Számolj el 15-től 19-ig.

15. nap: Hol szeretnél lenni/tartani 5 év múlva?

Nos lássuk csak... 5 év múlva már bele se merek gondolni, hogy 3-assal fog kezdődni a korom. Azért nem bánnám, ha 30 egynéhány éves koromra már lenne egy kis családom, mondjuk férj+gyerek, meg egy saját otthonom, és biztos állásom. Szerintem nagyjából mindenki erre vágyik, vagy ez a célja. 30-on túl az ember már a megállapodás időszakában van, már befejezi a kicsapongást, meg a szórakozást... Persze tudom, hogy ez mostanában kitolódik, és az ember még 35 éves korában is a diszkóban keresi az egyéjszakás kalandokat, de én akkor már el szeretném hinni, hogy megtaláltam a helyemet a világban. Remélem, addigra már lesz jogosítványom, és magam mögött tudhatok egy pár külföldön töltött hónapot, meg pár jó élményt. De végső soron szeretném, ha 30-on túl már nem kellene egzisztenciális kérdéseken törnöm a fejemet.

16. nap: Van példaképed? Ha igen, miért ő?

Igazából sok ember van, akikre felnézek, egy vagy több tulajdonságuk miatt, vagy azért, amit elértek az életben, de példaképnek egyiküket sem mondanám. Vannak nagy tudású, bölcs és talpraesett emberek, akiktől szerezhetnék tapasztalatot, és vannak barátságos és jóravaló emberek is, akiktől empátiát tanulhatnék. De azt hiszem, a példakép fogalmához legközelebb a nagymamám áll, aki 87 éves, de még mindig teljesen fitt és egészséges, aktív szellemileg és testileg is, őrzi az emlékeit, és cselekszik a keze. Szeretném az ő kitartását és állhatatosságát a magaménak tudni. Arra pedig fölösleges válaszolnom, hogy miért ő.

17. nap: Mi a véleményed a tetoválásról, piercingről?

Másokon tetszik, magamon nem tudnám elképzelni. Sem a köldökömet, sem a szemöldökömet nem merném átfúratni, és még a vádlim közepébe sem mernék egy 2 cm átmérőjű ábrát vagy feliratot tetováltatni. Egyrészt nem akarom az egész életemet leélni azzal a tudattal, hogy X évesen volt egy eszmém, és ez már nem a részem, másrészt a ráncosodó bőrön nem mutat szépen egy varrás. De azért elismerem, hogy vannak szép tetoválások, és valakiket el sem tudnék képzelni teljesen sima bőrrel. De a tűtől is félek annyira, hogy ne gondoljam meg magam soha.
A piercing már más kérdés, mert az agyonaggatott embereket taszítónak tartom, és kissé tartok is tőlük, továbbá szerintem nem mindenkinek áll jól, sőt valakit egészen elcsúfít egy fémdarab. Viszont mint arra már korábban is kitértem, én is évek óta tervezem, hogy megcsináltatom az orrpiercingemet, ami szinte az egyetlen válfaja ennek a stílusnak, ami tetszik.

 
18. nap: Tudsz főzni? Ha igen, mit?
Hát, ha teljesen magamra maradnék, nem halnék éhen, ez biztos. Szerintem recept alapján amúgy bármit el tudnék készíteni, mert az alapfogásokat ismerem, de ha fel kellene sorolnom azokat a készételeket, amiket el tudok készíteni, elég kurta lenne a lista. Tudok kifőzni tésztát, tudok hagymát pirítani, tudok krumplit sütni és főzni, tudok tojást főzni, tudok tejet forralni, tudok rizst főzni, tudok habarást készíteni, tudok tésztát gyúrni, tudok rántást készíteni, tudok párolni... Azt hiszem, hogy nagyjából minden ételnek az alapját el tudnám készíteni, ha igazán akarnám. A baj csak az, hogy nem akarom igazán. Na, akkor jöjjön itt egy kis lista.

Tükörtojás, tojásrántotta, főtt tojás, tészta, krumplis tészta, sült krumpli, tört krumpli, krumplipüré, hagymás krumpli, puding, tejbegríz, gulyás leves, mákos guba, piskóta, kuglóf, kevert sütemény, muffin, tócsni, palacsinta, rántott hús...

19. nap: Milyen számodra a tökéletes nap?

Hát, nem a kedd, az biztos. Nem is a B hét szerda, az is biztos. Egy tökéletes nap eleve azzal indulna, hogy napfényre ébredek akkor, amikor akarok, vagyis inkább amikor kinyílik a szemem reggel, de nem szabja meg senki és semmi, hogy mikor kell felébrednem és kimásznom az ágyból. Nincsen semmi kötelességem, bármi amit csinálok, szabadon választható. Mellettem ébred a szerelmem, és együtt kezdünk neki a reggelinek, köntösben. Nem kell időre mennem sehova, és nem kell teljesítenem semmiféle kötelességet. Szépen kényelmesen beágyazok és felöltözök, és karöltve az én párommal nekivágok a városnak, mindenféle terv nélkül. Szóba jöhet egy mozi, vagy egy kávézó, egy kiállítás, egy koncert, egy baráti beszélgetés egy korsó sör mellett, egy utca fényeit megmutató városi séta, egy kirándulás, sok fénykép készítésével, majd egy kényelmes hazaballagás valamikor délután-este, amikor kissé elpilledtünk már. Otthon este közös vacsora készítés, fürdőzés egy hatalmas nagy (szobaméretű) kádban, összebújva filmnézés, és békés alukálás reggelig. Nagyjából így képzelnék el egy tökéletes napot. Az egyetlen kulcsszó: időhatárok és kötelességek nélkül, szabadon.

Sajnos a keddi napom egyáltalán nem ilyen. Sőt, ennek a szöges ellentéte. Kegyetlen Kedd. Időre rohanás egész nap, kötelességek, határidők és feladatok sokasága, fáradt ágyba zuhanás este, és még közös filmezés sincsen. Nembaj, legalább már ennek is vége, és holnap jön a Szívatós Szerda.

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.