25. nap: Mik voltak a kedvenc tantárgyaid az iskolában?

Általában nálam tanárfüggő volt, hogy mi volt a kedvenc tárgyam, mert egy jófej tanár a legutálatosabb tantárgyat is meg tudta szerettetni velem, de egy undok pedagógus még a kedvencemtől is elvehette a kedvem.

Általános iskolában az olvasást és írást szerettem a legjobban, talán azért, mert már eleve tudtam folyékonyan írni-olvasni, mikor bekerültem az iskolába. Szerettem továbbá az ének-zenét, ezt is hasonló okokból.

Felsőbb tagozatban már a biológia volt a kedvencem, egészen addig, míg be nem kerültem a gimnáziumba, ahol első évben nem is tanultunk biológiát, ami a fél osztályt lesújtotta, és 8.-ban az iskola szinte egyetlen biológia tanárnője tanította, mondhatni olyan pocsékul, hogy többé már nem volt a kedvencem.

Nagyjából évente változott a helyzet, éppen attól függően, hogy ki mit tanított.

Szerettem az angolt, amíg Barbie tanította, de rühelltem, mikor átvette a csoportot miklósákos.

Szerettem az irodalmat és a nyelvtant, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy MÁ pikkel rám.

Szerettem a földrajzot, mikor Incinéni tanította, de gyűlöltem, mikor csernátoni, vagy incibácsi.

Az ének-zene és a hittan szeretete mindvégig megmaradt, és a fizikát sosem tudtam megkedvelni. A kémiáról már ne is beszéljünk.

A matematika sem volt a kedvencem, de legalább egyik évben volt jófej tanárnőnk, Szováti.

A rajz, művészettörténet, egyéb kreativitást igénylő készségtárgyak mindig közömbösek voltak a szememben, a nyelvekhez meg egyszerűen nem volt érzékem.

Szerettem a számítástechnikát meg a történelmet, még akkor is, ha nem voltam soha túl ügyes belőlük.

Főiskoláról már nehezebb összeszedni ilyen emlékeket. Túl sok mindent tanultunk, és túl sok tantárgy összpontosult egy-egy tanár kezében. Énekelni ott is mindig szerettem, na meg beszélgetni. Ének tantárgypedagógián meg legalább volt erre lehetőség. Ugyanaz a tanárnő tartotta az attitűdformáló pedagógiai képzést is, szóval ott ki lehetett bontakozni.

Szerettem a drámapedagógiát és az Irodalmi Színpadot, Isten éltesse ezúton is DéTét, szerettem az etikát, filozófiát, katechetikát, művelődéstörténetet, néprajzot, irodalomtörténetet, anyanyelvi tantárgypedagógiát, pedagógiát, pszichológiát, Pista bácsi összes tárgyát, meg a nyelvtant Kingánál. Nekem nem volt teher a főiskola, a vizsgaidőszakokat szenvedtem meg inkább, na meg a vizuális nevelést. Az a nő egy elborult elvont lélek volt, olyan ízlésficammal, hogy olyat nem ismertem se előtte se utána.

Rövid összegzésként annyit mondhatok: mindig is humán beállítottságú voltam, s már egészen kiskorom óta a zene és az irodalom volt a legközelebb hozzám.

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.

Modernkori emigráció?

A történelem állandóan ismétli önmagát, a világ egy örökös körforgás... Vagyis most ismétlődik meg az, ami 50-60 évvel ezelőtt is bevett szokás volt... Tényleg ez történik?

Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy "elmegyek külföldre, mert itt nem lehet megélni". Mindenki megfutamodik. Már egyfajta népbetegség lett a "kivándorlás", mondhatnók politikai okok miatt... Az emberek emigrálnak. Elüldözi őket a haza, az állam, a kormány, a politika, az élet. Mert Magyarországon nem lehet megélni, mondják. Nem kap állást, nem tud a pályáján elhelyezkedni, nem keres annyit, hogy abból megéljen, nem tudja eltartani a családját, nem tudja eltartani önmagát sem, nem tud gyűjteni-félretenni, nem tud a létminimum fölé emelkedni. Ezért fölkerekedik, veszi a holmiját, a "sátorfáját", és elindul szerencsét próbálni egy új, választott hazába. Nyugatra. Vagy a tengeren túlra.

Komolyan, egyre több ismerősömtől hallom. Valakinél csak üres fenyegetőzés, fecsegés; tudom, hogy soha nem lesz belőle semmi, másnál meg csak a papírok hiányoznak hozzá. Valaki csak mondogatja, hogy "elmegyek, el én, bizony", de marad, más meg már intézkedik, szervezi az utat, veszi a repülőjegyet, keresi a szállást... Mi ez? Miért lett ennek ekkora divatja? Miért gondolja egyre több ember, hogy fogja magát, és kiköltözik egy tök idegen országba?

Nem mondom, hogy én nem mennék el világot látni, hogy én nem próbálnék szerencsét, nem szívesen tanulnék nyelvet külföldön, nem akarnék tapasztalatot szerezni a világ egy másik pontján... De hogy ott képzeljem el öregségemet is?! Na, azt már nem. Én talán kimennék 1 évre. Max 2-re. (Főleg, ha visszatekintek, hogy az életem utolsó 2 éve milyen gyorsan telt el), talán kipróbálnám magam több területen is, talán elsajátítanék egy új szakmát valahol a messze idegenben. De nem tudnék emigrálni, véglegesen elhagyni az országot, a hazát, ahol világra szült édesanyám.

Nem tudom megérteni azokat az embereket, akik megfutamodnak. S az a szomorú, hogy egyre több olyan ember van, akit személyesen is ismerek. EL AKAR MENNI. Nem tudja hova, csak valahova, ahol szebb és jobb lesz az élete. S akkor itt van a másik tábor is, aki meg sanyarúsága ellenére is kitart a hazája mellett...

Nehéz ebben az esetben pártatlannak maradni... Mindkét felet meg lehet érteni, de valójában egyiket sem. Népbetegség. Csoportos kivándorlás. S a végén már nem lesz Anglia, nem lesz Hollandia, nem lesz Franciaország, Svájc, Finnország, Norvégia... Nem lesz már Magyarország sem. Mert mindenhol fog élni mindenféle ember, s ha bárkit megszólítasz az utcán, csak reménykedni fogsz benne, hogy azt a nyelvet beszéli, amely az adott országban a hivatalos nyelv... Nem lesz egy ország sem "haza", csak lesznek országok, ahol élnek az emberek... Házat építhetsz, de otthont nem.

S hogy miért kezdtem el ezen gondolkodni? Mert pont most olvastam egy történetet arról, hogy a férj külföldre menne dolgozni a jobb megélhetésért, de a felesége (aki csak pár hónapja az asszonya) maradni akar. S ezt nem tudták egymásról, mielőtt egybekeltek? S ez elindított bennem egy egész gondolatfolyamot... Mindenki jövőképében a nagybetűs ANGLIA szerepel? Miért? S ki a felelős ezért? S mit lehet ellene tenni?

Azt hiszem, ezt a gondolatmenetet most egy egyszerű lépéssel félbeszakítom.