Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)

Forgalmi és fogalmi akadályok.

Az egyik nyomós érvem emellett az iskola (állás) mellett az volt, hogy könnyebb a bejutás, mivel kevesebb az esélye annak, hogy forgalmi akadály(ok) miatt tovább tart az utazás, s emiatt véletlenségből elkések, vagy túl későn érek haza... Kötött pályás járműveken közlekedni mindig is biztonságosabbnak és megbízhatóbbnak tartottam. Ugyanis ha egy villamos lerobban, küldenek helyette buszt. De mi történik, ha busz robban le? Küldenek egy másikat? Na, ma kaptam egy kis ízelítőt belőle, mi lett volna a másik helyen. Ugyanis hazafelé jövet több mint fél órával többet töltöttem az utakon, egy aprócska műszaki hiba miatt... A HÉV állt a megállóban, és nem tudott továbbindulni. Üldögéltünk még rajta egy pár percet, aztán bemondta a vezető, hogy szíveskedjen mindenki leszállni, mert nem közlekedik tovább. Na, gyors telefonálgatás, hogy a világ vége után kettővel lévő helyről hogyan tudok legegyszerűbben és persze leggyorsabban hazajutni. De ott a kézenfekvő HÉV-en kívül csak buszok tucatjai robognak jobbra-balra, amik persze teljesen az ellenkező irányba futnak, mint én szeretném. Voltaképpen nem gondoltam, hogy olyan hamar odarendelhetik a mentesítő buszokat, úgyhogy felpattantam az első buszra, amiről tudtam, hogy elvisz valami központi helyre, gondolva ezzel is, hogy egy kis időt takaríthatok meg, na, azt nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy legalább láttam azt az épületet, ami előtt a népszerű magyar teleregényt forgatják. Egyszer, ha igazán sok időm lesz és igazán ráérek majd (ha-ha a jövő évtizedben) majd leszállok hamarabb, és megnézem közelebbről is. Mindenesetre így történt, hogy 14:45 helyett 15:20-kor toppantam be a lakásba...

Utána már nem sok időm volt ejtőzni, elő kellett készülnöm holnapra, elég szívatósnak ígérkezik a szerdai napom, mert csak 3 órát tartok én, a másik 2 nem az enyém, de benn kell maradnom délután 4-ig, mert én vagyok a hosszús, vagyis az első helyettes, ha valaki esetleg hiányozna. Nos, nem gondolom, hogy az első tanítási héten máris helyettesítenem kellene valakit, de nincs kibúvó, ha be vagyok osztva, benn kell maradnom. Sebaj, majd előkészülök csütörtökre és péntekre. A csütörtöktől is tartok egy kicsit, mert aznap lesz először testnevelésórám, és az előző helyen azzal kissé megszenvedtem... De majd belerázódok, ez még új nekem is, meg a gyerekeknek is. A követelmények úgyis csak a második héttől lépnek életbe, és a türelmi idő is csak szeptember második feléig terjed ki, szóval együtt fogunk fejlődni és haladni az én kis harmadikos osztályommal. Jelentem, a 28 gyermekből már 10-nek tudom a nevét, és még 10-nek tudok archoz nevet társítani, ha a névsor előttem van. Jövőhétre már mindenkiét tudni fogom. (Szakítottam amúgy az évezredes módszerrel, hogy a padra tesszük ki a névtáblánkat, nálam minden gyerkőc a nyakába akasztva hordja.)

Perceken belül este 10 óra lesz, szóval itt most egy susztervágással véget vetek ennek a bejegyzésnek, és majd máskor, máshonnan folytatom.

Munka-ügyek.

Én nem értem, hogy a francban lehet ennyi ember munkaiőben az utcán?! Komolyan, nem értem. Reggel 9-kor tele van a város emberekkel, délután 2-kor tele van a város emberekkel... Reggel, délben este, mindig emberek tömkelege szaladgál fel-alá az utcákon. Létezhetetlen, hogy ennyi kismama, nyugdíjas, vagy egyéb munka alól mentes ember éljen ma Budapesten. A tanároknak és egyéb közoktatásban részt vevő embereknek van mentségük, de a többi? Azok az emberek nem dolgoznak? Ezt sem hiszem el... Ilyen sok munkanélküli lenne? Vagy ilyen sok lenne a kötetlen munkaidővel rendelkező egyén? És nem úgy tűnik, mint ha ők mind a munkahelyükre igyekeznének. Inkább úgy látszik, hogy vásárolgatnak, butikokat nézegetnek, eszegetnek. A Westendbe is valamelyik nap dél körül bementem, hogy egyek egy pár falatot, és szinte helyet nem találtam leülni... Ennyi ember van szabadságon? De akkor miért nem nyaralnak valahol? Miért nem strandolnak vagy kirándulnak vagy lógatnak lábat valahol? Mi dolga van ennek a sok ezer embernek a városban? Egyszer már komolyan meg fogom őket szólítgatni és felteszem nekik az ártatlan kíváncsi kérdést: Hova sietsz éppen, mi dolgod a városban? Annyira kíváncsi vagyok rá. Maga a tény érdekel... Miért mondják, hogy nincs jó világ Magyarországon, ha ennyi mosolygós képű emberke szaladgál ide-oda mint valami mérgezett egér? Szóval ezen morfondíroztam ma egész úton, és igyekszem ráakadni a kulcsra.

Más.

Elég sok időm van gondolkodni, mivel kicsivel több mint 1 óra (de még nem másfél) az út itthonról a munkahelyig, meg a munkahelytől hazáig is. Zötykölődök metrón, héven, villamoson, nézek ki az ablakon, és járatom az agyam... 21.-e óta minden nap benn voltam egy-két órát, ügyeket intézni, meg termet rendezni, meg ismerkedni az iskola rendjével, meg a pedagógustársakkal, meg az épülettel (amiben egyébként még azóta sem vezettek körbe, szóval jószerivel azt sem tudom, az ebédlő hol van, és az udvarra hogyan lehet kijutni, de sebaj, majd kitapasztalom, úgyis lesz 4 lyukasórám egy héten.) Találkoztam már egy leendő tanítványommal meg az édesapjával, az első benyomás pozitív volt. Az osztálynévsort végignézve talán nem lesz különleges igényű gyerek, 19 fiú és 9 lány... Fincsi.

Kicsit parázok, hogy mit fogok majd mondani az első szülőin, illetve hogy fogom eltölteni az első pár hetet, míg nem lesz fix tanterv... Készülnöm kellene már, de egyelőre nem visz rá a lélek. Még a szobámat rendezgetem. A tantermet már berendeztem, kirakosgattam pár képet és könyvet, meg eltologattam a padokat, illetve az első jó tanácsot is megkaptam ma: nem szokás náluk naptárképeket kifüggeszteni a falra, inkább a gyerekek munkáit... Hát majd én megmutatom, hogy azoknak is van célja. Egyébként se fogom kitenni más gyerekek munkáit abban a teremben, ahol én fogok teljesen más és új gyerekeket tanítani. Úgy érzem, máris lesz kedvenc napom, Kedvenc kedd, a lehető legjobb óraelrendezéssel, amit magam állítottam össze. :) A délutános párom is nagyon rendes, segítőkész, mentorál engem, ellát jó tanácsokkal, illetve figyelembe veszi a véleményemet. Ez az, amit az előző helyen leginkább hiányoltam. Az együttműködő készséget. Hogy kikérdezze a véleményemet döntéshelyzetekben, illetve szervezési feladatokban. Itt, az új helyen úgy érzem ez is működni fog. Szóval új reményekkel állok az új tanév elébe, és kíváncsian várom, mit hoz a holnap.

De akkor is hogy van ennyi ember munkaidőben a városban?!

9. nap: Helyek, ahova el szeretnél eljutni

Na, ez egy izgalmas kérdés. Nagyon sok ilyen hely van. Azt hiszem, ebből megint csak egy lista lesz.

Ami érdekes, vagy izgalmas valami miatt, ahhoz írok egy kis sztorit is.

- Európai nagyvárosok, úgy mint Drezda, Prága, Varsó, Berlin, Köln, Hamburg, Hága, Frankfurt, Brüsszel, Párizs, Róma, Velence... Szívesen megnéznék épületeket, múzeumokat, templomokat, főtereket ezekben a városokban, meg még azokban is, amiket itt nem soroltam föl, még ha csak pár órát is tudnék eltölteni az adott helyen. Ez régi álmom: fogni magamat, hátamra venni egy zsákot, és csak menni menni.

- Törökország (Szintén az épületek, és főterek miatt. Nem annyira a kultúra, inkább a "külcsín" érdekel.)

- Spanyolország

- Ausztrália

- Anglia

- s a végére hagytam a legérdekesebbet: európai kis országok, úgy mint Andorra, Liechtenstein, Málta, Monaco... Nem vagyok benne biztos, hogy csak Franciaországban meg Olasz- és Görögországban vannak turisztikai látványosságok, meg idegen emberek számára érdekfeszítő programok.

Ha tehetném, és sok pénzem lenne, én nagyon sokat utazgatnék, szerte a nagyvilágban, eljutni olyan országokba is, amiket még térképen se láttam soha, akár céltalanul is, hogy csak felülök egy buszra vagy vonatra, és megyek, ameddig olyat nem látok, ami miatt érdemes leszállni... Vagy ha meglenne már végre a jogsim, akkor csak teli a tankot, és suhanni országokon át... Valami előnye csak legyen már az Uniónak.

De nem csak országokba vágyom, hanem magyarországi városokba is, elég sok helyen jártam már, de még biztos van sok felfedezni való a hazánkban. Egyébként sem vagyok az a fajta, aki naphosszat tudná süttetni a hasát egy homokos tengerparton. Én ha nyaralnék, akkor kirándulnék, múzeumba járnék, és emberekkel ismerkednék. Az aktív pihenés híve vagyok.

2. nap: Öt dolog a kívánságlistádról

Igazából ezt az izét én pénteken késő este kezdtem el írni, szóval nézzétek el nekem, hogy mára 2 is jutott. Nálam mindig alvás után van "holnap", és gyakorta igaz rám a mondás, hogy: "tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok".

Szóval ebből a 30 napos izéből a 2. napra az az előírás, hogy soroljak föl 5 dolgot a kívánságlistáról. Először is tisztáznunk kellene, mi az a kívánságlista... Mondjuk úgy: bakancslista? Vagyis dolgok, amiket szeretnék elérni/megkapni/kipróbálni/megtapasztalni az életben? Rengeteg ilyen van. De akkor nézzük mondjuk az első ötöt, ami eszembe jut. Nem fontossági sorrend, és semmiféle kapcsolat nincs az egymást követő dolgok között.

1.: végigmenni egy katonai kiképzőterepen. Egész kislánykorom óta vonzz ez a téma, szívesen kipróbálnám magam, milyen sárban kúszni, kötelet mászni, falat ugrani, buzogányok elől elhajolni, célba lőni, és ilyenek, meghatározott idő alatt. Mint a filmekben. Csak mondjuk nem éles lőszerrel, és nem úgy, hogy bármi bajom származzon belőle, ha nem sikerül teljesíteni...

2.: csináltatni egy orr-piercinget. Kis ezüst karikát, a bal orrlyukamba. El is határoztam már magam, csak még gondolkodom, hol és kinél csináltassam meg.

3.: megtanulni gitározni. Igazából egész jól haladok, mert idén születésnapomra kaptam egy akusztikus gitárt, amin már tanulgatok játszani, sok akkordot le is tudok már fogni, mennek a váltások is köztük, csak egy valamit nem tudok: pengetni ÉS énekelni egyszerre.

4.: eltölteni egy hétvégét teljes ellátással egy ötcsillagos, vagy még elitebb szállodában, ahol van jakuzzi, minibár, puha vízágy, perzsa szőnyeg, gyönyörű kilátás a városra, teljes kiszolgálás, zene, szobaméretű kád és bársonyos tapintású  törülköző... Csak egy hétvégét, vagyis 2 nap 1 éjszaka, de a legmagasabb luxuskivitelben, hogy megtapasztalhassam, milyen. Persze úgy, hogy nekem egy fillérembe se kerül. Nem is vágynék vissza máskor, mert nem kell nekem a fényűzés, csak poénnak fognám fel. És ugrálnék az ágyon.

5.: egyszer úgy elindulni a városba, hogy bármi amit látok, ami az utamba kerül, vagy csak az utcán eszembe jut, azt lehetőségem legyen kipróbálni/megvásárolni/megnézni/stb. Szóval egy nap a városban, hogy minden múzeumba betérek, bármelyik boltból meg tudok venni valamit, ami tetszik, bármelyik épületet meg tudom nézni, bárkivel tudok beszélni egy pár szót... Nem feltétlen nagy dolgokra gondolok, csak az érzésre, hogy "megtehetem".

Szeretnék egyszer "megtehetni" bármit. :)

Azt hiszem, a kívánságlistám itt ki is fúlt, a többi vagy nagyon bensőséges, vagy még nem elég kiforrott dolog bennem, szóval éppen elég volt ezeket ujjhegyre szedni. De persze ez a képzeletbeli lista folyamatosan bővül, húzódnak ki róla dolgok, kerülnek rá újabbak, és közben azt hiszem, teljesen elégedett lehetek az életemmel.