Kényszerpihenő

Nos, mint tudott, elkaptam testvéremtől a nyavalyakórságot, hétfőn este már fájt a torkom, kedden már köhögtem is, és szerdára már olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam menni dolgozni sem. Lázam volt, és minden, ami az influenza tünetegyüttesébe beletartozik. Le is mentem a dokihoz (aki egyébként egy lúzer, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy keresek mást) hogy írjon valami bogyót vagy nem tudom, mert nem tudok így dolgozni...  Lementem nagyjából 10 perccel a rendelési idő megkezdése után, és egy órát vártam, hogy bemehessek, előttem egy fickó nagyjából 40 percet volt benn, és ahogy hallottam beléptemkor, még 40 perc után sem végeztek. Közvetlenül előttem egy lánynak időpontja volt, amin szintén eléggé kiakadtam, mert mi az, hogy neki ad időpontot, nekem meg nem? Múltkoriban ugyanis, mikor csak egy nyavalyás receptért kellett lemennem, és nem akartam ott ülni a sok kórságos ember között, megkérdeztem, tud-e időpontot adni, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy nem, mert az zavarná a többi beteget, és menjek fél 5 körül, addigra már a sietősek lemennek... Hát köszönöm, b*szd meg.... Na, szóval kivártam a soromat, erre persze a szokásos Aszpirin+Cvitamin kombót ajánlotta, az elhagyhatatlan üveges köptetővel, de most bónuszként írt fel kis antibiotikumot is (27 év alatt még soha nem szedtem másféle antibiotikumot, csak azt az egy fajtát.) És mindezt rendezve visszahívott péntek délelőttre, hogy nézzük meg, hogy vagyok. Nem is értem, miért volt szükség lemennem hozzá, úgyis előre tudom a forgatókönyvet. Kértem volna egy igazolást a munkahelyemhez is, amit vinnem kellene az üzemorvoshoz, miszerint nem állok kóros betegség miatt kezelés alatt, de azt se akarta megírni, mondván majd csak a végén - mint utólag kiderült, nem tudta, miről van szó... - szóval nagyjából semmi haszna nem volt annak, hogy elmentem... Pénteken aztán jó kisdiákhoz híven újra meglátogattam délelőtt (ahelyett, hogy aludtam volna) és csak annyit tudott mondani: folytassuk ahogy eddig, és menjek vissza hétfőn délután is. Szóval most itthon vagyok már ötödik napja, és még mindig ugyanúgy köhögök mint az első napon, annyi talán a különbség, hogy a torkom már nem fáj. Én nem tudom, mindenhol ilyen sz*rrágók a háziorvosok?! Általában csak akkor megyek el hozzá, ha már orvos nélkül nem tudom megoldani a problémát, tehát pl az allergiámra kell receptet kérnem, vagy komoly bajom van, és akkor is mindig megbánom, hogy elpazaroltam az életemből 1, esetleg 2 órát. Egész nap itthon ülök, sorozatokat bámulok és alszom felváltva, időnként eszek egy-két falatot, csak hogy jelezzem a külvilág felé létezésemet, s csak várok, hogy ha már szedem azt a francos bogyót, akkor hasson is. S most emiatt a betegség miatt kellett kivennem a szabadságomat, hogy ne legyen miatta kevesebb a bérem a következő hónapban. Pihenésre vagyok kényszerítve, és nem önszántamból. Szerintem nekem van a világon a legrosszabb doktorom... Mi a módja a háziorvosváltásnak?

Különben megpróbálom hasznosan tölteni az időmet, és kihasználni, hogy itthon vagyok, rengeteg új ötletem van, remek ötletek, hogy hogyan tudnék egy kis színt vinni az osztály életébe, csak attól félek, hogy nem lesz időm megvalósítani őket, mert már november mindjárt elmúlik, és már csak pár hét karácsonyig. Lassan már azon is törnöm kell a fejemet, hogy kinek mit adjak karácsonyra, és hogyan s miként töltsem a szilvesztert.

Évek óta nem várok már semmit attól az egy éjszakától, de azért arra minden évben figyeltem, hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek.

No, megyek és csinálok valamit. Csak ne halljam a saját harákolásomat.

Nyavalyás kor (vagy kór)

Mikor kisgyerek voltam, mindig előre tudtam, mikor leszek beteg. Vagyis leginkább sejtettem. Mivelhogy köztem és bátyám között másfél év korkülönbség van (legalábbis életkort tekintve... de tudjuk, hogy értelmi szinten én vagyok érettebb... hehe) és biztos lehettem benne, hogy ha ő lebetegedett, akkor én is el fogom kapni tőle előbb-utóbb. Mindig egyszerre voltunk betegek. A diagnózis ugyanaz, a kezelése ugyanaz, a gyógyulási esély azonos... Volt, mikor egyikünk-másikunk visszaesett, és így egy-egy betegség eltarthatott akár hetekig is... Mert mire valamelyikünk meggyógyult volna, a másikunk nagyon testvériesen úgyis azt mondta volna: "nélkülem egy tapodtat sem!"... Nagy ritkán persze előfordult az is, hogy csak az egyikünknek ment a hasa vagy lázasodott be, az is már csak akkoriban, amikor külön szobában laktunk....

Nos, most újra gyereknek érezhetem magam. Bátyám összeszedett valami nyavalyakórságot, és hazahozta, ajándékba nekem. Pár napja kúrálja magát mindenféle antibiotikummal, mert torka fájt, lázas volt, mit tudom én még mi baja volt, és ma estére persze az én torkom is megfájdult. A szép pedig az, hogy Luisnak is egészen biztosan átadtam a lappangó kórt. Persze, tudom én, hogy semmi komoly, és pár nap alatt kiheverem, meg minden, de akkor sem szeretek beteg lenni, és egyáltalán nem akarok itthon maradni táppénzen. A másik meg az, hogy bármilyen hasmenést vagy köhögést jobban elviselek, mint a nyomorúságos torokfájást, amiből elég volt 7 éve éppen ilyenkor. Azóta úgy félek az ilyen betegségektől, mint macska a tűztől...

Szóval ezúton is köszönöm, Tesó, hogy nem hagysz ki a jóból, hadd tudjam, milyen is az összetartozás és az egymásrautaltság! De könyörgöm, tudom én enélkül is, hogy mennyire a szíved csücske vagyok, és te is tudod, hogy számíthatsz rám mindenben!

Azt pedig szeretném másképpen átérezni, hogy egy család tajgai vagyunk mindketten!

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.