Munka-ügyek.

Én nem értem, hogy a francban lehet ennyi ember munkaiőben az utcán?! Komolyan, nem értem. Reggel 9-kor tele van a város emberekkel, délután 2-kor tele van a város emberekkel... Reggel, délben este, mindig emberek tömkelege szaladgál fel-alá az utcákon. Létezhetetlen, hogy ennyi kismama, nyugdíjas, vagy egyéb munka alól mentes ember éljen ma Budapesten. A tanároknak és egyéb közoktatásban részt vevő embereknek van mentségük, de a többi? Azok az emberek nem dolgoznak? Ezt sem hiszem el... Ilyen sok munkanélküli lenne? Vagy ilyen sok lenne a kötetlen munkaidővel rendelkező egyén? És nem úgy tűnik, mint ha ők mind a munkahelyükre igyekeznének. Inkább úgy látszik, hogy vásárolgatnak, butikokat nézegetnek, eszegetnek. A Westendbe is valamelyik nap dél körül bementem, hogy egyek egy pár falatot, és szinte helyet nem találtam leülni... Ennyi ember van szabadságon? De akkor miért nem nyaralnak valahol? Miért nem strandolnak vagy kirándulnak vagy lógatnak lábat valahol? Mi dolga van ennek a sok ezer embernek a városban? Egyszer már komolyan meg fogom őket szólítgatni és felteszem nekik az ártatlan kíváncsi kérdést: Hova sietsz éppen, mi dolgod a városban? Annyira kíváncsi vagyok rá. Maga a tény érdekel... Miért mondják, hogy nincs jó világ Magyarországon, ha ennyi mosolygós képű emberke szaladgál ide-oda mint valami mérgezett egér? Szóval ezen morfondíroztam ma egész úton, és igyekszem ráakadni a kulcsra.

Más.

Elég sok időm van gondolkodni, mivel kicsivel több mint 1 óra (de még nem másfél) az út itthonról a munkahelyig, meg a munkahelytől hazáig is. Zötykölődök metrón, héven, villamoson, nézek ki az ablakon, és járatom az agyam... 21.-e óta minden nap benn voltam egy-két órát, ügyeket intézni, meg termet rendezni, meg ismerkedni az iskola rendjével, meg a pedagógustársakkal, meg az épülettel (amiben egyébként még azóta sem vezettek körbe, szóval jószerivel azt sem tudom, az ebédlő hol van, és az udvarra hogyan lehet kijutni, de sebaj, majd kitapasztalom, úgyis lesz 4 lyukasórám egy héten.) Találkoztam már egy leendő tanítványommal meg az édesapjával, az első benyomás pozitív volt. Az osztálynévsort végignézve talán nem lesz különleges igényű gyerek, 19 fiú és 9 lány... Fincsi.

Kicsit parázok, hogy mit fogok majd mondani az első szülőin, illetve hogy fogom eltölteni az első pár hetet, míg nem lesz fix tanterv... Készülnöm kellene már, de egyelőre nem visz rá a lélek. Még a szobámat rendezgetem. A tantermet már berendeztem, kirakosgattam pár képet és könyvet, meg eltologattam a padokat, illetve az első jó tanácsot is megkaptam ma: nem szokás náluk naptárképeket kifüggeszteni a falra, inkább a gyerekek munkáit... Hát majd én megmutatom, hogy azoknak is van célja. Egyébként se fogom kitenni más gyerekek munkáit abban a teremben, ahol én fogok teljesen más és új gyerekeket tanítani. Úgy érzem, máris lesz kedvenc napom, Kedvenc kedd, a lehető legjobb óraelrendezéssel, amit magam állítottam össze. :) A délutános párom is nagyon rendes, segítőkész, mentorál engem, ellát jó tanácsokkal, illetve figyelembe veszi a véleményemet. Ez az, amit az előző helyen leginkább hiányoltam. Az együttműködő készséget. Hogy kikérdezze a véleményemet döntéshelyzetekben, illetve szervezési feladatokban. Itt, az új helyen úgy érzem ez is működni fog. Szóval új reményekkel állok az új tanév elébe, és kíváncsian várom, mit hoz a holnap.

De akkor is hogy van ennyi ember munkaidőben a városban?!

Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)

Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.

Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...