Ha látnál valamit, szólj...

"Állást keresek"

"Albérletet keresek"

"Táskát szeretnék venni"

"Nem lesz valami jó koncert?"

"Hova menjek nyelvvizsgát csinálni?"

"Hova vigyem a barátnőm/barátom ünnepelni?"

"Le kéne cserélnem a biciklim/laptopom/fényképezőm/telefonom"

 Ezek, és ezekhez hasonló kérdések... hányszor hangzottak már el, hányszor hallottam már tucatnyi ismerősöm szájából.... A legkülönfélébb emberek a legkülönfélébb élethelyzetekben képesek a segítségemet kérni, akár értek hozzá, akár nem. Akár közeli ismerősök vagyunk, akár nem. Ezzel kapcsolatban két kérdés motoszkál a fejemben. 1.: Csak nekem vannak ilyen ismerőseim? 2.: Amennyiben másoknak is vannak ilyen ismerősei, csak én hagyom gyakran figyelmen kívül ezeket a kéréseket/kérdéseket? Komolyan, néha elgondolkodom rajta, hogy segít-e egyáltalán bárki a másiknak, ha az egy beszélgetés végén odaveti, hogy "ja, egyébként állást keresek, ha látsz valamit, megtennéd, hogy szólsz?". Hányszor kérték a segítségemet már abban is, hogy albérletet találjanak, vagy éppen albérlőt. Jó szívvel segít ilyenkor akárki? Oszd meg az ismerőseid között légyszi, meg támogasd a kivert kutyákat, meg az éhező gyerekeket, meg a panelprogramot... És olyankor mindig belém bújik a kisördög, és biztos vagyok benne, hogy nem fogok segíteni, mert "kívül esik a profilomon". A franc se fog neked segíteni, te senkiházi, majd pont azt fogom figyelgetni a városban, hogy hol van kiadó szoba, meg betöltetlen állás... Főleg az albérletesdit csípem, hol emlékszek már én arra, hogy láttam-e hirdetést a 13. kerületben kiadó kéróról. Minek is emlékezzek rá, ha nekem egyáltalán nincs célomban (és módomban) elköltözni... A kedvencem az, amikor ugyanabban a csónakban evezünk, és ezért biztos benne, hogy látok olyan állást, ami neki jó. Csak teljesen más a szakterületünk, teljesen máshol szeretnénk elhelyezkedni, de biztos sok olyan ajánlatba botlok, ami az ő végzettségének és elképzelésének megfelelő. Főleg. És az a legrosszabb az egészben, hogy ez tök sokszor beigazolódik. Magamnak keresek és másnak találok. A magam nyomorúságát meg csak növelem... De ha jószándékúan segíteni szeretnék, és tényleg tudatosan nyitott szemmel járok, hátha látok valamit, amivel pont őt tudom kikotorni a trutyiból, akkor biztos, hogy pont az én segítségemből nem kér, vagy arra nincs szüksége egyáltalán. Visszafelé meg nem működik a dolog. Itt nem a jótett helyébe várják a jót, hanem alanyi jogon...

Annyiszor megjártam már ezzel. Segítettem albérletet találni, és mégis rajtam csattant az ostor, mert nem klappolt a hely, holott előtte ott lelkendezett, hogy mennyire jó kis lakás az... Máskor beajánlottam valakit egy állásra (mikor éppen nem voltam keresgélő státuszban), és egy hónap alatt kirúgatta magát... Olyan is volt, hogy segítettem megnyerni egy internetes fotóversenyt egy ismerősömnek, és a végén mikor nekem lett volna szükségem segítségre, a fejemre se illetett. A segítséget kérni tudják, de elfogadni, és főleg élni vele már nem megy... És akkor jönnek a "tudom, hogy segíteni próbálsz, és köszönöm is, csak..." kezdetű mondatok. És a sokadik ilyen alkalom után már meggondolom, hogy bárkinek bármiben segítsek-e. Hogy ajánljam-e a kedvenc helyemet vásárlásra, hogy figyeljem-e a hirdetéseket, hogy forszírozzam-e az ismerőseim között a kínált portékát, hogy meséljek-e arról, én hogyan oldottam meg a problémát...

Vagy ott van a másik eshetőség: nyújtod a kisujjadat, de már a karod kéne. Azt hiszik, hogy egy segítség az = végtelen segítség. Amikor átmegy a dolog a kihasználásba, mikor tudja valaki, hogy te jámbor vagy, rászedhető, nem tudsz nemet mondani, és erre le is csapnak, mint a keselyűk...

Valahogy azt gondolom, hogy az emberek (mint ahogyan én is) csak megígérik, hogy majd megpróbálnak segíteni, de valójában tudják jó előre, hogy úgysem fognak. Mert mindenki félti a bokáját. Senki sem akar pórul járni. Meg senki sem akar tőből amputált karral élni.

Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok özönlötték el most a fejemet.. Már régen akartam róla írni, most érett meg bennem. Piócák között érzem magam... Üvegbarátok között. Mint ha mindnek a naptárjában meg lenne jelölve egy nap, amikor "fölkeresek egy régi ismerőst, hogy segítsen nekem valamiben, de egyébként már nem láttam egy éve, azt se tudom, él-e hal-e".

Sokkal szívesebben ajánlom föl a segítségemet valaki olyannak, aki képes megkérdezni, hogy hogy vagyok akkor is, mikor kicsattanok, és akkor is, mikor befordulok. Aki képes rám írni akkor is, ha csak van pár perce, és akkor is fölhívni, ha csak épp az eszébe jutottam.

Na jó, most hagyom abba.

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.

Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.

Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.

Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.

Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.

A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)

Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.

Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.

A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?

De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.

Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.