Hibridencia.

Azt hittem, hamar lecseng ez a dalfesztiválos barbárság, és nem kell vele sokat foglalkoznom. Eredetileg nem is akartam írni róla a blogomban, mert annyira felháborított a dolog. Emellett biztos voltam benne, hogy ha írnék róla akár csak egy sort is, kommentek tucatjai jönnének, vagy vadul támadva engem, vagy velem mélységesen egyetértve. Annyi bizonyos, hogy az a hibrid, aki megnyerte a versenyt (és hangsúlyozom, hogy ő és nem a dala) megosztja az embereket, sőt mi több: a társadalmat. Nem maradhatsz semleges szemléletű.

Így most mégis úgy döntöttem, hogy leírom, ami belül feszít, akkor talán könnyebb lesz a feldolgozása nekem is. Tudom, sokan megtették előttem, talán már éppen aznap, mikor az esemény lezajlott, talán másnap, de nekem akkor sem ad megnyugvást más, csak ha magam is kifejtem a véleményemet.

Szóval figyelem: most a nyugalom megzavarására alkalmas sorok következnek, és csak az olvassa el a bejegyzést, aki nem veszi zokon, hogy valaki ki meri nyilvánítani a csöppet sem toleráns véleményét a témával kapcsolatban!

Nagyon nehéz azon túllendülni, hogy ez egy dalverseny, és mégsem egy dal győzött. Nem tudom, ez a régebbi évadokban is így volt-e, vagy csak a modern kor vívmánya, de elég egyértelművé vált szombat este. Meggyőződésem, hogy ha színfalak mögött, csak a hangjukat hallatva, de semmi látványt nem társítva a produkcióhoz versenyeztek volna a résztvevők, nem ez a valaki nyert volna. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy ha bármelyik másik állam delegált volna egy hasonló szerzetet, diadalmaskodott volna. Nagyon nehéz visszafogottan és kulturáltan fogalmazni, de azért megpróbálom. Megpróbálom a körültekintő és mindenre kiterjedő véleményemet leírni azzal kapcsolatban, ami történt és amit láttam a dalfesztivál döntőjében.

Első körben térek ki a nyertes személyére. Ugye azt mindenki tudja, hogy egy szakállas férfi nőnek öltözve lépett színpadra, és tarolt a megjelenésével. Nos. Ha ő úgy érzi, hogy véletlen született férfi testbe, de valójában nő, akkor operáltassa át magát! És ne viseljen magán férfias jegyeket (szakáll és egyéb feltűnő szőrzetek)! Ha meg csak simán "poénból" öltözik be nőnek, és viselkedik úgy, mint egy nő, akkor ne a szakállával akarjon kitűnni. Szóval nekem semmi bajom nincs a homoszexuálisokkal egészen addig, míg ezt a másságukat nem az orrom előtt élik ki/meg. És még talán ezzel a hibriddel sem lenne gond, ha nem akarna egyszerre mind a kettő nembe tartozni. Nem tudom minek nevezni, egyszerűen csak hibridnek, mert ez is és az is, és mégis sem ez sem az. Engem mégis leginkább a viselkedése zavart, a szakálla talán csak feleannyira. Biztosan többen felfigyeltek rá, hogy végig affektált. Nem nőiesen viselkedett, hanem természetellenesen. Mint egy rossz ripacs... Szégyent hozott a férfi- és a női nemre egyaránt. Egyetlen nő sem viselkedik ennyire nőiesen, mint ez a valaki. Krokodilkönnyek, túlságosan kecses kéztartások, fülsüketítő sápítozás, és egy jó adag meghatódottság jellemezte, amikből ekkora "mennyiség" még egy színpadra is sok lenne. Mesterkélt volt, és túlzó. Ugye ő egy bevallottan homoszexuális ember. De tudtommal a homoszexuálisok nem öltöznek be ellenkező neműnek. Sokkal nagyobb elismerést vívott volna ki (legalábbis az enyémet biztosan), ha nem viselkedik ilyen kifacsartan, hanem megpróbál természetes lenni. De ő nem tudja eldönteni, hogy transzvesztita, hermafrodita, biszexuális, homoszexuális, heteroszexuális, aszexuális, férfi, nő, vagy egyáltalán ember-e. Mindegyikből kér egy kicsit magának. Ezzel egyiket se birtokolja egészen. Szomorú. Az ilyen embernek pszichiátriára kellene mennie, nem dalversenyre.

Másodszor kitérek magára a rendezvényre. Ugye mint említettem, szomorú megállapítást kellett tennem: ez az esemény már (régen?) nem arról szól, amiről kellene. Itt nem dalok versenyeznek egymással, hanem nemzetek, és azon belül is előadók. Idén is egy előadó nyert. Még csak azt sem mondanám, hogy egy ország, mert - mint fentebb is említettem - bármelyik nemzet képes lett volna ekkora győzelemre, ha a delegáltja hasonlóan meghökkentő személyiség. Ha a szereplők kinézetét elrejtették volna, és ő sem a megjelenésével szeretett volna sikert aratni, akkor egészen máshogy alakult volna a verseny.  Akkor talán Kállay-Saunders Andrásnak sem lett volna ilyen előkelő helyezése, vagy ekkora esélye. Ha a dal maga lett volna a "szereplő", szerintem például Norvégia nyert volna. Szerintem az ő daluk volt a legértékelhetőbb, és talán pont azért gondolom így, mert nem akartak hatást kelteni mindenféle színpadi megjelenéssel és effekttel, hanem csak az emberek fülére és hallására hagyatkoztak. És mondom mindezt úgy, hogy nagyon is tetszik nekem a magyar dal, és a mondanivalójával is egyetértek, és fontosnak tartom. Mindemellett nagyon is szurkoltam Kállay-Saunders Andrásnak, de be kell látnunk: levetkőztetve a színpadi elemektől a csupasz dalt hallva egészen máshogy alakulna a tabella. De próbáljunk meg túllendülni a tényen, hogy itt nem dalok versenyeztek! Sajnálatosnak tartom, hogy az osztrákok csak ezzel a hibriddel tudtak kitűnni, azt pedig még szomorúbbnak látom, hogy Európa elvesztette a józan eszét és ítélőképességét. Még a magyarok is 10 pontot adtak neki, sőt, az izraelitáktól is ennyit kapott, mindezt a tolerancia jegyében. Pedig ezt a két nemzetet én elég konzervatívnak hittem. De a tolerancia jegyében kifütyülték például az orosz versenyzőket, és az ukrán leányra is fújoltak. Íme, az országok versengése. Vajon ha az oroszok énekeltek volna az elfogadásról, ők is sikert arattak volna? Jövőre talán valaki majd arról fog énekelni, hogy fontos az elfogadás, ezért fogadjuk el, ha egy családban alkoholista az apa és veri a feleségét meg a gyerekeit, fogadjuk el, ha valahol tisztességtelen forrásból (például betöréssel) szereznek vagyont, és erre nevelik a gyerekeiket is... Lassan már mindenkinek mindenhol mindent szabad, mi meg libáknak érezzük magunkat, mindent lenyomnak a torkunkon, ügyet sem vetve arra, hogy meg akarjuk-e enni.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon ha mindegyik dalt ugyanaz az ember énekelte volna el, vajon melyik diadalmaskodott volna. Vagy ha összekevertük volna a dalokat, és mindegyik nemzet valamelyik másik országét vitte volna színpadra. Tudom, fölösleges ezen gondolkodni, de egyszerűen nehéz elhinnem, hogy ez megtörténhetett. És most már az osztrák üzletekben lehet kapni punci kolbászt is, vagyis conchita wurst-ot, ott virít a felvágotton a stilizált feje, kisminkelve - szakállal.

Jövőre minden indulónak fel kell kötnie a gatyáját, és nagyon durva dolgokkal kell előállnia annak a valakinek, aki nyerni akar. Ezt a poént Ausztria már lelőtte (kár, hogy viccnek is csúnya, és nem lehet nevetni rajta), most már valami mást kell kitalálni. Például énekeljen valaki mezítelenül. Vagy az már sok lenne a vén Európának? Kíváncsi leszek, mivel próbálnak meg jövőre "hatni".

Addig pedig próbálom feldolgozni a sokkot, és utána elfelejteni az egészet.

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.