Töredékek, törött képek.

Hihetetlen vágyat, majdnem késztetést érzek arra, hogy megszólítsam, vagy akárhogy is, de beszélgethessek vele. Pedig már régen nincs közünk egymáshoz. Nagyjából 1 éve semmit nem hallottam róla, ő sem keresett engem és én sem kerestem őt. Mondjuk azóta is sokat gondoltam rá, vajon mi lehet vele, kiheverte-e már az elmúlt időt, történt-e vele valami azután... És nem tudom, ez visszafelé is igaz-e, de tény, hogy utoljára tavaly ősz elején beszélgettünk, és akkor nem túl szépen búcsúztunk el egymástól. Szó sincs arról, hogy összevesztünk volna, vagy  hogy megharagudott volna egyikünk is a másikunkra, semmi ilyen nem történt. Egész egyszerűen csak máshogy alakultak a dolgaink, az életünk, mint ahogy azt egymásról elképzeltük. Ő mást várt, és én mást tudtam volna nyújtani neki. Nem értettük meg egymást, de főleg ő nem értett meg engem. Soha nem értett meg engem. És mivel őneki ez rosszul esett, elhatározta, hogy többé nem keres. S hogy ez a "többé" éppen hány hónapot/évet takar, ki tudhatja már. Én nem erőszakoskodtam, mert továbbra is csak azt tudtam volna neki adni, amit eddig, és hagytam, hogy szépen lassan elmúljon a varázs, hogy szépen lassan elfelejtsük egymást, és elhamvadjon egy barátság. De ma, ahogy bekapcsoltam a gépet és körülnéztem, megláttam. Éppen online. Biztos huzamosabb ideig beszélget valakivel, mert a csevegőprogramot is használja, ahol már szinte 2 éve nem bukkant fel. Talán ismerkedik valakivel. Talán túltette magát a történteken és megpróbált továbblépni. Talán én is ezt akarnám a leginkább. És közben hihetetlenül vágyom arra, hogy újra szót válthassak vele, mert az életem egy darabja az övé. És talán ezt a darabot újra visszakaphatom egy időre, hogy aztán ismét az övé lehessen. Egyfelől talán féltékeny lennék, ha talált volna magának valakit, akitől megkaphatja azt, amit tőlem sosem kaphatott és nem is fog kapni, és talán rosszul esne, mert mi az, hogy engem ilyen könnyedén "lecserél", másfelől talán örülnék neki, mert akkor ő is boldog lehetne, és nem kellene attól félnem, hogy megint nyomasztóan rám telepíti a saját lelkivilágát, amiből olyan nehéz volt kikerülnöm. Talán ha ő boldog lenne, hozzám is máshogy közelítene, és ezáltal én is megnyugodnék. Mert hiába érzek késztetést arra, hogy megszólítsam, és hiába gyűjteném az erőt hozzá, hogy írjak neki, hogy megkeressem, közben végig bennem lenne a görcs, hogy hogy fog erre reagálni. Hogy nem fog-e ismét megbántani, nem fogja-e ismét kifacsarni a szívem. És ettől a félelemtől nem tudnám vele újra felvenni a kapcsolatot. Mert valósággal rettegek attól, hogy mi fog történni, ha egyszer véletlen mégis összeakadunk valahol. Elképzelni sem tudom, mi történne, ha véletlenszerűen összefutnék vele valahol a városban. Milyen jó, hogy legjobb tudomásom szerint utoljára Komáromban lakott. S mégis, ha járom azokat a helyeket, ahol közös emlékeink ülnek a padokon és falakon és köveken, összeszorul a szívem, és arra gondolok, hogy elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Hogy én lökdöstem ki őt az életemből, mert önző voltam. (Pedig dehogy voltam az. Azt tettem, amit tennem kellett. Amit mindenki más a helyzetemben megtett volna.) Fáj, hogy már nem beszélünk, fáj, hogy már nincs meg az a húr, ami a kettőnk lelkét összekötötte. Fáj, és nem tudok ellene tenni semmit. Szorongat a félelem belül, szurkálja belém a hegyes tüskéit, és megkötöz. Nem engedi, hogy lépjek, hogy kibékítsem őt és hogy feloldoztassam. Eszembe jutnak a beszélgetéseink, a sétáink, az összenézéseink, a művészet iránti közös érdeklődésünk, az a látogatás abban a bizonyos múzeumban, ahogy bőrig áztunk mert egyikünknél sem volt esernyő, az a szomorú pillanat, amikor felszálltam a buszra és elhagytam a pályaudvart és a várost és az országot, az  a temérdek vers és dal, amiket megosztottunk egymással, a "nap dala", az egysoros üzenetek, amikkel csak feldobtuk egymás napját... Eszembe jutnak, és rájövök, hogy mennyire, mennyire hiányzik nekem.

"A bukott angyalok etetése... tilos..."

Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.