Fél tizenkettő, elszaladt a mentő.

Eszembe jutott egy Bikini-dal. Igazából az a szám teljesen másról szól, szóval most nem linkelem ide, és nem illesztem be a videót, de ragadjon meg a címsora: Ha volna még időm...

Mostanában úgy érzem, semmire nincs időm, úgy szaladnak el a fejem fölött a napok, hogy észre sem veszem. Eltervezem, hogy mennyi mindent fogok csinálni délután/éjjel/délelőtt, ha lesz időm, és mire oda jutok, nem lesz belőle semmi. Vagy azért, mert máshogy jön ki a lépés, és kevesebb időm maradt rá, mint szerettem volna, vagy azért, mert addigra már annyira ki vagyok purcanva szellemileg és fizikailag is, hogy semmi erőm nincsen. Ilyenkor csak bosszankodok, és remélem, hogy éjjel/délelőtt/délután vagy másnap lesz rá alkalmam vagy lehetőségem, hogy pótoljam ami elmaradt. Ezen a héten napközis táborban vagyok az iskolában, munkaköri kötelesség, vagy mifene, minden nap délre megyek és 5-ig ott kell ülnöm. Talán sokkal több energiát belefektetnék, ha tudnám, hogy van miért. De az erőmből mostanság annyira futja csak, hogy "legyen meg a minimum", hiszen már úgysem tudnak kirúgni. Mivel már kirúgtak. Szóval a legrosszabb, ami történhetne velem, az már megtörtént. Akkor minek görcsöljek rajta? Megcsinálom, amit kell, és hagyom a francba a többit. Nem fogom elpazarolni a jó ötleteimet, nem fogom kijátszani az aduászt. Kellenek a tartalékok máskorra. (Megy a ventilátor, én meg szépen huzatot kapok a 30 fokos szobában zárt ablakok mellett.) Közben meg adminisztrációs hét is most van az iskolában, szóval nem elég, hogy déltől 5-ig 20 gyereket kell pesztrálgatnom, de a maradék időmben (az a mocskos szemét) még a naplómat is javítsam, még a termet is takarítsam, még a munkámról is írjak beszámolót. (Minek, ha már egyszer úgyis elküldtek? Mire kell ez a hatalmas rákészülés? Két szóban el tudom intézni az évemet. Jó volt. Jó szar.) Kitalálhatok én egy csomó jó programot szerencsétlen kölyköknek, de 1: nincs időm megszervezni, 2: nem tudom összehangolni a délelőttös kolleginával, aki 7-től délig van velük. Holnap is nem tudom honnan fogok szerezni vagy 30 lufit, és fogom megtölteni vízzel délre, ha reggel fél 8-ra vezetni megyek, 11-re meg értekezletre... Tegyem át szerdára? De akkor honnan fogok szerezni 30 újságpapírt és összegyúrni hatalmas galacsinokba, hogy azokat dobálják? És a só-liszt gyurmát mikor állítom össze? És a kavicsokat honnan gyűjtöm össze? És a papírmasét? És a gyöngyöket? Mind mind pénz és IDŐ. Apropó pénz: nem hogy fizetésemelést vagy pótlékot, de még támogatást se kapunk erre a két hétre. Minden anyagot szerezzünk be magunk, önköltségen. Jobb esetben be tudjuk kérni a szülőktől az árát, de saját keret nincs rá. Nincs iskolai ragasztókészlet, ollókészlet, fonalkészlet, gyurmakészlet, gyöngykészlet, papírkészlet... Még jó, hogy a víz folyik a csapból is, nem kell külön boltba szaladni érte... Mondjuk ha szolgáltatnának rá valami felhasználható alaptőkét, talán az időt is könnyebben megoldanám. De a saját időmből miért vegyek el azért, hogy a saját pénzemet költsem egy olyan dologra, amire nem nekem van szükségem, és még csak különös örömet sem okoz? Mert engem kicsit se tesz boldoggá, hogy június közepén húsz 7-8 éves gyerekkel gyöngyöt fűzhetek vagy papírmasézhatok, míg másnak ott a szabadsága... És egyébként nekem is lenne elég ötletem, hogy mivel töltsem az időm. Például már engem zavar az a káosz, ami a szobámon uralkodik, hetek óta arra sincs erőm, hogy rendesen kiporszívózzak... Pedig ablakot kéne mosnom, polcot törölnöm, ruhákat és papírokat szortíroznom, hogy a szekrények átválogatásáról már ne is beszéljünk. Mikor van egy csöppnyi időm, energiám nincs... Az energiaszintet pedig nem tudom feltölteni addig, amíg olyan helyen dolgozom, ahonnan már elküldtek, és magam is azon nyomban eljöttem volna, amint találok másikat. Jut eszembe, jó lenne megtanulni a rendes 10 ujjas gyorsírást, vagy vakon gépelést is, mert oké, hogy 10 ujjal gépelek és vakon, és viszonylag gyorsan is, de egy ilyen bejegyzés végére már úgy fájnak az ujjtöveim, hogy mozgatni is kín... Azt hiszem, ha a jogsin túl vagyok, egy olyan tanulmányba fogok belekezdeni. Apropó jogsi: egy hét múlva szerdán reggel megyek vizsgázni.

Addig meg itt a kedvenc vigasztaló nótám:

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Különböző helyzetek

A macska. Tegnap kora este megérkezett Galád. Hosszas vonatút és BKV-n való zötykölődés után, kitikkadva, elfáradva, elpilledve és lihegve toppantunk be a lakásba, de hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a vonaton volt nagyobb a hőség, az utcán, vagy itt fönn, a 7. emeleti panellakásban. Szegénykét úgy sajnáltam, nincs még ehhez hozzászokva. Ahogy a család többi tagjához sem. Elég sokáig ismerkedett az új környezettel, rohangált fel-alá, mint egy mérgezett egér, annak ellenére, hogy macska, de végül csak megbékélt a helyzettel. Gyorsan adtam neki tejecskét meg kaját, úgyhogy rögtön megtalálta a "helyét". Az első közös éjszakánk nem volt zökkenőmentes, mert odakinn vihar tombolt, benn a szobában pedig a macska dorombolt. Amikor épp nem dorombolt, akkor fetrengett jobbra-balra, a fejemhez, a lábamhoz, a földre, az ágy alá, vagy épp a tálkájához ment tápanyag utánpótlásért, de olyan is volt, hogy az alommal zörgött... Szóval 2 óránként fölébredtem rá. Remélem, a következő éjszaka már simábban fog telni. Egyébként csöndes macska, és nagyon értelmes, meg szobatiszta, csak még szokni kell a közös életet... :) Na meg neki is meg kell szoknia, hogy néha egyedül marad. Ha itthon vagyok, folyton miákol, hogy foglalkozzak vele, de hogy ma du. elmentem egy másfél órára, teljesen jól elvolt, aludt, mire hazaértem. Ma este is magára kell hagynom egy időre, de szerintem már könnyebben fogja venni.

A nyár. Elkezdődött a nyári szezon, nyaralások, üdülések, strandolások, és hosszas esték sora... Vagy találok jó társaságot a különböző programokra, vagy egymagam találom fel magam a temérdek szabadidőmben. Kislánykoromban nagyon szerettem ezeket a mozgalmas nyarakat, egyik tábor a másikat érte, sokszor csak annyi időt voltam itthon két nyaralás között, hogy kimossuk az adag ruhámat... Aztán jöttek a főiskolás évek, majd a munka és a mókuskerék, és egyre kevesebb szabadidővel rendelkeztem... Persze azt is mások osztották be helyettem. Most viszont, hogy pedagógusként dolgozom, és június közepén már véget ért a munka, megint egy olyan nyárban találom magam, mint amilyen volt kislánykorom minden nyara... És valahogy mégsem örülök neki. Mert nem tudom kihasználni a rengeteg időt, és amit mégis, ahhoz nincs sok kedvem. Pl jövőhéten Mamócámmal kellene lemennem bátyámék telkére, Tápió-akárhova, és ott boldogítanom, mert egyedül nem maradhat, és édesapámnak nincs kellő türelme hozzá. Mennyi mindent csinálhatnék még ehelyett... Pl mehetnék Luis-hoz is, vagy ő jöhetne hozzám. De nekem nagymamámat kell pátyolgatnom, mert én vagyok az egyetlen a családban, aki ráér, és elég türelme is van hozzá. Nagyon szeretem amúgy az én drága jó Mamámat, csak ilyenkor kicsit nehéz.

A szórakozás.  Most, hogy itt a nyár, elindultak a szabadtéri programok, zenei rendezvények, koncertek, egyebek, amikre lehet bátran jelentkezni, mint résztvevő. Így voltam az idei szezon első koncertjén most kedden az új Budapest Parkban, s mind a zenekar, mind a hely igen tetszetős volt. Bár a bandát már ismertem korábbról, s voltam is már egy pár fellépésükön, de ez most merőben új volt. Ők is megújultak, meg a hely is most "debütált" az én életemben, sőt, még a társaság is majdnem teljesen új volt. Innentől már nincs megállj, sorra jönnek elő a lehetőségek, amikbe kapcsolódni tudok. Ismerem már magam, tudom, hogy most jön a pörgés, ami kitart nyár végééig, aztán ősszel már jól fog esni kicsit megnyugodni, lehiggadni. Belevetem magam az életbe. :) Egyetlen különbség lesz az idei és a tavalyi nyaram között: az, hogy most már van valaki, aki az életemet szinten tartja. :) S ha már itt tartunk...

Az élet. Azt hiszem, ha valami lehetne könnyű is, biztosan nehéz lesz. Van az a mondás az ürömről és az örömről. Most az én örömömbe egy kis üröm csöppent, úgy is mondhatnám, hogy a szép pohár tejembe belecsöppent egy kis kakaó. Elnehezül a szárnyam, mert magasan tudnék röpülni, és valami mégis visszahúz. A 100 km hirtelen 1000 lesz, a könnyű szívem hirtelen nehéz lesz. Tudtam már az elején, hogy nem lesz minden egyszerű, és jönnek majd nehéz napok, de nem ezt vártam nehézségnek. Azt hittem, majd hétköznapi problémák fognak előjönni, amikre meg kell keresni a megoldást. Hát az, amibe most beleütköztem, minden, csak nem hétköznapi. Remélem, lesz elég erőm hozzá, hogy végig csináljam.

Eztán ez másképp lesz!

Nem fogom elmesélni az egész tegnapi napomat, de csak pár gondolatban kitérek rá, mi is volt belőle a tanulság.

Nagyon szeretem ezt a munkát, amit itt végzek, erről már írtam korábban is. Tényleg, élvezem, nem túl megerőltető, és talán nem is fizet olyan jól, de legalább gyümölcsöző. Viszont. Én egy olyan ember vagyok, aki szereti elvégezni a rábízott feladatot, maradéktalanul. Nem szeretek semmit sem az utolsó utáni pillanatra hagyni, főleg, ha munkáról van szó. Jobb minél előbb túlesni rajta. Ha tőlem kérnek valamit, amit teljesítenem kell, amint megkapom a kellő instrukciókat, én nekiállok. Amikor még a telefonos munkát csináltam, akkor is ez volt. Kaptam egy közel 200 nevet tartalmazó listát, akiket egyesével fel kellett hívnom, és tájékoztatnom őket , hogy ennyi és ennyi elmaradásuk van, legyenek szívesek minél előbb rendezni. 2 nap alatt végeztem a listával. Itt, ahol most vagyok, ha előre megmondták volna, hogy mire kell számítani, milyen elvárások vannak, amiket teljesíteni kell, talán az egész évem másképp alakul. De amióta itt vagyok, mindig minden csak az utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanatban derül ki és készül el. Kezdjük rögtön a jelenléti ívvel. Elvileg minden munkanapom kezdetén és végeztével alá kellett volna írnom azt a papírt, ezt pótlólagosan csináltuk meg decemberben, és most májusban... Nem ám ideadták volna már szeptemberben, hogy eleve úgy kezdjek el dolgozni... És persze januárban nem kaptunk új ívet, hogy folytatni lehessen a decemberben elkezdettet... Várni kellett egészen májusig, hogy újra legyenek papírok. Frankó, ugye? Aztán itt vannak a különböző műsorok, amikre készülni kellett volna, úgy is, hogy meghívókat gyártunk időben, meg úgy is, hogy kiosztjuk a gyerekeknek a szerepeket, szintén időben. Nem 1 héttel a szereplés előtt! S ha már itt tartunk, a naplókat is mikor kaptuk meg? Áprilisban. Nesze, töltsd ki szeptemberig visszamenőleg. Köszi. Én mentem föl a könyvesboltba Pestre, hogy beszerezzem a hiányzó példányokat, mert elkezdtük a munkát ősszel, de nem volt minden csoportnak füzete. Oké, felmentem. Most tegnap ismét fel kellett mennem, mert most meg kiderült, hogy bizonyítvány sincs elég, amiket az év végén (vagyis most vasárnap, az évzáró alkalmon) ki kell(ene) osztani a gyermekeknek... Ja, és vegyek jutalomkönyveket is, itt a keret rá, ezt mind el lehet költeni. Na, kérdem én, miért nem lehetett már áprilisban gondoskodni róla, amikor fölszalajtottak a naplókért? Nem lett volna egyszerűbb egy csapással elintézni akkor? S ugyanez a kérdésem a nyomtatópatronokkal kapcsolatban is. Már télen, vagy nem is tudom, mikor, de még jól az év közepén felmentünk lakótársammal együtt tintapatronokért, M asszony nyomtatójához is, meg az övéhez is kellett pótlás. Persze akkor sem volt teljes a készlet, és vissza kellett menni érte a következő héten, de hát nem megyünk másik üzletbe, mert ott kapunk kedvezményt... Nos, amikor rendelnie kellett külön nekünk egy típusú patront, akkor miért nem rendeltünk egyből dupla adagot? Nem gondolták, hogy év végéig kifogyhat még egyszer a tinta? Miért nem lehet előre gondoskodni ezekről a dolgokról?

Ezért utaztam be a fél várost tegnap, és jártam le a lábam, és rohangáltam, mint egy veszett egér... Ráadásul pont sikerült azzal a vonattal felmennem, ami Vecsés és Ferihegy között elgázolt valakit, s emiatt az egész utazóközönséget leszállították a vonatról, s várhattam egy BKV-buszra, ami bevisz Kőbánya-Kispestig. Az amúgy fél órás utat megtoldottam még vagy 1 órával, és fél 2-re értem oda a könyvesboltba (az előre tervezett fél 1 helyett). Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy közölte a hölgy, hogy bizonyítvány nincs,készleten sincs, és az adatbázis szerint a másik könyvesboltban sincs, mert ők is ugyanonnan szerzik. Oké, irány a város másik fele, a nyomtatóba való patronokért. Ott természetesen csak lakótársam nyomtatójába kaptam tintát, a másikba jó reménység szerint a jövőhéten lesz. Na de az engem már nem érdekel, nem érint, mert én nem leszek itt, elutazom. Röpke látogatás Mamócámnál - ha már úgyis a közelben lakik, s utána caplattam vissza a vonathoz, reménykedve abban, hogy azóta már helyreállt a rend. Ó, én kis naiv. Pár perccel 4 előtt értem oda, s még mindig akkora felfordulás volt... Volt olyan vonat, ami 70 percet! késett, ehhez képest hálás lehetek, hogy az enyém csak kicsivel több mint fél órát... Sikeresen hazaértem 5 után, hullafáradtan, s csak a felét elintézve annak, amivel megbíztak. Kérdem én, mi ebből a tanulság? Többé semmit nem hagyunk az utolsó pillanatra!

Szeptemberben azzal kezdem az évet, hogy beszerzek minden naplót, és bizonyos számú bizonyítványt is (persze év közben derül ki, hogy végtére is hány gyermeknek kell adni, de nem árt, ha van pár példány a raktáron), és már november elején elkezdem szervezni a decemberben aktuális Betlehemes Játékot, amivel járjuk a városkát. Időben megkérdezem a gyerekeket, hogy ki szeretne szerepelni, és a szerepeket is megkapja mindenki legkésőbb november végéig. 3 hét legyen elég mindenkinek betanulni! Ha a karácsonyi mizéria lezárult, és a szerepeit is minden gyermek elmondta, akkor elkezdem szervezni a farsangot. Természetesen a meghívókat kiosztom már legalább 3 héttel az alkalom előtt, s minden héten 2X figyelmeztetem a társaságot a közelgő eseményre. Farsang után 2-3 hónappal jön a Húsvét, természetesen arra is a megfelelő időben kell elkezdeni készülni. Nem az utolsó éjszakán választani pár agyonhasznált, elcsépelt verset, amit jobb híján majd csak a jobb tanulók felolvasnak az ünnepségen, hanem a gyermekekkel közösen kiválasztani pár szöveget, ami elhangozhat. S természetesen nem az utolsó hét előtt szólok nekik, hogy az évzáróra is lehet vállalni szereplést, versszavalást, éneklést, felolvasást, miegyebet.

De ne feledkezzünk meg a naplókról és a jelenléti ívről se! Egyetlen munkanapot se fogok megkezdeni anélkül, hogy a megfelelő rubrikákat kitölteném.

Persze, lakótársam mondja, hogy ő ezt minden évben eltervezni, de egyik évben sincs így... De én nem hiszek neki. Eztán ez másképp lesz! Ha nem adnak lehetőséget arra, hogy mindenre jó előre felkészüljek, akkor felmondok. Bármennyire is szeretem ezt a munkát. Most már egy évet dolgoztam itt, látom, tapasztaltam, mi hogy megy, mi a rend, jövőre a kezembe veszem az irányítást. Nem fogok éjszakákat nem aludni az elmaradások miatt, és hajnalokig körmöm szakadtáig írni és kitölteni papírokat, és forgolódni, és a stressz miatt légzési nehézségekkel küszködni. Nem fogok többé idegeskedni amiatt, hogy valami nem készül el határidőre.

Ha már ősszel beszerzek legalább 10-12 bizonyítványt (mivel az csak az elsősöknek kell), még mindig van lehetőségem arra, hogy év közben kipótoljam egy pár darabbal, ha szükséges.

A legfontosabb mindenben az időzítés. Kell készíteni időtervet. Jó előre látni a naptárat, hogy mikor mivel kell készülni. Mert nem az a baj, hogy az embernek "semmire nincs ideje", hanem az, hogy azt a rengeteg időt, ami a rendelkezésére áll, nem jól osztja be. Ebben az évben a két véglet között ingadoztam. Volt a kapkodós-rohanós időszak, amikor sietve kellett valamit megcsinálni, mert szorított a határidő, és volt a "kellemes semmittevés", amikor csak lébecoltam, mert nem volt semmi dolgom... Vagyis bocsánat, rossz megfogalmazás: nem tudtam, hogy bármi dolgom lenne.

Tudom, hogy nem kapok nagyobb terhet annál, amit el tudok hordozni. Szóval minden csak az időbeosztáson múlik. Ha én jó előre tudom, hogy mikor mivel kell elkészülni, akkor úgy intézem a többi dolgomat is.

Eztán ez másképp lesz!