Hibridencia.

Azt hittem, hamar lecseng ez a dalfesztiválos barbárság, és nem kell vele sokat foglalkoznom. Eredetileg nem is akartam írni róla a blogomban, mert annyira felháborított a dolog. Emellett biztos voltam benne, hogy ha írnék róla akár csak egy sort is, kommentek tucatjai jönnének, vagy vadul támadva engem, vagy velem mélységesen egyetértve. Annyi bizonyos, hogy az a hibrid, aki megnyerte a versenyt (és hangsúlyozom, hogy ő és nem a dala) megosztja az embereket, sőt mi több: a társadalmat. Nem maradhatsz semleges szemléletű.

Így most mégis úgy döntöttem, hogy leírom, ami belül feszít, akkor talán könnyebb lesz a feldolgozása nekem is. Tudom, sokan megtették előttem, talán már éppen aznap, mikor az esemény lezajlott, talán másnap, de nekem akkor sem ad megnyugvást más, csak ha magam is kifejtem a véleményemet.

Szóval figyelem: most a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek, és csak az olvassa el a bejegyzést, aki nem veszi zokon, hogy valaki ki meri nyilvánítani a csöppet sem toleráns véleményét a témával kapcsolatban!

Nagyon nehéz azon túllendülni, hogy ez egy dalverseny, és mégsem egy dal győzött. Nem tudom, ez a régebbi évadokban is így volt-e, vagy csak a modern kor vívmánya, de elég egyértelművé vált szombat este. Meggyőződésem, hogy ha színfalak mögött, csak a hangjukat hallatva, de semmi látványt nem társítva a produkcióhoz versenyeztek volna a résztvevők, nem ez a valaki nyert volna. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy ha bármelyik másik állam delegált volna egy hasonló szerzetet, diadalmaskodott volna. Nagyon nehéz visszafogottan és kulturáltan fogalmazni, de azért megpróbálom. Megpróbálom a körültekintő és mindenre kiterjedő véleményemet leírni azzal kapcsolatban, ami történt és amit láttam a dalfesztivál döntőjében.

Első körben térek ki a nyertes személyére. Ugye azt mindenki tudja, hogy egy szakállas férfi nőnek öltözve lépett színpadra, és tarolt a megjelenésével. Nos. Ha ő úgy érzi, hogy véletlen született férfi testbe, de valójában nő, akkor operáltassa át magát! És ne viseljen magán férfias jegyeket (szakáll és egyéb feltűnő szőrzetek)! Ha meg csak simán "poénból" öltözik be nőnek, és viselkedik úgy, mint egy nő, akkor ne a szakállával akarjon kitűnni. Szóval nekem semmi bajom nincs a homoszexuálisokkal egészen addig, míg ezt a másságukat nem az orrom előtt élik ki/meg. És még talán ezzel a hibriddel sem lenne gond, ha nem akarna egyszerre mind a kettő nembe tartozni. Nem tudom minek nevezni, egyszerűen csak hibridnek, mert ez is és az is, és mégis sem ez sem az. Engem mégis leginkább a viselkedése zavart, a szakálla talán csak feleannyira. Biztosan többen felfigyeltek rá, hogy végig affektált. Nem nőiesen viselkedett, hanem természetellenesen. Mint egy rossz ripacs... Szégyent hozott a férfi- és a női nemre egyaránt. Egyetlen nő sem viselkedik ennyire nőiesen, mint ez a valaki. Krokodilkönnyek, túlságosan kecses kéztartások, fülsüketítő sápítozás, és egy jó adag meghatódottság jellemezte, amikből ekkora "mennyiség" még egy színpadra is sok lenne. Mesterkélt volt, és túlzó. Ugye ő egy bevallottan homoszexuális ember. De tudtommal a homoszexuálisok nem öltöznek be ellenkező neműnek. Sokkal nagyobb elismerést vívott volna ki (legalábbis az enyémet biztosan), ha nem viselkedik ilyen kifacsartan, hanem megpróbál természetes lenni. De ő nem tudja eldönteni, hogy transzvesztita, hermafrodita, biszexuális, homoszexuális, heteroszexuális, aszexuális, férfi, nő, vagy egyáltalán ember-e. Mindegyikből kér egy kicsit magának. Ezzel egyiket se birtokolja egészen. Szomorú. Az ilyen embernek pszichiátriára kellene mennie, nem dalversenyre.

Másodszor kitérek magára a rendezvényre. Ugye mint említettem, szomorú megállapítást kellett tennem: ez az esemény már (régen?) nem arról szól, amiről kellene. Itt nem dalok versenyeznek egymással, hanem nemzetek, és azon belül is előadók. Idén is egy előadó nyert. Még csak azt sem mondanám, hogy egy ország, mert - mint fentebb is említettem - bármelyik nemzet képes lett volna ekkora győzelemre, ha a delegáltja hasonlóan meghökkentő személyiség. Ha a szereplők kinézetét elrejtették volna, és ő sem a megjelenésével szeretett volna sikert aratni, akkor egészen máshogy alakult volna a verseny.  Akkor talán Kállay-Saunders Andrásnak sem lett volna ilyen előkelő helyezése, vagy ekkora esélye. Ha a dal maga lett volna a "szereplő", szerintem például Norvégia nyert volna. Szerintem az ő daluk volt a legértékelhetőbb, és talán pont azért gondolom így, mert nem akartak hatást kelteni mindenféle színpadi megjelenéssel és effekttel, hanem csak az emberek fülére és hallására hagyatkoztak. És mondom mindezt úgy, hogy nagyon is tetszik nekem a magyar dal, és a mondanivalójával is egyetértek, és fontosnak tartom. Mindemellett nagyon is szurkoltam Kállay-Saunders Andrásnak, de be kell látnunk: levetkőztetve a színpadi elemektől a csupasz dalt hallva egészen máshogy alakulna a tabella. De próbáljunk meg túllendülni a tényen, hogy itt nem dalok versenyeztek! Sajnálatosnak tartom, hogy az osztrákok csak ezzel a hibriddel tudtak kitűnni, azt pedig még szomorúbbnak látom, hogy Európa elvesztette a józan eszét és ítélőképességét. Még a magyarok is 10 pontot adtak neki, sőt, az izraelitáktól is ennyit kapott, mindezt a tolerancia jegyében. Pedig ezt a két nemzetet én elég konzervatívnak hittem. De a tolerancia jegyében kifütyülték például az orosz versenyzőket, és az ukrán leányra is fújoltak. Íme, az országok versengése. Vajon ha az oroszok énekeltek volna az elfogadásról, ők is sikert arattak volna? Jövőre talán valaki majd arról fog énekelni, hogy fontos az elfogadás, ezért fogadjuk el, ha egy családban alkoholista az apa és veri a feleségét meg a gyerekeit, fogadjuk el, ha valahol tisztességtelen forrásból (például betöréssel) szereznek vagyont, és erre nevelik a gyerekeiket is... Lassan már mindenkinek mindenhol mindent szabad, mi meg libáknak érezzük magunkat, mindent lenyomnak a torkunkon, ügyet sem vetve arra, hogy meg akarjuk-e enni.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ha mindegyik dalt ugyanaz az ember énekelte volna el, vajon melyik diadalmaskodott volna. Vagy ha összekevertük volna a dalokat, és mindegyik nemzet valamelyik másik országét vitte volna színpadra. Tudom, fölösleges ezen gondolkodni, de egyszerűen nehéz elhinnem, hogy ez megtörténhetett. És most már az osztrák üzletekben lehet kapni punci kolbászt is, vagyis conchita wurst-ot, ott virít a felvágotton a stilizált feje, kisminkelve - szakállal.

Jövőre minden indulónak fel kell kötnie a gatyáját, és nagyon durva dolgokkal kell előállnia annak a valakinek, aki nyerni akar. Ezt a poént Ausztria már lelőtte (kár, hogy viccnek is csúnya, és nem lehet nevetni rajta), most már valami mást kell kitalálni. Például énekeljen valaki mezítelenül. Vagy az már sok lenne a vén Európának? Kíváncsi leszek, mivel próbálnak meg jövőre "hatni".

Addig pedig próbálom feldolgozni a sokkot, és utána elfelejteni az egészet.

9. nap: Helyek, ahova el szeretnél eljutni

Na, ez egy izgalmas kérdés. Nagyon sok ilyen hely van. Azt hiszem, ebből megint csak egy lista lesz.

Ami érdekes, vagy izgalmas valami miatt, ahhoz írok egy kis sztorit is.

- Európai nagyvárosok, úgy mint Drezda, Prága, Varsó, Berlin, Köln, Hamburg, Hága, Frankfurt, Brüsszel, Párizs, Róma, Velence... Szívesen megnéznék épületeket, múzeumokat, templomokat, főtereket ezekben a városokban, meg még azokban is, amiket itt nem soroltam föl, még ha csak pár órát is tudnék eltölteni az adott helyen. Ez régi álmom: fogni magamat, hátamra venni egy zsákot, és csak menni menni.

- Törökország (Szintén az épületek, és főterek miatt. Nem annyira a kultúra, inkább a "külcsín" érdekel.)

- Spanyolország

- Ausztrália

- Anglia

- s a végére hagytam a legérdekesebbet: európai kis országok, úgy mint Andorra, Liechtenstein, Málta, Monaco... Nem vagyok benne biztos, hogy csak Franciaországban meg Olasz- és Görögországban vannak turisztikai látványosságok, meg idegen emberek számára érdekfeszítő programok.

Ha tehetném, és sok pénzem lenne, én nagyon sokat utazgatnék, szerte a nagyvilágban, eljutni olyan országokba is, amiket még térképen se láttam soha, akár céltalanul is, hogy csak felülök egy buszra vagy vonatra, és megyek, ameddig olyat nem látok, ami miatt érdemes leszállni... Vagy ha meglenne már végre a jogsim, akkor csak teli a tankot, és suhanni országokon át... Valami előnye csak legyen már az Uniónak.

De nem csak országokba vágyom, hanem magyarországi városokba is, elég sok helyen jártam már, de még biztos van sok felfedezni való a hazánkban. Egyébként sem vagyok az a fajta, aki naphosszat tudná süttetni a hasát egy homokos tengerparton. Én ha nyaralnék, akkor kirándulnék, múzeumba járnék, és emberekkel ismerkednék. Az aktív pihenés híve vagyok.

Modernkori emigráció?

A történelem állandóan ismétli önmagát, a világ egy örökös körforgás... Vagyis most ismétlődik meg az, ami 50-60 évvel ezelőtt is bevett szokás volt... Tényleg ez történik?

Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy "elmegyek külföldre, mert itt nem lehet megélni". Mindenki megfutamodik. Már egyfajta népbetegség lett a "kivándorlás", mondhatnók politikai okok miatt... Az emberek emigrálnak. Elüldözi őket a haza, az állam, a kormány, a politika, az élet. Mert Magyarországon nem lehet megélni, mondják. Nem kap állást, nem tud a pályáján elhelyezkedni, nem keres annyit, hogy abból megéljen, nem tudja eltartani a családját, nem tudja eltartani önmagát sem, nem tud gyűjteni-félretenni, nem tud a létminimum fölé emelkedni. Ezért fölkerekedik, veszi a holmiját, a "sátorfáját", és elindul szerencsét próbálni egy új, választott hazába. Nyugatra. Vagy a tengeren túlra.

Komolyan, egyre több ismerősömtől hallom. Valakinél csak üres fenyegetőzés, fecsegés; tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, másnál meg csak a papírok hiányoznak hozzá. Valaki csak mondogatja, hogy "elmegyek, el én, bizony", de marad, más meg már intézkedik, szervezi az utat, veszi a repülőjegyet, keresi a szállást... Mi ez? Miért lett ennek ekkora divatja? Miért gondolja egyre több ember, hogy fogja magát, és kiköltözik egy tök idegen országba?

Nem mondom, hogy én nem mennék el világot látni, hogy én nem próbálnék szerencsét, nem szívesen tanulnék nyelvet külföldön, nem akarnék tapasztalatot szerezni a világ egy másik pontján... De hogy ott képzeljem el öregségemet is?! Na, azt már nem. Én talán kimennék 1 évre. Max 2-re. (Főleg, ha visszatekintek, hogy az életem utolsó 2 éve milyen gyorsan telt el), talán kipróbálnám magam több területen is, talán elsajátítanék egy új szakmát valahol a messze idegenben. De nem tudnék emigrálni, véglegesen elhagyni az országot, a hazát, ahol világra szült édesanyám.

Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik megfutamodnak. S az a szomorú, hogy egyre több olyan ember van, akit személyesen is ismerek. EL AKAR MENNI. Nem tudja hova, csak valahova, ahol szebb és jobb lesz az élete. S akkor itt van a másik tábor is, aki meg sanyarúsága ellenére is kitart a hazája mellett...

Nehéz ebben az esetben pártatlannak maradni... Mindkét felet meg lehet érteni, de valójában egyiket sem. Népbetegség. Csoportos kivándorlás. S a végén már nem lesz Anglia, nem lesz Hollandia, nem lesz Franciaország, Svájc, Finnország, Norvégia... Nem lesz már Magyarország sem. Mert mindenhol fog élni mindenféle ember, s ha bárkit megszólítasz az utcán, csak reménykedni fogsz benne, hogy azt a nyelvet beszéli, amely az adott országban a hivatalos nyelv... Nem lesz egy ország sem "haza", csak lesznek országok, ahol élnek az emberek... Házat építhetsz, de otthont nem.

S hogy miért kezdtem el ezen gondolkodni? Mert pont most olvastam egy történetet arról, hogy a férj külföldre menne dolgozni a jobb megélhetésért, de a felesége (aki csak pár hónapja az asszonya) maradni akar. S ezt nem tudták egymásról, mielőtt egybekeltek? S ez elindított bennem egy egész gondolatfolyamot... Mindenki jövőképében a nagybetűs ANGLIA szerepel? Miért? S ki a felelős ezért? S mit lehet ellene tenni?

Azt hiszem, ezt a gondolatmenetet most egy egyszerű lépéssel félbeszakítom.