2 évért cserébe 2 nap :)

Egész szerdáig még arra készültünk, hogy rossz idő lesz hétvégén, eső és viharos szél, a kikapcsolódásra teljesen alkalmatlan viszonyok. De imáink meghallgattattak, mert már csütörtökön is olyan szépen sütött a nap, hogy bizakodóan várhattuk a pénteket. És tényleg gyönyörű idő volt, nem hogy eső nem esett, de még egy kis szellő sem szomorított el minket. Mint ha direkt nekünk készült volna az idő. Én már csütörtökön este robogtam le Luishoz, hogy egyetlen percet se vesztegessünk el a ránk váró csodákból. Igaz, korán kellett feküdnünk, mert pénteken a fodrásznál kezdtük a napot, de már az együtt fekvés is élmény, főleg ha a szerelmet csak hétvégén élheted ki igazán. Szóval mint mondtam, pénteken frizurafrissítéssel indítottuk a közös programunkat, ezzel is kitöltve az időt, míg a szállásunkat elfoglalhattuk. (Ugyanis Agárdon béreltünk ki egy apartmant a hétvégére, de csak 13:00-tól lehetett elfoglalni, és addig ki kellett tölteni az időt, még úgy is, hogy az utazásra számoltunk egy másfél órát.) Utána elmentünk bevásárolni, nagyon fontos kiegészítőket és eszközöket vettünk, úgy mint egy üveg bor, egy üveg pezsgő, tortilla, csoki, na meg egy napszemüveg (ami már az első alkalommal meghibásodott, de erről majd később) és már suhantunk is a Velencei tó felé. Hiába határoztam el, hogy majd mindent fényképen dokumentálok, mire odaértünk, annyira el voltam a látványtól, hogy egyből kiment a fejemből. Csodálatos helyünk volt, egy otthonosan berendezett kis tetőtéri apartman, hálószobával, nappalival, amerikai konyhával, egy hatalmas sarokkáddal és egy tolóajtóval leválasztott mosdóval. Két embernek pont elég, még lakni is akár. Igaz, hogy 2 lépcsőn kellett fölmenni, de olyan sokat azért nem is ültünk a szobában, hogy bántuk volna. Pénteken sétáltunk egyet a környéken, elintéztünk még egy-két apróságot, hogy minden tökéletes legyen, este étteremben vacsoráztunk, és megnéztünk egy filmet, hogy jól rákészülhessünk a másnapra. Mert szombaton kipróbáltunk valami újat, és annyira jól sikerült, hogy még azóta is sajog a hátsónk tőle. Fene se gondolta volna, hogy ilyen megerőltető körbetekerni a Velencei-tavat. Délelőtt kibéreltünk két (egyébként vadiúj, még addig használatlan) biciklit, és nekivágtunk a távnak, amit a kölcsönzős fickó javasolt térképen. Azt mondta, hogy a rutinosak balra indulnak, mert az elején van a nehezebb rész, nagyobb emelkedőkkel, de a vége szinte folyamatos suhanás a lejtőkön, és ha találkozunk szembe biciklisekkel, akkor ők mind buták vagy tapasztalatlanok... :) Egy laza 30 km, vagy én nem tudom, de nagyon sok. Már az elején éreztem, hogy meg fog fájdulni a lábam vagy a fenekem, esetleg mindkettő, mert nagyon kemény volt az ülés, de ellensúlyozta az örömöm, hogy napsütés van eső helyett és szélcsend van vihar helyett. Első pihenőnk Pákozdon volt, fagyiztunk egy cukrászdában, aztán kimentünk az Ingó-kövekhez, (ami az origó), és csak utána tértünk vissza a bicikliútra. Majd pihentünk egy kicsit Sukorónál is, fölmentünk a katonai emlékparkhoz, ott baromi sok pénzért megnéztünk egy kiállítást, amit interneten ingyen is láthattunk volna kis böngészés után, innen-onnan összeszedett információkból, de sebaj. Azután Velencén álltunk meg egy rövid időre, ahol elfogyasztottuk sajtos-tejfölös lángosebédünket, és Velencétől Agárdig már nem volt több nagyobb pihenőnk/kitérőnk, viszont már annyira elfáradtunk, hogy azt is kétségbe vontuk, egyáltalán bármire még képesek leszünk a nap hátralévő részében. Nagyjából fél 6 volt, mikor visszaértünk, szóval hosszabb-rövidebb pihenőkkel együtt nagyjából 7 órát tekertünk egyhuzamban. Mások biztos ráedzenek egy ilyen biciklitúrára, vagy többet gyakorolnak előtte, de mi élből megcsináltuk, és olyan jól éreztük magunkat, hogy elhatároztuk, nyáron megpróbáljuk újra, vagy keresünk valami más hosszú távot. (Mondjuk lehet, hogy a Balaton-túra kicsit sok lenne így második próbálkozásra, de biztos van valami köztes megoldás. Mit tudom én Keszthelytől Aligáig, vagy fordítva...)

A szombati étteremről lemondtunk, mert sem erőnk, sem étvágyunk nem volt hozzá, és még meg kellett ennünk az előző napról hozott maradékot is (ezek az éttermi adagok valahogy sohasem egy emberre szólnak), úgyhogy a napot csak a házban igénybe vehető szaunával és jakuzzival koronáztuk meg. Persze próbáltuk enyhíteni egymás fájdalmait is a kiváló és hatásos Voltaren krémmel is, és boldogan betelve az élettel tértünk nyugovóra. Sajnos vasárnap már délelőtt 10-kor el kellett hagynunk a szállást, de még várt ránk az egész nap. Elmentünk a Pákozd-Sukoró ölében fekvő arborétumba, ott sétáltunk és beszélgettünk legalább 2 órát, még a kötélpályát is kipróbáltuk, amit valahogy nem reklámoztak sehol, szóval ha mi nem vagyunk elég kíváncsiak, talán tudomást sem szerzünk róla, hogy ilyen is van. Felmentünk a kilátóba, megnéztük a természetrajzi kiállítást is, fényképeztünk egy tucat gyíkot, és miután bejártuk az egész területet, visszaballagtunk a kocsihoz, hogy kereshessünk egy vendéglőt éhező testünk kényeztetésére is. Igaz ugyan, hogy egész hétvégén egy jó kis húslevesre vágytam, de abban az étteremben, ahova végül betértünk pont nem volt étlapon. Ellenben a pincér valami hihetetlenül érdekes hibrid figura volt: egyszerre volt idegesítő és jópofa, furi és normális, idétlen és kedves. Kuki, Szikora Robi és Delhusa Gjoni keveréke egy személyben. De a végére mégis inkább az idegesítő és idétlen énje volt az erősebb, úgyhogy nem is bántuk, hogy desszertet már nem választottunk. Ez volt a hétvégénk záróakkordja, utána már csak a vonatom kiválasztása és a visszaút várt ránk. Pusztaszabolcsnál sajnos elváltak útjaink, de csak egy pár napra, míg újra hétvége nem lesz. (Sőt, ezen a héten hamarabb jön el a hétvége, mert csütörtöktől már tavaszi szünet. :D) Kicsit nehéz volt visszaesni ez után a pár nap után egy újabb hétfőbe, de akkor is minden fantasztikus volt. Illetve majdnem minden, mert az újonnan vásárolt napszemüvegem hiába áll tök királyul, és néz ki tök királyul, és van tök király tokja is (hogy ha már egyszer veszek egy rendes napszemüveget, legalább vegyek hozzá egy tokot is, hogy ne karcolódjon, meg sokáig szép maradjon...), az első alkalommal hogy a fejemen (még csak nem is a szememen!) volt, elhagyta az egyik kis csavart, ami a lencsét a kerethez fogja. Ez még a kisebbik baj, mert a szálláshelyen volt, azon belül is a hálószobában, és meg is találtuk, de a kis vacak, amit rá kell csavarni, az nem lett meg. Úgyhogy vehettem vissza a régi (és nagyon tré) napszemüvegemet (mert hála az Istennek, volt okom használni), és rakhattam vissza a tokjába az újat, hogy majd otthon megjavítsam. Megjegyzem sikerült is, egy itthoni régi, törött szemüvegről operáltuk le a kis csavart, hogy ráillesszük az enyémre. Erre ma semmi szükségem nem volt rá. Na sebaj, szemüveg ide, szemüveg oda, mi akkor is nagyon örültünk a hétvégénknek, de főleg egymásnak. :)

Jöjjön most egy pár fénykép, melyek azért mégiscsak tanúskodnak a hétvégénkről, és rólunk.

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

2. nap: Öt dolog a kívánságlistádról

Igazából ezt az izét én pénteken késő este kezdtem el írni, szóval nézzétek el nekem, hogy mára 2 is jutott. Nálam mindig alvás után van "holnap", és gyakorta igaz rám a mondás, hogy: "tegnap is ma feküdtem le, ma is holnap fogok".

Szóval ebből a 30 napos izéből a 2. napra az az előírás, hogy soroljak föl 5 dolgot a kívánságlistáról. Először is tisztáznunk kellene, mi az a kívánságlista... Mondjuk úgy: bakancslista? Vagyis dolgok, amiket szeretnék elérni/megkapni/kipróbálni/megtapasztalni az életben? Rengeteg ilyen van. De akkor nézzük mondjuk az első ötöt, ami eszembe jut. Nem fontossági sorrend, és semmiféle kapcsolat nincs az egymást követő dolgok között.

1.: végigmenni egy katonai kiképzőterepen. Egész kislánykorom óta vonzz ez a téma, szívesen kipróbálnám magam, milyen sárban kúszni, kötelet mászni, falat ugrani, buzogányok elől elhajolni, célba lőni, és ilyenek, meghatározott idő alatt. Mint a filmekben. Csak mondjuk nem éles lőszerrel, és nem úgy, hogy bármi bajom származzon belőle, ha nem sikerül teljesíteni...

2.: csináltatni egy orr-piercinget. Kis ezüst karikát, a bal orrlyukamba. El is határoztam már magam, csak még gondolkodom, hol és kinél csináltassam meg.

3.: megtanulni gitározni. Igazából egész jól haladok, mert idén születésnapomra kaptam egy akusztikus gitárt, amin már tanulgatok játszani, sok akkordot le is tudok már fogni, mennek a váltások is köztük, csak egy valamit nem tudok: pengetni ÉS énekelni egyszerre.

4.: eltölteni egy hétvégét teljes ellátással egy ötcsillagos, vagy még elitebb szállodában, ahol van jakuzzi, minibár, puha vízágy, perzsa szőnyeg, gyönyörű kilátás a városra, teljes kiszolgálás, zene, szobaméretű kád és bársonyos tapintású  törülköző... Csak egy hétvégét, vagyis 2 nap 1 éjszaka, de a legmagasabb luxuskivitelben, hogy megtapasztalhassam, milyen. Persze úgy, hogy nekem egy fillérembe se kerül. Nem is vágynék vissza máskor, mert nem kell nekem a fényűzés, csak poénnak fognám fel. És ugrálnék az ágyon.

5.: egyszer úgy elindulni a városba, hogy bármi amit látok, ami az utamba kerül, vagy csak az utcán eszembe jut, azt lehetőségem legyen kipróbálni/megvásárolni/megnézni/stb. Szóval egy nap a városban, hogy minden múzeumba betérek, bármelyik boltból meg tudok venni valamit, ami tetszik, bármelyik épületet meg tudom nézni, bárkivel tudok beszélni egy pár szót... Nem feltétlen nagy dolgokra gondolok, csak az érzésre, hogy "megtehetem".

Szeretnék egyszer "megtehetni" bármit. :)

Azt hiszem, a kívánságlistám itt ki is fúlt, a többi vagy nagyon bensőséges, vagy még nem elég kiforrott dolog bennem, szóval éppen elég volt ezeket ujjhegyre szedni. De persze ez a képzeletbeli lista folyamatosan bővül, húzódnak ki róla dolgok, kerülnek rá újabbak, és közben azt hiszem, teljesen elégedett lehetek az életemmel.