Szobafestőmázolókőművesszakmunkás

Sose értettem, hogy a munkások, legyenek akár kőművesek, falfestők, szerelők, vagy bármilyen erős szennyeződéssel járó fizikai munkát végző emberek miért közlekednek az utcán és a tömegközlekedési eszközökön festékes/olajfoltos/szakadt ruhákban. Nincs bennük annyi önkritika vagy igényesség, hogy emberek közé normális ruhában menjenek? Nyilván nem arra gondolok, hogy mindegyiküknek öltönyt kellene viselniük, vagy a legmárkásabb farmert és parfümöt, de azért egy tiszta és nem kopott nadrág meg egy pulóver egészen más képet nyújtana róluk. Ma délután is, ahogy tartottam hazafelé és ültem a - nem annyira tömött - metrókocsiban, felszállt két férfi, az egyikük overallban, a másikuk egy kötött pulóverben és mintás farmerben, acélbetétes munkavédelmi bakancsban, és mindketten tele voltak fehér- csont- és tojáshéjszínű festékfoltokkal. A cipőjükön annyi festékkel, hogy már azt sem lehetett megállapítani, a cipő eredeti színe milyen. Szobafestő-mázolók. Csak a szakmunkásbajusz hiányzott róluk. És végig ezen gondolkodtam, hogy miért utaznak ebben a ruhában? Pusztán lustaság? Vagy csak megszokás? Nem tudnának a hátizsákjukban legalább egy váltás nadrágot meg pulcsit vinni magukkal? Esetleg nem lenne módjuk átöltözni a munka végeztével? Annyira igénytelen és már-már gusztustalan szokás. Miért kell minden embernek tudnia, hogy mivel keresik a kenyerüket? Mondjuk ők még egész tűrhetően néztek ki, mármint arcra, nem voltak borostásak, nem volt borvirágos az orruk, és nem bűzlöttek sem a piától sem a dohányszagtól. Szóval talán otthon várta őket a kedves feleség meg a két-három poronty, talán náluk volt az aznapi vacsorához való hagyma és sertéshús is, de mégis bántotta a szemem az öltözékük. Tudom, túl kritikus vagyok, mindig mindenkit megkritizálok, legalábbis magamban, ezt örököltem apai ágon, de szerintem ez több embernek szemet szúr. Vagy tényleg csak én teszem szóvá az ilyesmit? Vagyis szóvá éppen nem, mert meg sem szólaltam, és még csak fintort sem vágtam, csak ahogy ott ültem, elgondolkodtam ezen. Néhány emberről első ránézésre meg lehet állapítani a foglalkozását. Könyvtáros. Matematika-fizika szakos tanár. Ügyvéd. Titkárnő. Üzletkötő. Kőműves. Alkoholista. Munkanélküli. Mindezt az öltözékből, és mégsem ruha teszi az embert...?!

Sér...óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó, ejha!

Hosszú barnából rövid vörös... És nem aranyerem lett, hanem új fodrászom. Pontosabban talán most már az én fodrászom is. Nem kis lépésre szántam el magam (nem elhanyagolható külső ösztönzéssel Luis személyében), mégpedig arra, hogy megválok hajkoronám legszebb (és legnyúzottabb) tincseitől, továbbá ékes színétől is, melyet a természet adott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az én hajam is lát idegen anyagot magán, mindig is úgy voltam vele, hogy a természetes szépség az igazi, és nem véletlenül kaptam a kobakomra ezt a gesztenyebarna színt. (És azokat a nőket se értettem soha, akik a vörös/fekete/szőke hajukat festetik barnára.) De ím: mégis megtörtént. Idestova 20 éve nem volt komolyabb frizuraváltásom, ha jól emlékszem, óvodából iskolába menet fosztottak meg utoljára hosszú hajamtól, a majdnem fenekemet érő hajam hirtelen a fülemet kezdte keresgélni. Eltelt 20 év, és a hajam csak nőtt, nőttön nőtt, hosszában nagyobb, szélességében kisebb lett (minden nőt utolér előbb vagy utóbb a hajhullás rémséges réme), időnként egy kicsit visszavágtunk belőle, 5-10 centit, máskor egészen sokat, hogy a nyakamat még azért fedje, de azért egy-két hajgumi mindig elfért a nadrágzsebben és neszesszerben, mert a nőies hossza mindig megmaradt, akármilyen is volt a fazonja. S most ütött az óra, ideje váltani, noha semmi eget rengető nem történt az életemben, nem szakítottam és nem lett új pasim, nem költöztem el, és nem költöztem össze, nem szereztem meg a jogsit és nem veszítettem el egyetlen fontos alkotóelememet sem, még csak új állást se kaptam (csak majdnem), egyszerűen csak régóta csilingelt már a fejemben a kis hang, hogy "változást akarok, változást akarok!", és most hallgattam rá. A nyakam puszta szemmel látható elölről is, oldalról is, hátulról is, a fülem nem csak kitapintható hanem helyzete mértani pontossággal meghatározható, a csatjaim pedig egy időre aludni mennek a fiókomba. A legközelebbi alkalommal mikor drogériába térek, sampont is cserélek, immár festett hajra, hajszínemnek csodás megőrzése érdekében. Rubintvörös lettem, még ha nem is olyan szembetűnő (hovatovább természetellenes) a változás, azért jól érzékelhető, hogy az eddig barna haj most vörösbe öltözött. Luisnak kifejezetten tetszik, szülei el voltak ragadtatva, körbeforgattattak, csodáltak, dicsértek, mintha legalábbis visszavarrták volna lelopott fülemet, a szüleim kissé meglepődtek, édesapám kiakadt, hogy nekem nem jó az, amit a természettől kaptam, bátyám szerint "még az a vörös szín hagyján, de ez a frizura... nem áll jól!", viszont bizton állíthatom: minden ismerősnek aki látta nagyon tetszett, hol engem dicsértek, hol a fodrászomat*, csak egy valaki volt, aki az én kedves páromat, hogy végre rábeszélt, és hogy nem most kellett volna. Szóval osztatlannak éppen nem osztatlan, de hatalmas sikert aratott, és most már kezdek vele megbékélni magam is. Képek is lesznek hamarosan. Addig inkább csak képzelje el mindenki! :)

Update: Szívem szerint kiírnám én is Facebookra, mert szívesen elújságolnám minden ismerősömnek, hogy hoztam egy jó döntést, de csakazértsem! Nem leszek olyan bárgyú libuska, mint ismerőseim közül egynéhány, és az átlag Facebook-felhasználók, hogy minden apró kis lépésemet megosszam a nagyérdeművel. Akit érdekel, úgyis rákérdez, hogy hogy vagyok, sőt, többekkel találkozom személyesen is. (Elég régen elhatároztam, hogy a jogosítványomról se fogok egy említést se tenni nyilvános fórumon, csak és kizárólag itt, a blogomban.)

*ki mint említettem, most már az én fodrászom is, eddig csak Luisé volt, ugyanis ő ajánlott be hozzá