Megtörni a hagyományokat, vagy a hagyományoktól?

Kislánykoromban nem szerettem a húsvétot, mert igazságtalannak tartottam, hogy csokit csak a fiúk kapnak, és nekem - csak azért, mert nőnek születtem - csak a büdös kölnik jutnak. Aztán volt, hogy kisírtam a nagymamámnál a meglepetést, és kaptam két db kétszázast, ami még akkor nagyon nagy pénz volt (még papírból) és boldog voltam vele hetekig. Erős kifejezés azért a "kisírtam", mert csak odabújtam nagymamám ölébe, és kérdezgette hogy mi bajom van, és a kezembe nyomta a pénzt. Persze akkor is bűzlöttem már a sok pacsulitól. Érdekes módon valahogy húsvétkor mindig megjelentek azok a fiúk, akik pl születésnapomon elfelejtettek felköszönteni, névnapomat meg se említették, és egy egyszerű téli vagy őszi napon talán még a köszönésig se jutottak el, de tojást azért gyűjtöttek, és készek voltak minden versenyre, hogy kinek van jobb locsolóverse. Illetve versengtek azon, hogy ki gyűjtött több csokit/tojást/pénzt... Nekem meg maradhatott a versengés, hogy több locsolóm volt-e mint a többieknek, én meg már akkor is utáltam a locsolkodást. Ha előtte hajat mostam, hogy szép legyek, az sem használt, ha meg aznapra hagytam a hajmosást, ugyanolyan nyomorultul éreztem magamat. Ha valakinek csak festett főtt tojást adtam, húzta a száját, és ha nem kínáltam meg legalább egy pohár üdítővel, a tekintetével már a véremet lett volna képes meginni. Az utóbbi években próbáltam elmenekülni a húsvéti locsolkodók elől, és rejtélyes módon nem itthon lenni hétfőn délelőtt, de a szemfülesebbek bárhol utolértek... De idén azt mondtam, hogy nem. Megtöröm a hagyományt - amivel egyébként nem is értek egyet - és nem fogadok locsolókat. Megvettem előre a három csokit a három fontos férfinak (édesapám, bátyám és a szerelmem) és odaadtam nekik azzal a kikötéssel, hogy nem kérek cserébe semmilyen pacsulit és vizet a fejemre. Ja, meg édesapámnak még azt is mondtam, hogy a csokitojás papírját egy héten belül a kukában szeretném látni, mivel ő olyan igazi hörcsög típus, gyűjtögeti folyton a nassolnivalókat, és nem eszi meg, illetve csak akkor bontja ki őket, amikor már majdnem lejárt a szavatosságuk. De persze ha valami nyitva van (vagy éppen frissen készül(t) el a sütemény), abból rögtön és azonnal és mindig és sokat kell ennie. Na mindegy. Szóval odaadtam előre a csokoládékat és vártam, hogy elteljen a nap. Persze a kötelező rokonlátogatás alól nem tudtam magamat kihúzni, úgyhogy én is elmentem a családdal az idősebb bátyámékhoz, akik fél éve költöztek a kis panellakásukból az újonnan vásárolt nagy családi házukba, és nagy pechemre a locsolkodás idén is utolért. Mert a családom fiatalabb férfitagjai valahogy nem tudnak leszokni és én sem tudom lenevelni őket róla. D-nél már értem el sikereket, de a többiek még erősen tartják magukat... Még az sem riasztja el őket, hogy csokit nem adok... Ha teljes győzelmet nem is arattam, de azért egy valamit sikerült legyőznöm: a pacsuli-szagot. Ugyanis felkészülve a legrosszabbra elvittem magammal a kedvenc parfümömet (amiből reggel direkt egy cseppet sem fújtam magamra), hogy ha lesznek mégis olyan elvetemültek, akik mindenáron meg akarnak öntözni, legalább azzal tegyék. És ez sikerült is. Igaz töménytelen mennyiségben, de legalább jó illat áradt a hajamból. Ha valaha lányom lesz, nem tudom, hogyan fogom megszerettetni vele a locsolkodást, főleg akkor nem tudom, ha fiam lesz, mert egyik pedagógiai elvem, hogy csak arra lehet ránevelni a gyerekeket, amiket magad is vallasz. De ha valaha lesz gyerekem, nem tudom, hogy tényleg meg akarom-e fosztani az élménytől, amit a húsvét nyújt...hat. Mindenesetre ráérek még ezen dilemmázni. Egyelőre úgy néz ki, nem vagyok állapotos. :)

Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)