Derül a ború

Mindig jól nézzétek meg, hova ültök le! Szerintem étteremben ugyanúgy, mint moziban vagy az utcán, de a tömegközlekedési eszközökön is. MINDIG! Akkor talán nem fogtok úgy járni, mint én jártam. (Bár a végén egész jól jártam.)

Hétfőn ugyanis hazafelé a munkából felszálltam a HÉV-re, és - bár mindig meg szoktam nézni, hova ülök, és ezúttal is megnéztem - sikerült beleülnöm valamibe. Észre se vettem. Volt mellettem egy műanyag tubus, meg is néztem, micsoda: valami szájfény vagy mi lehetett, úgyhogy arrébb is raktam, nehogy ráüljek. Még a kupak is rajta volt, tehát eszembe se jutott, hogy aggódnom kellene. Aztán átszálltam a villamosra, majd a metróra, majd újabb villamosra, még bementem a drogériába egy-két dologért, és csak ezután értem haza. Jó kislányhoz illő módon azonnal át is öltöztem itthoni (játszós) ruhába, és a napi szerelésemet az ágyra tettem szépen sorban. Akkor döbbentem halálra: valami bordós folt van a homokszínű nadrágomon. De egy jó tenyérnyi méretű. Baloldalon, combon, hátul. Rögtön mutatom is édesanyámnak, mire ő halál nyugodt hangon: "beleültél valamibe". Gondolkodtam, vajon mi lehetett az. Villamoson nem ültem le - kilőve. Metrón bőrülés volt, nem volt ott semmi - kilőve. Másik villamoson nem ültem le - kilőve. A HÉV... Akkor hasított belém a tudat: a szájfény volt az. De nagyon csalóka volt egyébként, mert a HÉV huzatja ugyanolyan színárnyalatú, mint az a krém, és még olyan csillogó foltok is vannak benne, mint a krémben. Szóval ezért nem vettem észre, hogy ráülök. És úgy mentem végig a városon, egy tenyérnyi folttal a hátsómon. Még jó, hogy nem olyan területen volt, hogy másnak gondolják a népek. Édesanyám nyugodt volt: szerinte ki lehet mosni. Be is áztatta, folttisztítót is használt rá, betette mosásba is, és tegnap mikor néztem a szárítón, láttam, hogy nem jött ki a folt. (Sőt, szerintem azáltal hogy kimosta, még jobban beivódott az anyagba...) Ejtettem egy pár könnycseppet a nadrágért, mert hiszen az volt a kedvencem (de egyébként mindig az éppen sérülő darab/tárgy/holmi a kedvenc...) és elhatároztam, hogy elmegyek az üzletbe ahol vettem, viszem magammal a roncsot is, és megérdeklődöm, árulnak-e még ugyanolyan darabot, vagy valami nagyon hasonlót. Így is tettem ma: és láss csodát! volt éppen ugyanolyan nadrág (pedig egy kb 3 éves darabról van szó!) és még méret is volt belőle, szóval uzsgyi felpróbáltam, éppen passzolt, vettem hozzá egy övet is (mert azt amúgy is akartam már) és negyed óra alatt végeztem a folyamattal. Szerintem ilyen hatékony vásárlójuk még sose volt, és szerintem egy doboz tejfölt se vettem még ilyen rövid idő alatt. Mondtam is az eladóhölgynek, hogy velem az a probléma vásárláskor, hogy mindig határozott elképzelésem van, hogy mit szeretnék, és addig nem nyugszom, míg nem találok pont olyat. Azt válaszolta, hogy ez nekik csak jó, mert az ilyen vásárlónak tudnak segíteni. De aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar, annak nagyon nehéz eladni bármit is. A pénztárnál lévő férfi meg hozzátette még azt is, hogy a kedvence az, amikor bemegy valaki egy világos színű szűkszárú nadrágért, és távozik egy sötét bőszárúval. :)

Szóval egész jól jártam a végén, mert lett egy új nadrágom, ami pont olyan mint a régi, és talán a régivel is tudok még valamit kezdeni. Pl összefestékezem az egészet hogy jó mintás legyen, úgyis az most a divat. :D

Úgy látszik, a mai napom a "pozitív zárásról" szól, mert az iskolában is kaptam egy jó hírt. Ahogy egyik gyerekem mondaná: arany-hírt. Ugyanis tanulási időben bejött É., az osztályfőnök, és kihívott egy pár percre. Már akkor megfagyott bennem a vér, mit akarhat, és halálra vált arccal mentem ki. A kérdés amit feltett még talán a koporsót is megnyitotta előttem: "Ági, te akarsz maradni jövőre?" (Tudjátok, úgy hangzott, mint egy fenyegetés, hogy "ha akarod ezt a munkát, és nem akarod, hogy azonnal elbocsássanak, akkor ezt és ezt csináld, mert különben bajok lesznek") Én meg válaszoltam szinte suttogva, hogy igen, szeretnék. Erre É.: "Jó, mert I. (igazgatóhelyettes) engem kérdezett, hogy szerintem te maradnál-e, és hogy én mit szólnék hozzá, és én azt mondtam neki, hogy igen, maradnál, és szerintem jól érzed itt magad, bár egy picit még kell tanulnod, de azért jó munkaerő vagy... és azt felelte rá I., hogy akkor jó, már ezzel sem kell foglalkoznia, lekerült egy nyűg a nyakáról, és akkor jó, nem kell keresniük helyetted mást. És szerintem nem is fognak már akkor ezzel foglalkozni, ez le van tudva." - Közben még azt is megkérdezte, hogy keresek-e már másik munkahelyet. Én meg mondtam, hogy nem, eszembe se jutott. Hát nagy kő esett le a szívemről, és még válaszoltam, hogy örülnék, ha nem kellene elmennem máshova és nem keresnének helyettem mást. Szóval most úgy néz ki, maradhatok jövőre, és ennek nagyon örülök. Csak azt nem értem, hogy ezt miért É.-vel üzenik meg, és miért nem hívnak be az irodába személyesen? Bár biztosan meg fog történni ez is. Legalábbis remélem. A szerződést valamikor csak alá kell írni.

Igazából néha parázok azon, hogy mik jutnak el az irodába rólam meg a csoportomról, például hogy nem vagyunk-e néha túl hangosak, vagy nem késünk-e sokat programokról/programokkal, vagy nem csinálok-e nekik kevés foglalkozást, vagy nem vagyunk-e túl sokat az udvaron szervezett programok nélkül, és hasonlók. Néha azt érzem, hogy hiába próbálom őket összefogni, nem sikerül, máskor meg olyan gördülékenyen megy minden. Amúgy én vagyok az egyetlen, aki a hospitálásokból kimaradt, vagyis nálam sem az igazgató, sem az igazgatóhelyettes nem járt, és valószínű már nem is fognak jönni. Azt meg valószínűleg tudják, hogy sokkal jobban megy a munka ezzel az osztállyal mint az elsővel, és hogy én is jobban érzem magam. Szóval ha ők azon aggódtak, hogy én keresnék magamnak más helyet és szeretnék elmenni: megnyugodhatnak, én maradni akarok, és ha rajtam múlik, fogok is. Igaz, hogy elég messzi van az otthonomtól és sokat kell utaznom, meg az is igaz, hogy sok nyűgöm van bizonyos rendszerekkel és megoldásokkal, de az is igaz, hogy jól érzem magam a kollégáim között, mindegyikükkel jól kijövök, eggyel-kettővel még baráti viszonyt is tartok, és hatalmas előrelépés pl a tavalyi munkahelyemhez képest, hogy nagyjából mindnek tudom a nevét. A gyerekek is aranyosak, és még nem készültek ki tőlük az idegeim, az egész osztályból egyetlen egy lány van, akivel valahogy nem tudok megbirkózni, szerintem jobban járt volna ha fütyivel születik, mert semmi lányos nincsen benne (eltekintve a hosszú hajától, amit mondjuk mindig összekötve visel), és egy egész posztot tudnék róla írni... Szóval ha + - listát kellene írnom, hogy menjek-e vagy maradjak, mindenképpen a maradni oldal győzne.

Már csak egy valaminek kellene jól végződnie, és teljes lenne az öröm. De egyelőre beérem ennyivel is. :)

(Ja, amúgy ma felhívott a pszichológusnő, akinél voltam háromszor, és szerintem majd ennek is fogok szentelni egy egész bejegyzést.)

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.

No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)

10 perce még ma volt, most meg már holnap van.

Megvan a forgalmi vizsgám időpontja, 26.-a, szerda, reggel 07:50. Addig még megyek hatszor két órát vezetni, Luis azt mondta, hogy "annyi talán elég is lehet". Nagyon jó lenne, ha elég lenne, mert utána nem tudom, mikor lenne időm vizsgázni. Egy nyaralást azért nem szeretnék félbeszakítani, hogy följöjjek Pestre vezetni egy órát, és kihagyni sem akarok egy programot se azért, hogy délelőttönként búgassam a motort és tekergessem a kormányt. Pár hét szünet után meg nem lenne jó folytatni onnan, ahol abbahagytam, mert félő, hogy nem jutnék előrébb...

Mindenesetre addig simává tettem a napjaimat, vagyis minden délelőtt ráérek, és jó lenne úgy beidőzíteni a vezetéseket, hogy előtte újra "rutinban" legyek. Bár nem tudom, mire vagyok ennyire rápörögve, mivel értesüléseim szerint a jogsi kézhez kapása 5 hét. ÖT HÉT. Mert az a mocskos bürokrácia. (Apropó, nincs valami magyar punk-rocker banda, akik megzenésítették a magyar mocskos bürokráciát, meg annak minden felfoghatatlan hiányosságát és idegőrlőségét? linket!) Hát bakker, azt reméltem, hogy legalább a Balatonra én vihetem le a kocsit a családi nyaralás alkalmával. Történelmi pillanat lesz, ha végre én is legálisan vezethetek. (Meg az is történelmi lenne, ha elsőre sikerülne a forgalmi.) Túl kínos ez már nekem... Ennyire ráfeszülni erre a jogsi-témára... De még mindig jobb, mint az álláskeresés. Azt is el kéne már kezdenem. Lehet, hogy holnap össze is írom a motivációs levelemet, meg a dokumentumaimat. Az önéletrajzomat a múlthéten már frissítettem. Egy normális képet is választottam bele. Igazolványkép méretű és jellegű, de nem igazolványkép. Ami szerintem fontos. Az a baj, hogy nem vagyok elég bátor. Nem merem merészen megfogalmazni a motivációs levelemet, és nem merem meghökkentőre formálni az önéletrajzomat. Pedig tudom, hogy az első 5 szabályban benne van, hogy tűnjön ki a tömegből, vagyis legyen szembeötlő, hogy az ember rögtön meg akarja nézni, és emlékezni tudjon rá. Nekem meg nincs kedvem még egyszer végigcsinálni azt a hercehurcát ami ekörül a reménytelen álláskeresés körül van. 27 évesen belefáradtam. Elegem van belőle, és nincs erőm szembenézni a problémával. Ezért nem mertem még mindig rákérdezni, hogy WTF van. Itt őrlődök már rajta hónapok óta, (amúgy kb december óta, amikor is megtudtam, hogy a 4 új közül 2 már megkapta a kinevezését) és én nem tudok elég jó lenni. Ez a nem vagy elég jó az egész életemben kísértett. Az általánosban, a gimnáziumban, a főiskolán, a gyakorlaton, az első munkahelyemen, de még a családomban is. Félek, hogy előbb-utóbb a párkapcsolatomra is rá fogja nyomni a bélyegét. Pedig jelenleg Luis az egyetlen, akinek elég jó vagyok (vagy talán még az elég jónál is jobb).

Kezdem egy csődtömegnek érezni és látni magam, egy elfuserált hülyének, aki még egy nála másfél méterrel alacsonyabb és 60 kilóval könnyebb élőlénnyel sem tud (el)bánni. Hát akkor hogyan tudnék elbánni egy nálam 1 méterrel alacsonyabb és 30 kilóval könnyebb lénnyel? Hogyan tudnék elbánni egy nálam méterekkel magasabb, és súlyos kilókkal nehezebb problémával?

Eszembe jutott ez a dal (mely nem enyhe célzás a szerelmi életemre és nincs mögöttes tartalom benne, és nem kell vele kombinálni, CSAK eszembe jutott, mert elhangzik benne, hogy "nem vagyok jó neked".) Egyébként egy igen jól sikerült nóta. És igen hatásos a hozzáillő szituációban a belsőben erősen feltörő érzelmekre és problémákra.

Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.

28. nap: Álmaid állása

Nos, ha tényleg az álmaim állását kéne leírnom, akkor egyetlen szót írnék: pedagógus. De ha ez ilyen egyszerű volna...

Most leírok két gondolatmenetet ezzel kapcsolatban.

1.: Álmaim állása olyan, hogy minimális erőfeszítéssel maximális nyereségre teszek szert, nem kell alkalmazkodnom senkihez, és nem kell attól félnem, hogy egyik nap arra megyek be, hogy nincs munkám. Szóval biztos munkahely, megfelelő kereset, és nem túl megerőltető munkavégzés jellemezné. Egy olyan állás lenne, ahol nem kellene attól félnem, hogy nem felelek meg az elvárásoknak, és nem támasztanának elém olyan követelményeket, amiknek ember nem tud eleget tenni. Nem bontanák fel a szerződést mindenféle csip-csup ügyekre hivatkozva, és nem fúrnának a kollégáim. Jó viszonyt ápolnék a főnökkel, aki nem akarná minden helyzetben érzékeltetni velem, hogy ő a vezető, én a beosztott. Élvezettel mennék be dolgozni minden nap, és megkapnám a szabadságom akkor, amikor kérem. Kivehetnék szabadnapot az év bármely szakában, és elég lenne egy telefonhívással meghosszabbítanom. Nem kellene attól tartanom, hogy a távollétemben bocsátanának el. Egyáltalán nem kellene attól tartanom, hogy a távollétemben bármilyen engem érintő és a munkámat/munkavégzésemet befolyásoló döntés születik. Megbecsülnék a munkámat, és olyan feladatokkal bíznának meg, amiket jókedvvel és jó tudással tudnék elvégezni. (Az itt felsoroltak nem, vagy nem mind ellenpéldák előző tapasztalatok illetve munkahelyek után.)

2.: Álmaim állása olyan, hogy megegyezik a hobbimmal, vagyis nem tekintek munkanapnak egyetlen napot sem, mikor valami olyannal foglalkozok, amivel pénzt keresek. Ilyen volt a tavalyi munkahelyem, csak a fizetésem volt kicsit kevés. De végső soron álmaim állása is gyerekmunka lenne, vagyis mindenképp gyerekekkel dolgoznék. Pl egy iskolában (amilyenben most vagyok) egy osztály vezetőjeként (majdnem amilyennek most vagyok) egy jó tanári gárdában (hasonlóban, mint amilyenben most vagyok). De nem lenne bennem görcsös feszültség, hogy minden szabálynak megfeleljek, és minden előírást betartsak, mert minden lépésemet figyelik. Szeretnék egy határozatlan idejű szerződést egy normális intézményben, normális gyerekekkel, normális körülmények között. 

De "jelen állás szerint" inkább távolodom ettől a céltól, mintsem közelítek hozzá...

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Modernkori emigráció?

A történelem állandóan ismétli önmagát, a világ egy örökös körforgás... Vagyis most ismétlődik meg az, ami 50-60 évvel ezelőtt is bevett szokás volt... Tényleg ez történik?

Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy "elmegyek külföldre, mert itt nem lehet megélni". Mindenki megfutamodik. Már egyfajta népbetegség lett a "kivándorlás", mondhatnók politikai okok miatt... Az emberek emigrálnak. Elüldözi őket a haza, az állam, a kormány, a politika, az élet. Mert Magyarországon nem lehet megélni, mondják. Nem kap állást, nem tud a pályáján elhelyezkedni, nem keres annyit, hogy abból megéljen, nem tudja eltartani a családját, nem tudja eltartani önmagát sem, nem tud gyűjteni-félretenni, nem tud a létminimum fölé emelkedni. Ezért fölkerekedik, veszi a holmiját, a "sátorfáját", és elindul szerencsét próbálni egy új, választott hazába. Nyugatra. Vagy a tengeren túlra.

Komolyan, egyre több ismerősömtől hallom. Valakinél csak üres fenyegetőzés, fecsegés; tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, másnál meg csak a papírok hiányoznak hozzá. Valaki csak mondogatja, hogy "elmegyek, el én, bizony", de marad, más meg már intézkedik, szervezi az utat, veszi a repülőjegyet, keresi a szállást... Mi ez? Miért lett ennek ekkora divatja? Miért gondolja egyre több ember, hogy fogja magát, és kiköltözik egy tök idegen országba?

Nem mondom, hogy én nem mennék el világot látni, hogy én nem próbálnék szerencsét, nem szívesen tanulnék nyelvet külföldön, nem akarnék tapasztalatot szerezni a világ egy másik pontján... De hogy ott képzeljem el öregségemet is?! Na, azt már nem. Én talán kimennék 1 évre. Max 2-re. (Főleg, ha visszatekintek, hogy az életem utolsó 2 éve milyen gyorsan telt el), talán kipróbálnám magam több területen is, talán elsajátítanék egy új szakmát valahol a messze idegenben. De nem tudnék emigrálni, véglegesen elhagyni az országot, a hazát, ahol világra szült édesanyám.

Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik megfutamodnak. S az a szomorú, hogy egyre több olyan ember van, akit személyesen is ismerek. EL AKAR MENNI. Nem tudja hova, csak valahova, ahol szebb és jobb lesz az élete. S akkor itt van a másik tábor is, aki meg sanyarúsága ellenére is kitart a hazája mellett...

Nehéz ebben az esetben pártatlannak maradni... Mindkét felet meg lehet érteni, de valójában egyiket sem. Népbetegség. Csoportos kivándorlás. S a végén már nem lesz Anglia, nem lesz Hollandia, nem lesz Franciaország, Svájc, Finnország, Norvégia... Nem lesz már Magyarország sem. Mert mindenhol fog élni mindenféle ember, s ha bárkit megszólítasz az utcán, csak reménykedni fogsz benne, hogy azt a nyelvet beszéli, amely az adott országban a hivatalos nyelv... Nem lesz egy ország sem "haza", csak lesznek országok, ahol élnek az emberek... Házat építhetsz, de otthont nem.

S hogy miért kezdtem el ezen gondolkodni? Mert pont most olvastam egy történetet arról, hogy a férj külföldre menne dolgozni a jobb megélhetésért, de a felesége (aki csak pár hónapja az asszonya) maradni akar. S ezt nem tudták egymásról, mielőtt egybekeltek? S ez elindított bennem egy egész gondolatfolyamot... Mindenki jövőképében a nagybetűs ANGLIA szerepel? Miért? S ki a felelős ezért? S mit lehet ellene tenni?

Azt hiszem, ezt a gondolatmenetet most egy egyszerű lépéssel félbeszakítom.