Hihetetlen vágyat, majdnem késztetést érzek arra, hogy megszólítsam, vagy akárhogy is, de beszélgethessek vele. Pedig már régen nincs közünk egymáshoz. Nagyjából 1 éve semmit nem hallottam róla, ő sem keresett engem és én sem kerestem őt. Mondjuk azóta is sokat gondoltam rá, vajon mi lehet vele, kiheverte-e már az elmúlt időt, történt-e vele valami azután... És nem tudom, ez visszafelé is igaz-e, de tény, hogy utoljára tavaly ősz elején beszélgettünk, és akkor nem túl szépen búcsúztunk el egymástól. Szó sincs arról, hogy összevesztünk volna, vagy hogy megharagudott volna egyikünk is a másikunkra, semmi ilyen nem történt. Egész egyszerűen csak máshogy alakultak a dolgaink, az életünk, mint ahogy azt egymásról elképzeltük. Ő mást várt, és én mást tudtam volna nyújtani neki. Nem értettük meg egymást, de főleg ő nem értett meg engem. Soha nem értett meg engem. És mivel őneki ez rosszul esett, elhatározta, hogy többé nem keres. S hogy ez a "többé" éppen hány hónapot/évet takar, ki tudhatja már. Én nem erőszakoskodtam, mert továbbra is csak azt tudtam volna neki adni, amit eddig, és hagytam, hogy szépen lassan elmúljon a varázs, hogy szépen lassan elfelejtsük egymást, és elhamvadjon egy barátság. De ma, ahogy bekapcsoltam a gépet és körülnéztem, megláttam. Éppen online. Biztos huzamosabb ideig beszélget valakivel, mert a csevegőprogramot is használja, ahol már szinte 2 éve nem bukkant fel. Talán ismerkedik valakivel. Talán túltette magát a történteken és megpróbált továbblépni. Talán én is ezt akarnám a leginkább. És közben hihetetlenül vágyom arra, hogy újra szót válthassak vele, mert az életem egy darabja az övé. És talán ezt a darabot újra visszakaphatom egy időre, hogy aztán ismét az övé lehessen. Egyfelől talán féltékeny lennék, ha talált volna magának valakit, akitől megkaphatja azt, amit tőlem sosem kaphatott és nem is fog kapni, és talán rosszul esne, mert mi az, hogy engem ilyen könnyedén "lecserél", másfelől talán örülnék neki, mert akkor ő is boldog lehetne, és nem kellene attól félnem, hogy megint nyomasztóan rám telepíti a saját lelkivilágát, amiből olyan nehéz volt kikerülnöm. Talán ha ő boldog lenne, hozzám is máshogy közelítene, és ezáltal én is megnyugodnék. Mert hiába érzek késztetést arra, hogy megszólítsam, és hiába gyűjteném az erőt hozzá, hogy írjak neki, hogy megkeressem, közben végig bennem lenne a görcs, hogy hogy fog erre reagálni. Hogy nem fog-e ismét megbántani, nem fogja-e ismét kifacsarni a szívem. És ettől a félelemtől nem tudnám vele újra felvenni a kapcsolatot. Mert valósággal rettegek attól, hogy mi fog történni, ha egyszer véletlen mégis összeakadunk valahol. Elképzelni sem tudom, mi történne, ha véletlenszerűen összefutnék vele valahol a városban. Milyen jó, hogy legjobb tudomásom szerint utoljára Komáromban lakott. S mégis, ha járom azokat a helyeket, ahol közös emlékeink ülnek a padokon és falakon és köveken, összeszorul a szívem, és arra gondolok, hogy elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Hogy én lökdöstem ki őt az életemből, mert önző voltam. (Pedig dehogy voltam az. Azt tettem, amit tennem kellett. Amit mindenki más a helyzetemben megtett volna.) Fáj, hogy már nem beszélünk, fáj, hogy már nincs meg az a húr, ami a kettőnk lelkét összekötötte. Fáj, és nem tudok ellene tenni semmit. Szorongat a félelem belül, szurkálja belém a hegyes tüskéit, és megkötöz. Nem engedi, hogy lépjek, hogy kibékítsem őt és hogy feloldoztassam. Eszembe jutnak a beszélgetéseink, a sétáink, az összenézéseink, a művészet iránti közös érdeklődésünk, az a látogatás abban a bizonyos múzeumban, ahogy bőrig áztunk mert egyikünknél sem volt esernyő, az a szomorú pillanat, amikor felszálltam a buszra és elhagytam a pályaudvart és a várost és az országot, az a temérdek vers és dal, amiket megosztottunk egymással, a "nap dala", az egysoros üzenetek, amikkel csak feldobtuk egymás napját... Eszembe jutnak, és rájövök, hogy mennyire, mennyire hiányzik nekem.
"A bukott angyalok etetése... tilos..."
