Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

és a mocskos bürokrácia...

Pár hete közölték velem a remek hírt: május elején ellenőrzést kapunk, ami azt jelenti, hogy le kell adni az összes naplót, amit minden egyes csoportról vezetni kellett volna... Teljes jelenléti ívvel, és tematikával... Dátumokra lebontva, egzakt módon kitöltve egészen szeptembertől. Ez az esetemben összesen 11+3, vagyis 14 naplót jelent. A hangsúly azon van, hogy "kellett volna". Mert hogy ezt egyikünk se vette igazán komolyan. De nincs mese, a fejesek jönnek, és lesz haddelhadd, ha nem készülünk el velük. Szóval ez így megpecsételte az utóbbi időszakot, de még az elkövetkező másfél hétre is rányomja a bélyegét. 11 napló helyett 14-et kell kitöltenem, mert január óta még M asszonyt is én helyettesítem, így az ő naplóit is ki kell egészítenem. Ez foglalja le minden szabadidőmet, amit nem foglal le más. Persze a többi lefoglalt szabadidőm is eltelik, egy baj van csak vele: túl gyorsan és kicsit sem megragadhatóan.

Csütörtökön délután vettem a nagy pakkot (meg a naplók jelentős hányadát), és nekivágtam az útnak, hogy a szabadidőmet Luis-val (és persze a naplókkal) töltsem el. Pénteken ugyanis nem volt tanítás, mivel a tantestület kirándulni ment. 5 és fél nap teljes szabadság. (Amit csak a naplók árnyékoltak be.) A vonatra már eleve megvolt a jegyem, csak a jegypénztáros egy süket banya, szóval a vonaton derült ki, hogy 2 órával korábbi járatra szólt volna... A kalauz csöppet sem volt kedves és segítőkész, és még az sem volt enyhítő körülmény, hogy beismertem bűnösségemet... Hiába szóltam neki időben, előre, hogy szeretnék majd tőle egy pótjegyet váltani, mert félrehallotta a pénztárban a nő, blablabla... Lehet, hogy az egész jegyvásárlási históriát meg kellett volna osztanom vele? Akkor belátóbb lett volna, és megenyhült volna? Mindenesetre jó bosszúsan szálltam le a vonatról, és a ruhám is majdnem spontán égésbe kezdett rajtam. De elég volt egy mosoly, meg egy ölelés, és máris jobb kedvem lett. Hamar eltelt az első nap, meg a második is...Közös főzés, filmezés, egymás álmainak álmodása, lusta henyélkedés, és persze a naplók...

Szombaton délelőtt belefeledkeztem teljesen a dátumok bogarászásába, szeptemberig visszamenőleg azért elég megterhelő összesíteni, hogy mely napokon volt óra, mely napokon nem, és amiről nincs jelzés, az csak hanyagság miatt maradt el, vagy tényleg nem tartottam aznap egy csoportnak sem alkalmat... Persze a határidőnaplómnak is csak a fele volt nálam, természetesen a hiányzó dátumokat a másik feléből kellett volna kiszemezgetnem. Úgyhogy hiányosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elkezdtem kitöltögetni őket. Délután már nem kellett vele foglalkoznom, mert elindultunk Bajára, hogy zenéljünk, vagyis inkább ő zenéljen, én meg hallgassam. :) Hónapok óta nem voltam sehol így kikapcsolódni, sem koncerten, sem egyéb összejövetelen, szóval igen jól esett most ez, és jól is éreztem magam. A társaság nagyon szimpatikus volt, és elég befogadó is. Persze, nem nehéz befogadónak lenni olyan esetben, ha az emberünk kedvelt figura. Valahogy mindig is ezt gondoltam, éreztem: sokkal könnyebb betagolódni egy társaságba akkor, ha a kapocs-fél maga is a társaság egy kedvelt tagja. Persze, mondhatnók, hogy eleve nem barátkoznak egymással olyan emberek, akik nem tartják egymást jófejnek, vagy nem kedvelik egymást, de ez valami más. Nem mindegy, hogy ki viszi az új embert, és milyen apropóból. Nem csak az új ember személyiségén vagy viselkedésén múlik, hogy hogyan fogadják be. De engem elfogadtak, legalábbis úgy éreztem. (Persze ki tudja, mi a valóság. Csitt.) A koncert tetszett, és habár a zenék 96%-át nem ismertem, azért mégis élveztem. Egészen királyi koncert volt, már ami a közönséget illeti. :)

Vasárnap délután robogtam vissza Pest felé, mert ha még nem volt elég a zenei élményből a hétvégére, a Nightwisht is meg kellett hallgatnom az Arénában. Szóval aznapra még a mocskos bürokráciát is magam mögött hagytam, már csak azért is, mert a teljes napom egy rohanás volt, és semmi időm nem volt foglalkozni velük. 6-kor kapunyitás, 7-kor kezdés, 9-kor a főbanda, és háromnegyed 11-ig töretlen muzsika. Töretlen? Elég sokszor megtörték a hangulatot az instrumentális számokkal, és a közönséget sem énekeltették agyon. Anette megint hozta a kislányos formáját, és az idétlen mozgáskultúráját, és persze a 2 nagy slágerükön kívül egyik kedvenc dalomat se játszották... (Vagyis volt a Nemo, meg az I wish I had an angel, de nem volt a Bless the Child, meg a Wishmaster.) Zs elég kacifántos úton talált oda hozzánk... Meg volt beszélve, hogy majd keressük egymást, ha beért a busza, és közel jár, de én hiába írtam neki sms-t, ő arra nem reagált. Persze, hiszen nem arra a számra küldte el. Aztán mikor 1 óra elteltével már felhívtam, hogy ugyan merre jár, miért nem ért még mindig oda, akkor derült ki, hogy már egy ideje vár ott ránk az általa biztosnak tartott helyen... Lényeg a lényeg, bátyusék lovagiasak voltak, és felvettek a nyakukba, hogy körül tudjak nézni a tömegben, s egy vad integetési roham után végre kiszúrtuk egymást a távolból, s Zs utat tört magának hozzánk. Végső soron nem volt egy rossz koncert, sőt, voltaképpen egészen élveztem is, a nyakam meg még azóta is fáj, de azért kicsit jobb műsorra számítottam. Bár, nem is a műsorral volt baj, mert az előzenekarok is színvonalasak voltak, meg a színpadkép is. Inkább a set-list-tel volt bajom. Túl kevés régi klasszikust nyomtak, és túl sok instrumentális rész volt...

A koncert után még bevágtunk egy gyrost a körúton, és éjjel 1 volt, hogy hazaértünk. Persze akkor aztán beszélgetés hajnalig, amíg volt bennünk szusz, és már reggel fél 8-kor útra készek voltunk. Zs Népliget felé tartott, én meg Kelenföldre. Zs haza, meg én is haza. :)

Fél 9-kor találkoztunk Luis-val a pályaudvaron, s úgy indultunk el. Először reggeliztünk a Nyugatinál, aztán fölmentünk Zugligetbe. IGEN! :) Elvitt (pontosabban eljött velem) libegőzni, pedig nem ápol szoros barátságot a magasságokkal. Return jeggyel ültünk föl, föllibegtünk, aztán fölsétáltunk a kilátóba, aztán visszasétáltunk a libegőhöz, és lelibegtünk... Lib-lib... :) Csodálatos volt. :) Képet is tennék be, de már így is elég hosszúra sikerül ez a poszt... Mert még mindig nincs vége.

Kora délután érkeztünk meg második otthonomba (amiről már tettem említést korábban), s nem várt ránk más, csak a 2 hetes kiscicák. :) Lakótársam nem volt itthon akkor még, késődélután érkezett meg.

S míg Luis pihegett és pihent, addig én visszaültem a naplóim közé, és igyekeztem fölvenni az elejtett fonalat... Még mindig voltak hiányzó dátumaim, de legalább a kezemben volt már a másik naptáram is, ami segítségemre volt. S végül még örömhírt is kaptam: megvan a végső dátum, május 11.-ig kell elkészülnünk.

Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nem örvendetes, mert ha tudom, hogy van még időm, nem iparkodok annyira, mint ha már végső kétségbeesésemben lennék, hogy nem fogok időben elkészülni. Példának okáért ma (szerdán, este 23:41-kor) is úgy állok, hogy hozzá sem nyúltam... Pedig lett volna rá időm, ha nagyon akartam volna. Holnapra már nem lesz mentségem.

Este rövid séta után - mely alatt megismerkedtünk városunk újabb fagylaltkülönlegességeivel - hazaérve nekiálltunk krumplit pucolni és mosni és reszelni, és gyúrni, és liszttel összekeverni, és fokhagymával megspékelni, hogy ízletes tócsnit készíthessünk belőle. Sült is egészen fél 10-ig, amikor is nekiálltunk végre falatozni. De megérte, mert finom lett. (Állítólag. És még mindannyian élünk.) Persze utána még belefért egy film is az esténkbe, meg egymás inspirálása... :)

Hamar jött el a kedd, az idő röpül, ha olyannal töltöd, akit szeretsz. Csodálatos reggelre ébredtünk, megettük a maradék tócsnit, majd sétáltunk egyet a napfényben, és meglátogattuk a helyi büfét, ami az ünnep ellenére is nyitva volt, s ahol standard ételeket lehet kapni, úgy mint hamburger, hot-dog, melegszendvics, gyros... Ez utóbbit választottuk, majd a fagyizáshoz is kedvet kaptunk. Nyilván nagy volt a kedv, hiszen a kedvencemet leltem meg: Túró. Egyből két gombócot is kértem. :) S milyen hamar este lett... Éjjel-nappali boltban bevásárolni, mert kell a muníció... :) Aztán reménykedni benne, hogy a szerda reggel nem is jön el olyan hamar.

De a szerda reggel elég hamar eljött, és még az a visszanyert fél óra is gyorsan eltelt, és 11:45-kor a vonat elrobogott... :/ Én pedig visszazökkentem a hétköznapokba, és a naplók közé... Mert az a mocskos bürokrácia... Amivel persze egész nap nem foglalkoztam. De holnapra már nem lesz mentségem.

Ezek a napok pedig mindig olyan gyorsan telnek el, visszafordíthatatlanul.

Ez egy gyönyörű hónap volt. :)