A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meghalt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: meghalt. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 2., szombat

Emlékezni az elhunytakra...

A temetőben járva mindig elfog a szomorúság. Járkálok a sírok között, keresem a saját rokonaim, ismerőseim sírját, hogy egy-egy szál virágot vagy mécsest tegyek rá, s közben meg-megpillantok más sírokat is. Tudom én azt, hogy a halál ténye és a temető, meg sírkertek magában lehangoló dolgok, és mindenki veszített már el életében valakit, hozzá közelálló személyt, rokont vagy ismerőst, mindenkinek vannak emlékei és olyan emberek az életében, akikre már csak emlékezni tud. Ez nem idegen tőlem sem. De amiről most írni szeretnék, az maga a temető által keltett érzések és gondolatok sora. Elnézve ezeket a sírokat, nem csak az a szomorúság, hogy vannak köztük olyanok, amelyeken a felirat csak pár évet, esetleg pár hónapot, napot jelöl, vagy hogy egyes családok ugyanabban az évben haltak egymás után, vagy ugyanaz a nap volt mindegyiküknek az utolsó. Szomorú látni gyermekek sírját, de ugyanolyan szomorú idős emberek, vagy fiatal családapák, családanyák sírját is látni. De ami miatt még a könnyem is kicsordult - voltaképpen idegen emberek sírboltjai láttán - az az, hogy az embereket idővel elfelejtik. Milyen kétségbeejtő, hogy vannak emberek, akikre már senki sem emlékezik. Teljesen kihalt családok, unokák és leszármazottak nélkül, s nincs, aki a sírokat gondozza vagy látogassa. Félredobott sírkövek, elcsúszott sírfedelek, és üres vázák, melyek mellett nem igazi virágok, hanem csak gazok nőnek. Elhanyagolt temetők, bogaraktól és gyomoktól hemzsegő faragványok, keresztek, amikről már a név sem olvasható le. Ez az ember sorsa? Van az a mondás, amit sírokra is szoktak írni, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Sajnos én is ezt érzem. Amíg valakinek az emlékét éltetni tudják, addig annak az embernek a halála csak egy esemény, de a személye még létezik. De mi van azokkal az emberekkel, akiket már mindenki elfelejtett? Akiknek már sem közeli-, sem távoli rokonai nincsenek? És sokszor ezekre a keresztekre vagy kövekre csak annyi van vésve, hogy: "anya", "édesanyám", vagy "Iluskánk"... Nincs ott sem születési év, sem elhalálozási év, sem név, semmi, hogy az utókor is emlékezhessen rájuk/róluk. Persze, a családnak kell emlékezni, a családnak kell tudni, hogy hol van eltemetve a szeretett nagymama vagy unokatestvér, s a dédunokáknak kell védelmük alá venni a sírboltokat. De egy idő után már nem marad senki, és semmi, csak az üres temető. Ez pedig engem mély fájdalommal tölt el. Azt hiszem, én is attól félek, hogy egyszer majd úgy fogok meghalni, hogy nem lesz, aki virágot hozzon a síromra. S nem azért, mert nem lesz aki szeretne, hiszen egy elhunytat evidens módon szeretnek az ismerősök, hanem azért, mert nem marad utánam senki, aki gyászolna.
November 1., Mindenszentek, a megemlékezés napja, ma pedig Halottak napja van, és az egész hangulatom olyan nyomott emiatt. Nem az elveszített családtagjaimért és barátaimért, ismerőseimért, hanem azokért az emberekért, akikre már nem emlékeznek.

2013. március 11., hétfő

Minden gondolat megszületik többször, több fejben.

Arany János: Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.
/1851/