A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nevelés. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 30., szerda

Didaktikából jeles, fegyelmezésből évismétlésre szorul.

Vissza az origohoz.
Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...
Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.
Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.

2013. február 5., kedd

Értékelés értékek nélkül.

- nem vagy következetes
- nincsenek eszközeid
- csak a hangodat tudod felemelni
- nem követelsz meg tőlük semmit
- más pedagógus 10 perc alatt rendbe rázná a társaságot
- buta dolog azzal takarózni, hogy kezelhetetlenek
- nem kezelhetetlen, nehéz csoport, átlagosnak mondanám
- Robi sem kezelhetetlen
- érkeztek negatív szülői visszajelzések
- ne a büntetésre hanem a jutalmazásra helyezd a hangsúlyt
- nem kell sípot használnod, elég erős hangod van síp nélkül is
- megkövetelőnek kell lenni és erőskezűnek
- nem hagyhatod felügyelet nélkül őket
- hospitálnod kellene
- te vagy az egyetlen, akit a tanáriban keresztrejtvényt fejteni látok, vagy hogy olvas, nem látlak soha készülni
- nem ehetsz tanulási idő alatt
- legyen meg az értékelés, azonnali, az adott helyzetben
- a csendes pihenőben biztosítani kell, hogy aki akar, kicsit tudjon aludni
- ezek a gyerekek korán kelnek, hamar elfáradnak
- meg kell találnod a saját módszereidet
- a főiskolán nem kellett értékelned soha magadat? szépen pontokba szedve, felírva mindent
- nem csak azon kell elgondolkodni, hogy tudjuk-e tovább folytatni a közös munkát, hanem hogy alkalmas vagy-e erre a pályára
- azon kell elgondolkoznod, hogy akarsz-e jó pedagógus lenni

2013. január 29., kedd

30+. nap, csak úgy.

Az elején jó mókának tűnt ez a 30 napos sitty-sutty, de a végére már eléggé meguntam és most örülök, hogy végre vége.
Szerencsére pont végeztem vele hétvégére, így sikerült újrarakni a gépem, és nem volt baj, hogy egész hétvégén egy sort sem írtam. Igaz, csak félmunkát sikerült végeznünk, mert a két meghajtó közül csak az egyik újult meg teljesen. A másikon még ugyanúgy ott vannak a cuccaim, amiket rendszerezni kéne, és a fölösleget eltüntetni, a másik felét pedig kiírni DVD-re. De majd annak is eljön az ideje. Elég fárasztó meló volt, pedig a nagy részét nem is én csináltam, hanem Luis. Nekem csak a válogatás jutott, de phh, ezt sem akarom még egyszer végigcsinálni. (Hányszor megfogadtam, hogy nem fogom úgy telepakolni a gépet... Csak az a baj, hogy ezek a feleslegessé vált holmik meg sok szemét a gépen mind azelőttről maradtak meg...)
Elég keveset aludtam a hétvégén is, meg azóta is, és még a héten ilyen keveset fogok, mert ma tudtam meg, hogy jövőhét hétfőn ismét jönnek hozzám órát látogatni. Addig el kéne készítenem valami tervet. Pechemre megint a testnevelésórámra kíváncsiak... Mi másért választanák újfent a hétfőt? Nem hiszem el, hogy csak hétfőn érnek rá. És még valami kézművest is bele kell vinnem, meg az udvarra is ki kell vinnem őket... Hát, szép, mondhatom... Miért nem tudnak jönni csütörtökön? Csodás Csütörtök a kedvenc napom... Ehelyett nekik a Hisztérikus Hétfő kell... Jól fel kell kötnöm a gatyámat... (Bár már nem igazán tudom őket elkápráztatni, maximum azt láthatják, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi 2-3 hónapban... HA egyáltalán fejlődtem.)
Közben reggelente - ha az oktatóm is ráér - járok vezetni, eddig már 2 órán voltam, és elég sok mindent gyakoroltunk, de azért a türelmes tanítgatása és folyamatos segítsége nélkül még mindig nem tudnám mondjuk egyedül beindítani a kocsit. Gondolok itt arra, hogy már milliószor tapodtam a hülye pedálokat, de még mindig nem tudom fejből, melyiket mikor kell nyomni... Még jó, hogy az oktatóm türelmes, és nem átallja tucatszor is elmagyarázni, amit nem értek, vagy amit nem bírok megjegyezni. Ha minden terv szerint haladna, akkor már áprilisra készen lennék, de mivel eddig csak 2 órán voltam, és már január első hetében jeleztem, hogy járnék a gyakorlati órákra, nem hiszem, hogy áprilisig le fog menni mind a 20 kötelező óra. És még ott vannak a pluszórák, amik nélkül biztosan nem fogom megúszni.
De azért nem lenne rossz, ha már el tudnék menni dolgozni autóval is. Legalább még ebben a tanévben.
Szegény macskám a radiátoron van, nagyjából ebben a pozícióban, és szegény már alig fér:

Szereti a meleget
De néha már neki is sok.
Esténként nagyon szeleburdi, és neveletlen. Igen, az én saram. Nem tudom, hogyan kell macskát nevelni. Hogyan kell macskát ránevelni arra, hogy használja a kaparófáját, és lenevelni arról, hogy az ágyat kaparja... Elég értelmes állat, tudja, hogy nem szabad, mégis mindig csinálja. De még nem jöttem rá, hogy miért. Féltékenységből, hogy nem vele foglalkozom? Vagy unatkozik? Nem hiszem, mert minden nap játszok vele, és mindig megsimogatom, ha hazaérek, ha felkelek, mielőtt elindulok itthonról, mielőtt lefekszem aludni... Etetem, takarítom az alomtálját... Szóval nem érezheti, hogy el van hanyagolva... De akkor miért idegesít szándékosan? Kitessékelem, aztán bekéredzkedik, aztán kaparja a kanapém, aztán kizavarom, aztán kezdődik elölről... Miért csinálja, nem tudom... Sok talány, amire sose fogok választ kapni, mert Galád az egyetlen, első és utolsó macskám.
Na, ennyi éppen elég mára, meg szerintem a hétre is, osszátok be. Megpróbálok hétvégén jelentkezni újra.

2013. január 25., péntek

29. nap: Dolgok, amiben szeretnél jobb lenni

A munkám, a családom szeretete, meg pár készség, úgy mint zenélés, rajzolás, és egyéb alkotó művészet. Kicsit fájlalom is, hogy tanítónő létemre nem tudok szépen rajzolni, csak olyan két vonás és három pont jellegű ábrákat, amikbe aztán mindenki azt képzel bele, amit csak akar. A probléma csak az, hogy ezek nem olyan rajzok, amikbe mindenkinek azt kellene beleképzelnie, amit csak akar.
Jó lenne megtanulni gitározni rendesen, nem csak azt a 6 akkordot, amit másodperces szünetekkel tudok lefogni. Így a munkámban is jobb lehetnék, mert bevihetném a gyerkőcök közé, és akkor énekelni is lehetne a szabadidőnkben, nem csak mindig mesét olvasni és rajzot készíteni róla. Minerva (mj.: a gitárom) is biztosan nagyon értékelné, hogy nem csak hetente egyszer veszem elő, mikor Luis itt van, és tudok újat tanulni.
Szeretnék jobb lenni az emberek megértésében, az önkifejezésben, a családom szeretetében, az élet elviselésében, a terveim megvalósításában, és a macskám nevelésében. 
Rengeteg dolog van, amiben még lenne hova fejlődnöm, de abban is jobbnak kellene lennem, hogy ezeket mind leírjam...

2012. október 21., vasárnap

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.
3
2
1
Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?
Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?
Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...
Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.
Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...
Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?
És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?
Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.
Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.
Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?
A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.
Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!
Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.