A következő címkéjű bejegyzések mutatása: facebook. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: facebook. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 31., szombat

Mennyire öreg és mennyire diák?

Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.
Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.

Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?

Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?

2013. augusztus 22., csütörtök

Valami nem változik.

Időről időre eszembe jut egy-egy elfelejtett oldal, aminek pár éve tagja voltam, vagy gyakori látogatója, felhasználója, és teszek egy próbát, hogy megnézzem, mi a helyzet arrafelé. Nos, valami nem változik. Utoljára emlékeim szerint nagyjából 2 éve léptem fel a Chat.hu nevezetű régi csevegős oldalra, amire még az ősidőben (mikor két nullát és két kettest írtunk az évszámba) regisztráltam. Akkoriban még teljesen más volt a világ, az internet, az internetezők is, de a világ elromlott, az internet felgyorsult, az internetezők pedig pofátlanok lettek. Így bő 4 év aktív csetelés után, a felgyorsult, és otthonokba beköltözött internet idején kiszálltam a mókuskerékből és felhagytam a csevegéssel. De mivel szinte matuzsálem vagyok az oldalon, a regisztrációmat nem töröltem, eldöntöttem, hogy amíg az oldal üzemel (mert a sok barom életben tartja - amire mindjárt kitérek) addig tag maradok, még ha föl nem is járok. Így történt, hogy nagyjából fél évente bekukkantottam, élek-e még, vagy ha kaptam egy figyelmeztető e-mailt (egy azóta már szintén hanyagolt fiókszolgáltatótól), akkor gyorsan beugrottam és kiugrottam. De elég hamar eljöttek a dolgos hétköznapok, és erre nem volt időm, és nagyjából 2010-11-ig tudtam éltetni ezt a rendszert. De mint említettem, eszembe jut újra meg újra a boldogult múlt, és ma vettem a fáradságot és beléptem. Jelentem, még megvan a nevem, és jelentem, a helyzet nyugaton változatlan. Mert valami nem változik. Annyira tudom, miért álltam odébb annak idején. Nem bírtam 2 percnél tovább elviselni a pofátlan gyökereket, akik rám írogattak, és nem találtam senkit sem, akivel két értelmes mondatot tudtam volna váltani, a régi barátokat már ne is említsem. Szerintem ők is olyan megfontolásból nem törölték még a profiljukat mint én. Vagy csak szimplán nem emlékeznek a jelszavukra és a hozzá tartozó e-mailfiók megszűnt... Azt hiszem, megint várok két évet hogy belépjek. Addig meg figyelem a levelet... Vagyis figyelném, de az az e-mailcím is megszűnt már, mert egyszer 3 hónapnál tovább vártam az ellenőrzésével. Rengeteg régi levelem veszett oda, amiket sajnáltam. Elnyelte őket a nagy büdös virtuál-tó. Itt kell szóljak a Freemailről is, mint olyanról. Ő csinálta velem ezt a gazságot. Mi az, hogy ha 3 hónapig nem nyitom ki akkor törlik? És ha valaki fél évre Kenyába költözik, ahol éhes gyerekeket etet és nem számítógépeken bütyköl? Akkor annak voltak levelei - nincsenek levelei? Na, szóval amikor rám jön ez a "nézzük meg mi a helyzet a múlttal" életérzés, a nevezett fiókszolgáltatót is felkeresem, és ott is csalódnom kell, mert valami nem változik. És most, hogy így írok, eszembe jutott még legalább 5 közösségi oldal, amik nem is tudom, üzemelnek-e még. Egyikről másikról kapok időnként valami hírlevelet, de jobbára olvasatlanul mennek a kukába, onnan meg a süllyesztőbe. Reggelig tudnék itt ülni, és böngészni egyik oldalt a másik után, mert az évek során annyi regisztrációt felhalmoztam... De gondolom ezzel a ténnyel nem vagyok egyedül. Ki az, aki ne emlékezne az Iwiw-re, vagy MyVip-re, vagy a HotDog-ra? És ez csak három a tömérdekből... Velem általában úgy van, hogy egy időben teljesen rá vagyok állva egy adott honlapra, és csak azt nézegetem, ott építek közösséget, ott élek virtuális életet. Aztán rövidebb-hosszabb idő után keresek/találok másikat. Mondanám, hogy csak egy állandó van, mert valami nem változik, de ez nem igaz. A Facebook is elkezdődött valahol, és annak is vége lesz egykor. A Gmail-ban bízhatok. 2006 óta, az első Gmail-es fiókom óta élnek és virulnak a rendszereim, s az összes levelemet megtalálom, amit ezalatt a röpke 7 év alatt kaptam s küldtem. De nem tudom, hogy a következő 7 évben is ugyanilyen jó lesz hozzám, és én is hűséges hozzá. Vannak változtatások, amiket nehezen nyelek le. Amikor teljesen új arculatot adnak az adott dolognak. S egy ideig örültem neki, hogy fenntartja a lehetőségét, hogy ragaszkodjak a régihez, de aztán a régi megszűnt. És minden oldal így működik. Egy ideig lebegés a kettő között félúton, aztán csak az új marad. És az újat mindig nehéz megszokni. Mert valami nem változik. Meggyőződésem, hogy a legtöbb portált azért hagytam "ott", mert túl erős volt a váltás. Persze, tudom én, hogy haladni kell a korral, meg ha egy weboldal nem fejlődik, akkor nem is él, de én szeretem a megszokott, jól bevált, ismert dolgokat használni. Volt korszaka a Demotivalo.net-nek, volt korszaka a Mindenki.hu-nak, volt korszaka a Rockerek.hu-nak, a Rocker.hu-nak, a Malha.hu-nak, a HotDog.hu-nak, a Shakes & Fidget-nek, a Gyakorikerdesek.hu-nak, a Honfoglalo.hu-nak, Youtube-nak és a többi fel nem vállalható illetve már emlegetett közösségi fórumnak, kép/zene/szöveg megosztó lapnak.. Hosszabb-rövidebb korszakok, tartalmasabb és kevésbé tartalmas időtöltések, kialakult és megőrzött vagy elveszített barátságok, és tömérdek tömérdek emlék. Valami nem változik. Az emlékek visszatérnek, én időről időre visszatérek, újra felfedezek, körülnézek, aztán felfedező körútra megyek. S ez nem csak az oldalak látogatására igaz, hanem a tevékenységeimre is. Blogok írása és olvasása, vagy egy bizonyos játék játszása, vagy levelezés és kapcsolatépítés ezerrel, zeneszövegek felkutatása, videóklipek nézése, amiket egyszer intenzívebben másszor csak alapfokon teszek, mert valami nem változik. Most például igen erős késztetést érzek arra, hogy megkeressem a kedvenc zenekarjaimat az egyik zenei portálon, mert ott is nagyjából tavaly ilyenkor jártam utoljára, de azt hiszem, egy napot ez még várni tud. Nagyjából tavaly ilyenkor volt az is utoljára, hogy hajnali 3-kor még a blogom előtt ültem és írogattam. Mert a blogolás is végigkíséri az internetes életemet, csak a helye változik. De valami változatlan.

2012. szeptember 24., hétfő

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.
Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.
Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.
Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.
Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.
A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)
Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.
Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.
A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?
De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.
Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.