Nő az izgalom.

Mennyire vártam a havat, és most mennyire nem tudok neki örülni... Vagyis a ténynek örülök, hogy havazott ma, és hogy végre szép fehér minden, és hogy végre nem eső van, de az időzítés nagyon nem volt jó. Hétfőn voltam ugyanis vezetni (másfél hónap szünet után újra), és annyira dicsért az oktatóm, hogy nem is látszik, mennyit hagytam ki, hogy szerinte megpróbálhatnánk egy vizsgát, mert az előző próbálkozások elhamarkodottak voltak, de szerinte már megértem rá, mert érzi, hogy sokkal magabiztosabb vagyok, és már nem görcsölök annyira, minden gördülékenyen ment, csak egy-két dolgon kell csiszolnunk, mint pl a váltóhasználaton, meg a sávváltások és egyéb manőverek kivitelezésén, de szerinte addig rengeteg időnk van még, és ez mind meglesz, szóval gyorsan meg is beszéltünk vizsgaidőpontot február 18.-ra, ma pedig már be is fizettem a díjat. Ez mind szép és jó, csak ma is voltam vezetni, és mivel ma reggel leesett a(z idei első) hó, egy kicsit begörcsöltem tőle, talán túlságosan is óvatos voltam, mert hát ugye sose vezettem még se esőben, se hóban, sőt, semmilyen szélsőséges időjárási viszonyok között, szóval nagyon nem voltam ura a helyzetnek, és nem tudtam, hogyan kezeljem a kocsit. Az meg ilyenkor egyáltalán nem nyugtató, hogy "ugyanúgy, mint máskor". Nos, remélem, a vizsga napján nem lesz hó, előtte-utána eshet akár egy méternyi is, de legalább február 18.-án dolgozzon minden az én malmomra... Különben azt mondta, hogy mivel most másik iskolán keresztül jelentkeztem vizsgára, máshonnan is indul a vizsgakör, és az ottani vizsgáztatók rugalmasabbak is, meg elnézőbbek is. Egyszóval az oktatóm nagyon bizakodó. És való igaz, most nem is szólt olyan sokszor és sok mindenért rám, mint előtte. Én is érzem magamban a fejlődést, csak az dühít rettenetesen, hogy már megint irigykedem, azokra, akiknek előbb sikerült mint nekem (és ráadásul később is kezdték, mint én.)

De szeretnék már végre túl lenni ezen az egészen. A legközelebbi alkalomra megkérem tesómat, hogy kísérjen el, és üljön be hátra, (legalább lássa, hogy nem vagyok béna) és kicsit gyakoroljam a vizsgaszituációt. Remélem, az oktatómnak sem lesz ellene kifogása, főleg, ha előre bejelentem, hogy hoztam vendéget. (Korábban volt róla szó, hogy ő megkéri egy vizsgabiztos barátját, hogy úgy privátban üljön be, kvázi mint ha vizsgáznék, csak ez az illető azóta elköltözött és most ráadásként még a lábát is eltörte... Szóval marad a család.)

Addig még megyek egy párszor, és mivel pontosan emlékszem minden útvonalra (mikor hol vannak táblák, zebrák, lámpák), könnyű lesz magára a forgalomra koncentrálni... Majd meglátjuk.

Az biztos, hogy a főiskola alatt egyetlen vizsgámon (még a zárótanításomon) sem izgultam ennyit, mint emiatt a rohadt jogosítvány miatt, de az is biztos, hogy egyetlen szigorlat-jegyemnek vagy UV-jegyemnek nem örültem annyira, mint amennyire fogok ennek a nyavalyás papírnak, ha végre meglesz.

És innentől borítékolható, hogy ha meglesz végre, akkor nem lehet majd kirobbantani a s*ggem alól a kocsit. Különben volt ilyen szomszédunk, aki még a sarki közértbe is kocsival  járt. Gyalog 2 perc... Mit gondoltok, autóval mennyi?

No, de ha az izgalmakból ennyi nem lenne elég, röpke pályafutásom alatt először leszek beosztva helyettesítésre pénteken. Ráadásul egymás után rögtön 2 órában is. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy testnevelésórát kell tartanom (amit sajnos tudok szakszerűen is - legalábbis papíron), az egyiket 1.-s osztálynak, a másikat 4.-esnek. Nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, és hiába tudom elméletben, a gyakorlatban nem tudok összeállítani egy szakszerű órát, ráadásul a fegyelmet sem tudom tartani... Szóval lesz ami lesz. Még az a jó, hogy nem a saját osztályomba kell menni, és nem múlik rajta semmi. (Viszont állítólag még így is jobb leszek, mint az egyik újonnan felvett testnevelőtanár, akit nem csak a diákok utálnak, hanem a tanártársak is...)

Aztán jövőhéten pénteken farsang, utána szombaton újabb hajvágás és festés (ha minden jól megy), majd vasárnap édesanyám születésnapja, aztán kilátásban van még egy jó kis koncert is, meg egy iskolai bál, lesz itt minden kérem, mint a búcsúba'...

Szóval izgalmas időszak elébe nézek... Holnapig meg legalább végre ki tudom aludni magam.

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.