díjfizetési kedvezményt kapni pedig azt hiszem az én esetemben lehetetlen.

Szerintem csak számozni fogom ezután.

Szokás mondani, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és ha valami túl szép, akkor általában nem is igaz. Nos, ez futott át az agyamon ma délelőtt a megbeszélés alatt (mikor is épp azzal voltam elfoglalva, hogy a térképet bújva találjak egy olyan helyet, ahol díjmentesen parkolhatok iskolába menet), mert kiderült, hogy pár elégedetlen szülő miatt az egyik osztály tanítópárosát szét kellett szedni, és az egyikük helyére egy másik kolléganőt tenni, ezzel lecsillapítva a kedélyeket. Ez pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag mindenkinek borult a tantárgyfelosztása, és így kaptam én 2 szabadidővel (mj.: napközi, nem tanítási óra) többet. A dologban nem csak az az egyetlen probléma, hogy ehhez egy másik osztály "segítségét" kell kérnem, hanem az is, hogy az eddig szupernek tűnő órarendemen is változtatni kellett, mert csak így tudtam beidomulni a bizonyos 4. osztály órarendjébe. A hét két napját érinti mindez, mindkét napon egy-egy órát, kedden kora délután (fél 1 és fél 2 között), szerdán pedig késő délután (4 és 5 között) kell a másik osztályban napköziznem. Még az a jobbik fele, hogy napközi, és nem rendes tanóra, mert azt nem tudom, hogy dolgoztam volna fel.

De már tudjuk: most én vagyok a joker-figura.

Mondanám, hogy a mai napról ennyi a legfőbb említeni való, de ez nem igaz. Mert ezek után még el kellett mennem a tankerületbe a papírjaimért, és mivel többen vagyunk újak az intézményben, rögtön lett 3 útitársam is, akiket jófejségből elfuvaroztam magammal. Igazából ma jöttem rá, mennyire utálom, ha kvázi idegenek ülnek be az autómba, mert a vezetési stílusom szerintem teljesen más, mint amilyen az élet egyéb területein vagyok. Vehemens, dinamikus, gyors és mindemellett anyázós vagyok az utakon. Jó hangos (de nem túl hangos) zene mellett. És frusztrál, ha esetleg valaki ezekért feszeng mellettem vagy mögöttem az autóban. Persze, szolidaritásból olyankor halkabbra veszem a zenét, és próbálom visszafogni magam a forgalom miatt is, de félek, hogy az utasaim esetleg rosszul érzik magukat nálam. Na, ezen kell még csiszolnom.

Mikor visszaértünk az iskolába, még be kellett csatlakoznunk a tornaterem díszítésébe, én pl a feliratot segítettem feltűzdelni a falra. Úgyhogy ma sem tudtam korán hazajönni. De legalább nem mások munkáját kellett megvárnom, egyedül rajtam múlott, hogy milyen gyorsan leszek kész.

Luis itthon van betegállományban, úgyhogy hazajőve még őt is ápolgatnom kellett. Jó így készülni a holnapi évkezdésre. Halleluja.

Bürokratikus bitumen

A bürokrácia keze mindenhova elér. De lehet, hogy a bürokráciának csak a kisöccse, ezt nem tudom. Ugyanis ma végre valahára leültünk Ihajjal átnézni a tantárgyfelosztást, és megkreálni az órarendünket a tanévre (amit év elején kell nagyon jól kitalálni, mert év közben nem variálható, még akkor sem, ha történetesen egymás közt szeretnénk csereberélni, vagy a saját óráinkat akarjuk felcserélni). Először is az ebédbeosztást kellene elkészíteni, mert ahhoz tudjuk igazítani a többi órát. Igen ám, de ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni az órarendet, először tudni kell, hogy helyileg (és időileg) hol vannak a testnevelésórák. De testnevelésórát nem rakhatunk sehova sem a testnevelőtanár tudta nélkül, akinek meg persze meg kell várnia, hogy a marhasokpénzértfizetős edzések mikor és hol akarnak érvényesülni. Szóval edzés nélkül nincs testnevelés, testnevelés nélkül nincs órarend, órarend nélkül nincs ebéd, és ebéd nélkül.... nos.... ki lehet találni.

Természetesen a dolgunkat az is nehezíti, hogy az angolt külön tanár tartja, akinek szintén másoktól függ a beosztása, szóval az angolórák helye fix. És az első három hónapban heti egy testnevelésórát (ami a gyakorlatban 2 tanítási órát jelent) helyettesít az úszás egy közeli tanuszodában. Annak a helyét pl nem szabad mozgatni, már az úszás leteltével sem. Hát mi ez, ha nem bürokrácia?

A másik meg az elbeszélés egymás feje mellett, és a félreértések. Ugyanis az első héten (amíg nincsenek gyerekek, csak a tanítóknak kötelező a bejárás) lehetőség van az iskola udvarán parkolni. Az év többi részében saját költségre rendelkezésre áll az utca, a maga parkolóóráival. Ezt kihasználva több pedagógus jött/jön a héten autóval, és szépen sorakoznak is az udvar szélén, egészen délután 2 óráig. Az enyém is ott állt egy Opel és egy Volkswagen  között. Közben megérkeztek a jó munkás emberek, akiknek a beton hibáit kellett javítaniuk azt hiszem bitumennel. Ezzel nincs is baj, csinálják csak, elvégre az udvarnak pár nap múlva már több száz gyerekkel kell hadakoznia. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a csodaszép gépjárművükkel nem tudtak máshol megállni, csak az iskola udvará.........ra irányuló kocsibehajtón. Ami persze elzárta a kijáratot az összes benntartózkodó autótól. Úgyhogy szépen meg kellett várnunk, míg befejezik a munkát, és kiállnak a betonkeverővel. Ez hozzávetőlegesen másfél óra "túlórát" jelentett, annyival tovább kellett maradnunk kényszerből. A félreértés hol van itt? Nos, ők állítólag szóltak valakinek (kinek?), hogy elkezdenék a munkát, és értesítsék az autók tulajdonosait, mert el fog tartani egy darabig. Senki nem tudja, hogy ki kapta meg az információt, de az igazgatónő nem tudott róla, a gazdaságis sem, de még a portás sem. Az a valaki azonban állítólag szólt mindenkinek. Na, ennyire képesek voltak elbeszélni egymás mellett.

De most már no panic, itthon vagyok, és holnap újult erővel indulok el, mert remélem, hogy legalább az órarend kérdést lezárhatjuk. (Boldog lennék, ha csak ez az egy dolog hiányozna a zavartalan évkezdéshez. Khm.)