"Maga a játék az igazi ajándé-é-é-ék" :)

Az a baj minden ünnepi készülődéssel, hogy már napokkal, esetleg hetekkel az esemény előtt lázban égek, és alig bírom türtőztetni magam, hogy ne fecsegjem ki az éppen érdekelt személynek, mivel is készülök, mivel is fogom meglepni... Luisnak nagyjából 2 hét múlva lesz a születésnapja, és én nagyjából karácsony óta azon töröm a fejem, hogy mivel lepjem meg. Ahogy Petőfi mondaná: "S jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat", de valahogy egy sem volt az igazi. Illetve sok igazi lett volna köztük, amikkel nagy nagy örömet szerezhettem volna annak, akit szeretek, de többnek igen kétséges lett volna a megvalósítása, vagy egyenesen kivitelezhetetlennek tűnt, és olyan is akadt az ötletek között, amit miután alaposan átgondoltam, mégis elvetettem, mert nem a legmegfelelőbb örömszerzésre. Telt múlt az idő és már hirtelen május lett, ilyenkor azért már egy biztos elképzelésnek kellene lennie, mert szűkül az idő és én kapkodni nagyon utálok, elkésni meg még annál is jobban. Úgyhogy ismét gondolkodóba estem, de ezúttal már csak olyan dolgokon járt az eszem, amiket május végéig meg is tudok csinálni. És tegnap villámcsapásként hasított belém a felismerés, mi legyen idén az ajándék. Délelőtt éppen semmi dolgom nem volt, úgyhogy volt lehetőségem több dolognak utána járni, aztán a nap végére teljesen körvonalazódni látszott az egész. Ma pedig - mivel órákkal előbb elengedtek - hazafelé betértem az üzletbe, és megvásároltam minden kelléket a tökéletes ajándék elkészítéséhez. Jelentem, ma el is készült, (mivel nagyjából 4 órával hamarabb itthon voltam mint más munkanapokon) és már ott pihen a polcon. Annyira szívesen leírnám, mit találtam ki, de sajnos (nem sajnos!) Luis is látogatja a blogomat. És ha kiderülne, akkor oda lenne a meglepetés! Szóval most nagyjából 2 hétig kell görcsösen titkolóznom előtte, mert azt akarom, hogy az öröme teljes legyen. És remélem, sikerül is a tervem. Mármint nem a titoktartásra vonatkozóan, hanem az örömszerzésre. Azt mondta, mindennek örül, hát majd ez szépen kiderül idejében. Én megtettem, ami tőlem telt.

Ilyenkor már kérdezgetni szokta, hogy mit fog kapni? Én meg visszakérdezek, hogy tényleg eláruljam-e, és ő gyorsan rávágja, hogy ne. Ezt játsszuk a születésnapjáig, ezt játszottuk karácsony előtt is, és a játéknak mindig akkor van vége, amikor végre elérkezik az ajándékbontás ideje. Úgy tudom, pont azt, amire éppen vágyott még nem adtam soha, de olyat, aminek nagyon örült, kétség kívül.

Egyébként a jó ajándéknak kettő ismérve van. Az egyik az: Olyan, aminek te is örülnél. Mert aminek te örülnél, biztosan örülne a másik is. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit ha te kapnál szíved szerint visszautasítanád. A másik pedig: Olyan, aminek a kiválasztásakor a másikra gondoltál, és neki szántad. Elvégre csak nem adsz olyan ajándékot valakinek, amit igazából valaki másnak szántál. Ha ezeket tartod szem előtt, nagy csalódásban nem lehet részed, nem lőhetsz nagyon félre.

Én az ajándékozásban mindig a másik embert szeretem, és azért megyek hetekig az ajándékok után, hogy mindig megtaláljam a tökéleteset. Persze az évek múlásával az ötletek is fogynak, de talán jönnek helyettük újak.

A nagymamám születésnapja (89.) pedig a jövő hétvégén lesz, és arra még semmit nem találtam ki. Azért vagyok gondban, mert az elmúlt években az összes karácsonyi és születésnapi ajándékot én találtam ki neki, és mind egytől egyig hasznos és boldogító volt. Most pedig édesanyám is rám bízta ezt a dolgot, úgyhogy jó sokat kell rajta gondolkodnom.

Szóval most nagy ünnepi készülődésben vagyok, és már alig bírom kivárni az alkalmat. Pedig nem is az én születésnapom lesz... Lehet, hogy abban az üzletben, ahol Luis ajándékát beszereztem, Mamócának is találnék valamit, de az csak az én személyes részem lenne, viszont a nagy családi meglepetést nem pipálhatnám ki vele. Neki azért nehéz olyat adni, aminek én is örülnék, mert elég nagy közöttünk a korkülönbség... Majdnem 60 év. Inkább a másik ismérvet kell figyelembe vennem: sokat kell Mamára gondolnom (már egy hete csak...) és meglesz a meglepetés.

4. nap: A legjobb dolog, ami a héten történt veled

Nos, azzal kezdeném, hogy a múlt héten karácsony volt. Ez önmagában már lehetne a legjobb dolog, ami velem történt. De én nem is ezt akarom kiemelni, mert a karácsony az szerintem magában foglalja azt, hogy "valami jó". Hétfő van, december 31.-e, szilveszter. Vagyis én a "hét" alatt az elmúlt egy hetet értem. A karácsonyról pedig szót sem ejtettem a blogomban. Ez öreg hiba, pedig ez a karácsony teljesen más volt, mint az eddigiek. S hogy miért? Mert idén először ünnepeltünk két részletben, és idén először ünnepeltem valakivel közösen. S a héten a legjobb dolog kétségtelenül ez volt: Luissal együtt ünnepelni. A szilvesztert is együtt töltjük, hát kell ennél több?

Azt hiszem, a hagyományos évértékelést meghagyom holnapra, ma este még elég sok mindennel kell foglalkoznom.

Mindenek előtt azonban nagyon boldog új évet kívánok minden elvetemültnek, aki ezt a pár sort olvassa. :)

Eszembe jutott egy Bojtorján-dal, idézem a szövegét:

Fekete volt a karácsony
Fagyos és nem túl szép
Nem is lesz hó már az idén
Fekete volt a karácsony
Nem enged még a tél
Talán az új év elején.

Nem pontosan vág ide, de ezt a nótát dúdolgatom már napok óta, és most aktuálissá válik. Esik pár centiméter hó, az idős emberek keseregnek rajta, meg ijedeznek, a fiatalok pedig örvendeznek, de azért van annak valami kecsessége, ha Szenteste friss hó borítja a tájat... És akkor bejelentik, hogy az ünnep első (de voltaképpen második) napján akár 10-et is mutathat a hőmérő higanyszála, csak a 0-tól fölfelé... Hogy lesz így gyönyörű fehér karácsonyunk? Már most tiszta latyak minden, pedig reggel óta kora délutánig folyamatosan havazott. Lehet, hogy csak egy divatmágus találta ki, hogy az a szép, ha karácsonykor minden tiszta fehér a hótól? És lehet, hogy valójában 1000-ből 1 esetben valósul ez meg? Vagy csak kicsiny hazánkra nem jellemző? Mert én őszintén megmondva nem is emlékszem olyan karácsonyra, hogy például az ajándékbontás közepette odakint szállingózott volna a hó. Persze-persze, szokott hó lenni decemberben, de karácsonykor már nem friss. Sőt, az utóbbi években inkább azt tapasztalom, hogy a nagy havazások februárban vannak. Februárban, amikor már a tavasz első jelei is mutatkoznak.

Szóval így megyünk neki az ünnepnek ebben a szép decemberben. A szikrányi kis hó már vízzé vált, ha már a bor nem válik vízzé...

De ez nem szegte kedvem: lelkesen készülődtem és készülődök még most is az esti családi ünneplésre: díszítem a szobám, csomagolom az ajándékokat, hajszolom a még utolsó darabokat, sütöm a süteményt, és ráérős időmben játszok a cicámmal, elvégre legyen neki is karácsony. :)

Idén nagyon lelkes vagyok, visszatért a régi karácsonyi hangulat, amikor kislánykoromban úgy vártam az ünnepet, meg hogy mikor szólal meg a kis csengettyű, hogy szabad bemennünk a szobába, ajándékok után kutatva. Senkinek nem adok túl drága ajándékot, de mindegyikben ott van az érték, mindenkire szeretettel gondoltam. A mi családunkban úgyis csak a szándék a fontos, az meg jól megvan mindenkiben.

Életemben először készülhetek úgy a Szeretet ünnepére, hogy valaki mással is együtt tölthetem, akit tiszta szívemből teljesen szeretek. 24.-én hagyományosan szentesti áhítat a templomházban délután, aztán családi vacsora és ajándékbontás, 25.-én Luissal kiegészülve a család elmegy unokatestvéreimhez, hogy ott méltón ünnepeljen sok édességgel, italozással, játékkal és beszélgetéssel, majd 26.-án idén először én is elutazok karácsonykor, megyünk Luisékhoz, hogy ott is tiszteletüket tegyük. Békés ünnepnek nézünk elébe.

Lógnak a díszek, készülnek a sültek, bújnak az ajándékok, ölelnek a szerettek, legyen mindenkinek boldog és áldott karácsonya!

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.

és a mocskos bürokrácia...

Pár hete közölték velem a remek hírt: május elején ellenőrzést kapunk, ami azt jelenti, hogy le kell adni az összes naplót, amit minden egyes csoportról vezetni kellett volna... Teljes jelenléti ívvel, és tematikával... Dátumokra lebontva, egzakt módon kitöltve egészen szeptembertől. Ez az esetemben összesen 11+3, vagyis 14 naplót jelent. A hangsúly azon van, hogy "kellett volna". Mert hogy ezt egyikünk se vette igazán komolyan. De nincs mese, a fejesek jönnek, és lesz haddelhadd, ha nem készülünk el velük. Szóval ez így megpecsételte az utóbbi időszakot, de még az elkövetkező másfél hétre is rányomja a bélyegét. 11 napló helyett 14-et kell kitöltenem, mert január óta még M asszonyt is én helyettesítem, így az ő naplóit is ki kell egészítenem. Ez foglalja le minden szabadidőmet, amit nem foglal le más. Persze a többi lefoglalt szabadidőm is eltelik, egy baj van csak vele: túl gyorsan és kicsit sem megragadhatóan.

Csütörtökön délután vettem a nagy pakkot (meg a naplók jelentős hányadát), és nekivágtam az útnak, hogy a szabadidőmet Luis-val (és persze a naplókkal) töltsem el. Pénteken ugyanis nem volt tanítás, mivel a tantestület kirándulni ment. 5 és fél nap teljes szabadság. (Amit csak a naplók árnyékoltak be.) A vonatra már eleve megvolt a jegyem, csak a jegypénztáros egy süket banya, szóval a vonaton derült ki, hogy 2 órával korábbi járatra szólt volna... A kalauz csöppet sem volt kedves és segítőkész, és még az sem volt enyhítő körülmény, hogy beismertem bűnösségemet... Hiába szóltam neki időben, előre, hogy szeretnék majd tőle egy pótjegyet váltani, mert félrehallotta a pénztárban a nő, blablabla... Lehet, hogy az egész jegyvásárlási históriát meg kellett volna osztanom vele? Akkor belátóbb lett volna, és megenyhült volna? Mindenesetre jó bosszúsan szálltam le a vonatról, és a ruhám is majdnem spontán égésbe kezdett rajtam. De elég volt egy mosoly, meg egy ölelés, és máris jobb kedvem lett. Hamar eltelt az első nap, meg a második is...Közös főzés, filmezés, egymás álmainak álmodása, lusta henyélkedés, és persze a naplók...

Szombaton délelőtt belefeledkeztem teljesen a dátumok bogarászásába, szeptemberig visszamenőleg azért elég megterhelő összesíteni, hogy mely napokon volt óra, mely napokon nem, és amiről nincs jelzés, az csak hanyagság miatt maradt el, vagy tényleg nem tartottam aznap egy csoportnak sem alkalmat... Persze a határidőnaplómnak is csak a fele volt nálam, természetesen a hiányzó dátumokat a másik feléből kellett volna kiszemezgetnem. Úgyhogy hiányosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elkezdtem kitöltögetni őket. Délután már nem kellett vele foglalkoznom, mert elindultunk Bajára, hogy zenéljünk, vagyis inkább ő zenéljen, én meg hallgassam. :) Hónapok óta nem voltam sehol így kikapcsolódni, sem koncerten, sem egyéb összejövetelen, szóval igen jól esett most ez, és jól is éreztem magam. A társaság nagyon szimpatikus volt, és elég befogadó is. Persze, nem nehéz befogadónak lenni olyan esetben, ha az emberünk kedvelt figura. Valahogy mindig is ezt gondoltam, éreztem: sokkal könnyebb betagolódni egy társaságba akkor, ha a kapocs-fél maga is a társaság egy kedvelt tagja. Persze, mondhatnók, hogy eleve nem barátkoznak egymással olyan emberek, akik nem tartják egymást jófejnek, vagy nem kedvelik egymást, de ez valami más. Nem mindegy, hogy ki viszi az új embert, és milyen apropóból. Nem csak az új ember személyiségén vagy viselkedésén múlik, hogy hogyan fogadják be. De engem elfogadtak, legalábbis úgy éreztem. (Persze ki tudja, mi a valóság. Csitt.) A koncert tetszett, és habár a zenék 96%-át nem ismertem, azért mégis élveztem. Egészen királyi koncert volt, már ami a közönséget illeti. :)

Vasárnap délután robogtam vissza Pest felé, mert ha még nem volt elég a zenei élményből a hétvégére, a Nightwisht is meg kellett hallgatnom az Arénában. Szóval aznapra még a mocskos bürokráciát is magam mögött hagytam, már csak azért is, mert a teljes napom egy rohanás volt, és semmi időm nem volt foglalkozni velük. 6-kor kapunyitás, 7-kor kezdés, 9-kor a főbanda, és háromnegyed 11-ig töretlen muzsika. Töretlen? Elég sokszor megtörték a hangulatot az instrumentális számokkal, és a közönséget sem énekeltették agyon. Anette megint hozta a kislányos formáját, és az idétlen mozgáskultúráját, és persze a 2 nagy slágerükön kívül egyik kedvenc dalomat se játszották... (Vagyis volt a Nemo, meg az I wish I had an angel, de nem volt a Bless the Child, meg a Wishmaster.) Zs elég kacifántos úton talált oda hozzánk... Meg volt beszélve, hogy majd keressük egymást, ha beért a busza, és közel jár, de én hiába írtam neki sms-t, ő arra nem reagált. Persze, hiszen nem arra a számra küldte el. Aztán mikor 1 óra elteltével már felhívtam, hogy ugyan merre jár, miért nem ért még mindig oda, akkor derült ki, hogy már egy ideje vár ott ránk az általa biztosnak tartott helyen... Lényeg a lényeg, bátyusék lovagiasak voltak, és felvettek a nyakukba, hogy körül tudjak nézni a tömegben, s egy vad integetési roham után végre kiszúrtuk egymást a távolból, s Zs utat tört magának hozzánk. Végső soron nem volt egy rossz koncert, sőt, voltaképpen egészen élveztem is, a nyakam meg még azóta is fáj, de azért kicsit jobb műsorra számítottam. Bár, nem is a műsorral volt baj, mert az előzenekarok is színvonalasak voltak, meg a színpadkép is. Inkább a set-list-tel volt bajom. Túl kevés régi klasszikust nyomtak, és túl sok instrumentális rész volt...

A koncert után még bevágtunk egy gyrost a körúton, és éjjel 1 volt, hogy hazaértünk. Persze akkor aztán beszélgetés hajnalig, amíg volt bennünk szusz, és már reggel fél 8-kor útra készek voltunk. Zs Népliget felé tartott, én meg Kelenföldre. Zs haza, meg én is haza. :)

Fél 9-kor találkoztunk Luis-val a pályaudvaron, s úgy indultunk el. Először reggeliztünk a Nyugatinál, aztán fölmentünk Zugligetbe. IGEN! :) Elvitt (pontosabban eljött velem) libegőzni, pedig nem ápol szoros barátságot a magasságokkal. Return jeggyel ültünk föl, föllibegtünk, aztán fölsétáltunk a kilátóba, aztán visszasétáltunk a libegőhöz, és lelibegtünk... Lib-lib... :) Csodálatos volt. :) Képet is tennék be, de már így is elég hosszúra sikerül ez a poszt... Mert még mindig nincs vége.

Kora délután érkeztünk meg második otthonomba (amiről már tettem említést korábban), s nem várt ránk más, csak a 2 hetes kiscicák. :) Lakótársam nem volt itthon akkor még, késődélután érkezett meg.

S míg Luis pihegett és pihent, addig én visszaültem a naplóim közé, és igyekeztem fölvenni az elejtett fonalat... Még mindig voltak hiányzó dátumaim, de legalább a kezemben volt már a másik naptáram is, ami segítségemre volt. S végül még örömhírt is kaptam: megvan a végső dátum, május 11.-ig kell elkészülnünk.

Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nem örvendetes, mert ha tudom, hogy van még időm, nem iparkodok annyira, mint ha már végső kétségbeesésemben lennék, hogy nem fogok időben elkészülni. Példának okáért ma (szerdán, este 23:41-kor) is úgy állok, hogy hozzá sem nyúltam... Pedig lett volna rá időm, ha nagyon akartam volna. Holnapra már nem lesz mentségem.

Este rövid séta után - mely alatt megismerkedtünk városunk újabb fagylaltkülönlegességeivel - hazaérve nekiálltunk krumplit pucolni és mosni és reszelni, és gyúrni, és liszttel összekeverni, és fokhagymával megspékelni, hogy ízletes tócsnit készíthessünk belőle. Sült is egészen fél 10-ig, amikor is nekiálltunk végre falatozni. De megérte, mert finom lett. (Állítólag. És még mindannyian élünk.) Persze utána még belefért egy film is az esténkbe, meg egymás inspirálása... :)

Hamar jött el a kedd, az idő röpül, ha olyannal töltöd, akit szeretsz. Csodálatos reggelre ébredtünk, megettük a maradék tócsnit, majd sétáltunk egyet a napfényben, és meglátogattuk a helyi büfét, ami az ünnep ellenére is nyitva volt, s ahol standard ételeket lehet kapni, úgy mint hamburger, hot-dog, melegszendvics, gyros... Ez utóbbit választottuk, majd a fagyizáshoz is kedvet kaptunk. Nyilván nagy volt a kedv, hiszen a kedvencemet leltem meg: Túró. Egyből két gombócot is kértem. :) S milyen hamar este lett... Éjjel-nappali boltban bevásárolni, mert kell a muníció... :) Aztán reménykedni benne, hogy a szerda reggel nem is jön el olyan hamar.

De a szerda reggel elég hamar eljött, és még az a visszanyert fél óra is gyorsan eltelt, és 11:45-kor a vonat elrobogott... :/ Én pedig visszazökkentem a hétköznapokba, és a naplók közé... Mert az a mocskos bürokrácia... Amivel persze egész nap nem foglalkoztam. De holnapra már nem lesz mentségem.

Ezek a napok pedig mindig olyan gyorsan telnek el, visszafordíthatatlanul.

Ez egy gyönyörű hónap volt. :)