A temetőben járva mindig elfog a szomorúság. Járkálok a sírok között, keresem a saját rokonaim, ismerőseim sírját, hogy egy-egy szál virágot vagy mécsest tegyek rá, s közben meg-megpillantok más sírokat is. Tudom én azt, hogy a halál ténye és a temető, meg sírkertek magában lehangoló dolgok, és mindenki veszített már el életében valakit, hozzá közelálló személyt, rokont vagy ismerőst, mindenkinek vannak emlékei és olyan emberek az életében, akikre már csak emlékezni tud. Ez nem idegen tőlem sem. De amiről most írni szeretnék, az maga a temető által keltett érzések és gondolatok sora. Elnézve ezeket a sírokat, nem csak az a szomorúság, hogy vannak köztük olyanok, amelyeken a felirat csak pár évet, esetleg pár hónapot, napot jelöl, vagy hogy egyes családok ugyanabban az évben haltak egymás után, vagy ugyanaz a nap volt mindegyiküknek az utolsó. Szomorú látni gyermekek sírját, de ugyanolyan szomorú idős emberek, vagy fiatal családapák, családanyák sírját is látni. De ami miatt még a könnyem is kicsordult - voltaképpen idegen emberek sírboltjai láttán - az az, hogy az embereket idővel elfelejtik. Milyen kétségbeejtő, hogy vannak emberek, akikre már senki sem emlékezik. Teljesen kihalt családok, unokák és leszármazottak nélkül, s nincs, aki a sírokat gondozza vagy látogassa. Félredobott sírkövek, elcsúszott sírfedelek, és üres vázák, melyek mellett nem igazi virágok, hanem csak gazok nőnek. Elhanyagolt temetők, bogaraktól és gyomoktól hemzsegő faragványok, keresztek, amikről már a név sem olvasható le. Ez az ember sorsa? Van az a mondás, amit sírokra is szoktak írni, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Sajnos én is ezt érzem. Amíg valakinek az emlékét éltetni tudják, addig annak az embernek a halála csak egy esemény, de a személye még létezik. De mi van azokkal az emberekkel, akiket már mindenki elfelejtett? Akiknek már sem közeli-, sem távoli rokonai nincsenek? És sokszor ezekre a keresztekre vagy kövekre csak annyi van vésve, hogy: "anya", "édesanyám", vagy "Iluskánk"... Nincs ott sem születési év, sem elhalálozási év, sem név, semmi, hogy az utókor is emlékezhessen rájuk/róluk. Persze, a családnak kell emlékezni, a családnak kell tudni, hogy hol van eltemetve a szeretett nagymama vagy unokatestvér, s a dédunokáknak kell védelmük alá venni a sírboltokat. De egy idő után már nem marad senki, és semmi, csak az üres temető. Ez pedig engem mély fájdalommal tölt el. Azt hiszem, én is attól félek, hogy egyszer majd úgy fogok meghalni, hogy nem lesz, aki virágot hozzon a síromra. S nem azért, mert nem lesz aki szeretne, hiszen egy elhunytat evidens módon szeretnek az ismerősök, hanem azért, mert nem marad utánam senki, aki gyászolna.
November 1., Mindenszentek, a megemlékezés napja, ma pedig Halottak napja van, és az egész hangulatom olyan nyomott emiatt. Nem az elveszített családtagjaimért és barátaimért, ismerőseimért, hanem azokért az emberekért, akikre már nem emlékeznek.
