Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.