A következő címkéjű bejegyzések mutatása: siker. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: siker. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 3., vasárnap

Sér...óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó, ejha!

Hosszú barnából rövid vörös... És nem aranyerem lett, hanem új fodrászom. Pontosabban talán most már az én fodrászom is. Nem kis lépésre szántam el magam (nem elhanyagolható külső ösztönzéssel Luis személyében), mégpedig arra, hogy megválok hajkoronám legszebb (és legnyúzottabb) tincseitől, továbbá ékes színétől is, melyet a természet adott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az én hajam is lát idegen anyagot magán, mindig is úgy voltam vele, hogy a természetes szépség az igazi, és nem véletlenül kaptam a kobakomra ezt a gesztenyebarna színt. (És azokat a nőket se értettem soha, akik a vörös/fekete/szőke hajukat festetik barnára.) De ím: mégis megtörtént. Idestova 20 éve nem volt komolyabb frizuraváltásom, ha jól emlékszem, óvodából iskolába menet fosztottak meg utoljára hosszú hajamtól, a majdnem fenekemet érő hajam hirtelen a fülemet kezdte keresgélni. Eltelt 20 év, és a hajam csak nőtt, nőttön nőtt, hosszában nagyobb, szélességében kisebb lett (minden nőt utolér előbb vagy utóbb a hajhullás rémséges réme), időnként egy kicsit visszavágtunk belőle, 5-10 centit, máskor egészen sokat, hogy a nyakamat még azért fedje, de azért egy-két hajgumi mindig elfért a nadrágzsebben és neszesszerben, mert a nőies hossza mindig megmaradt, akármilyen is volt a fazonja. S most ütött az óra, ideje váltani, noha semmi eget rengető nem történt az életemben, nem szakítottam és nem lett új pasim, nem költöztem el, és nem költöztem össze, nem szereztem meg a jogsit és nem veszítettem el egyetlen fontos alkotóelememet sem, még csak új állást se kaptam (csak majdnem), egyszerűen csak régóta csilingelt már a fejemben a kis hang, hogy "változást akarok, változást akarok!", és most hallgattam rá. A nyakam puszta szemmel látható elölről is, oldalról is, hátulról is, a fülem nem csak kitapintható hanem helyzete mértani pontossággal meghatározható, a csatjaim pedig egy időre aludni mennek a fiókomba. A legközelebbi alkalommal mikor drogériába térek, sampont is cserélek, immár festett hajra, hajszínemnek csodás megőrzése érdekében. Rubintvörös lettem, még ha nem is olyan szembetűnő (hovatovább természetellenes) a változás, azért jól érzékelhető, hogy az eddig barna haj most vörösbe öltözött. Luisnak kifejezetten tetszik, szülei el voltak ragadtatva, körbeforgattattak, csodáltak, dicsértek, mintha legalábbis visszavarrták volna lelopott fülemet, a szüleim kissé meglepődtek, édesapám kiakadt, hogy nekem nem jó az, amit a természettől kaptam, bátyám szerint "még az a vörös szín hagyján, de ez a frizura... nem áll jól!", viszont bizton állíthatom: minden ismerősnek aki látta nagyon tetszett, hol engem dicsértek, hol a fodrászomat*, csak egy valaki volt, aki az én kedves páromat, hogy végre rábeszélt, és hogy nem most kellett volna. Szóval osztatlannak éppen nem osztatlan, de hatalmas sikert aratott, és most már kezdek vele megbékélni magam is. Képek is lesznek hamarosan. Addig inkább csak képzelje el mindenki! :)

Update: Szívem szerint kiírnám én is Facebookra, mert szívesen elújságolnám minden ismerősömnek, hogy hoztam egy jó döntést, de csakazértsem! Nem leszek olyan bárgyú libuska, mint ismerőseim közül egynéhány, és az átlag Facebook-felhasználók, hogy minden apró kis lépésemet megosszam a nagyérdeművel. Akit érdekel, úgyis rákérdez, hogy hogy vagyok, sőt, többekkel találkozom személyesen is. (Elég régen elhatároztam, hogy a jogosítványomról se fogok egy említést se tenni nyilvános fórumon, csak és kizárólag itt, a blogomban.)

*ki mint említettem, most már az én fodrászom is, eddig csak Luisé volt, ugyanis ő ajánlott be hozzá

2013. július 11., csütörtök

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.
No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)