A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kapcsolat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kapcsolat. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 21., szerda

Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)
Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.
Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...

2013. február 19., kedd

Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...
Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.
Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?
És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?
Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?
Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.
Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?
Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?
Érdemes ezeken rágódnom?
Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.
A barátságból is tovább lehet lépni?
Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.
Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...