Szobafestőmázolókőművesszakmunkás

Sose értettem, hogy a munkások, legyenek akár kőművesek, falfestők, szerelők, vagy bármilyen erős szennyeződéssel járó fizikai munkát végző emberek miért közlekednek az utcán és a tömegközlekedési eszközökön festékes/olajfoltos/szakadt ruhákban. Nincs bennük annyi önkritika vagy igényesség, hogy emberek közé normális ruhában menjenek? Nyilván nem arra gondolok, hogy mindegyiküknek öltönyt kellene viselniük, vagy a legmárkásabb farmert és parfümöt, de azért egy tiszta és nem kopott nadrág meg egy pulóver egészen más képet nyújtana róluk. Ma délután is, ahogy tartottam hazafelé és ültem a - nem annyira tömött - metrókocsiban, felszállt két férfi, az egyikük overallban, a másikuk egy kötött pulóverben és mintás farmerben, acélbetétes munkavédelmi bakancsban, és mindketten tele voltak fehér- csont- és tojáshéjszínű festékfoltokkal. A cipőjükön annyi festékkel, hogy már azt sem lehetett megállapítani, a cipő eredeti színe milyen. Szobafestő-mázolók. Csak a szakmunkásbajusz hiányzott róluk. És végig ezen gondolkodtam, hogy miért utaznak ebben a ruhában? Pusztán lustaság? Vagy csak megszokás? Nem tudnának a hátizsákjukban legalább egy váltás nadrágot meg pulcsit vinni magukkal? Esetleg nem lenne módjuk átöltözni a munka végeztével? Annyira igénytelen és már-már gusztustalan szokás. Miért kell minden embernek tudnia, hogy mivel keresik a kenyerüket? Mondjuk ők még egész tűrhetően néztek ki, mármint arcra, nem voltak borostásak, nem volt borvirágos az orruk, és nem bűzlöttek sem a piától sem a dohányszagtól. Szóval talán otthon várta őket a kedves feleség meg a két-három poronty, talán náluk volt az aznapi vacsorához való hagyma és sertéshús is, de mégis bántotta a szemem az öltözékük. Tudom, túl kritikus vagyok, mindig mindenkit megkritizálok, legalábbis magamban, ezt örököltem apai ágon, de szerintem ez több embernek szemet szúr. Vagy tényleg csak én teszem szóvá az ilyesmit? Vagyis szóvá éppen nem, mert meg sem szólaltam, és még csak fintort sem vágtam, csak ahogy ott ültem, elgondolkodtam ezen. Néhány emberről első ránézésre meg lehet állapítani a foglalkozását. Könyvtáros. Matematika-fizika szakos tanár. Ügyvéd. Titkárnő. Üzletkötő. Kőműves. Alkoholista. Munkanélküli. Mindezt az öltözékből, és mégsem ruha teszi az embert...?!

Derül a ború

Mindig jól nézzétek meg, hova ültök le! Szerintem étteremben ugyanúgy, mint moziban vagy az utcán, de a tömegközlekedési eszközökön is. MINDIG! Akkor talán nem fogtok úgy járni, mint én jártam. (Bár a végén egész jól jártam.)

Hétfőn ugyanis hazafelé a munkából felszálltam a HÉV-re, és - bár mindig meg szoktam nézni, hova ülök, és ezúttal is megnéztem - sikerült beleülnöm valamibe. Észre se vettem. Volt mellettem egy műanyag tubus, meg is néztem, micsoda: valami szájfény vagy mi lehetett, úgyhogy arrébb is raktam, nehogy ráüljek. Még a kupak is rajta volt, tehát eszembe se jutott, hogy aggódnom kellene. Aztán átszálltam a villamosra, majd a metróra, majd újabb villamosra, még bementem a drogériába egy-két dologért, és csak ezután értem haza. Jó kislányhoz illő módon azonnal át is öltöztem itthoni (játszós) ruhába, és a napi szerelésemet az ágyra tettem szépen sorban. Akkor döbbentem halálra: valami bordós folt van a homokszínű nadrágomon. De egy jó tenyérnyi méretű. Baloldalon, combon, hátul. Rögtön mutatom is édesanyámnak, mire ő halál nyugodt hangon: "beleültél valamibe". Gondolkodtam, vajon mi lehetett az. Villamoson nem ültem le - kilőve. Metrón bőrülés volt, nem volt ott semmi - kilőve. Másik villamoson nem ültem le - kilőve. A HÉV... Akkor hasított belém a tudat: a szájfény volt az. De nagyon csalóka volt egyébként, mert a HÉV huzatja ugyanolyan színárnyalatú, mint az a krém, és még olyan csillogó foltok is vannak benne, mint a krémben. Szóval ezért nem vettem észre, hogy ráülök. És úgy mentem végig a városon, egy tenyérnyi folttal a hátsómon. Még jó, hogy nem olyan területen volt, hogy másnak gondolják a népek. Édesanyám nyugodt volt: szerinte ki lehet mosni. Be is áztatta, folttisztítót is használt rá, betette mosásba is, és tegnap mikor néztem a szárítón, láttam, hogy nem jött ki a folt. (Sőt, szerintem azáltal hogy kimosta, még jobban beivódott az anyagba...) Ejtettem egy pár könnycseppet a nadrágért, mert hiszen az volt a kedvencem (de egyébként mindig az éppen sérülő darab/tárgy/holmi a kedvenc...) és elhatároztam, hogy elmegyek az üzletbe ahol vettem, viszem magammal a roncsot is, és megérdeklődöm, árulnak-e még ugyanolyan darabot, vagy valami nagyon hasonlót. Így is tettem ma: és láss csodát! volt éppen ugyanolyan nadrág (pedig egy kb 3 éves darabról van szó!) és még méret is volt belőle, szóval uzsgyi felpróbáltam, éppen passzolt, vettem hozzá egy övet is (mert azt amúgy is akartam már) és negyed óra alatt végeztem a folyamattal. Szerintem ilyen hatékony vásárlójuk még sose volt, és szerintem egy doboz tejfölt se vettem még ilyen rövid idő alatt. Mondtam is az eladóhölgynek, hogy velem az a probléma vásárláskor, hogy mindig határozott elképzelésem van, hogy mit szeretnék, és addig nem nyugszom, míg nem találok pont olyat. Azt válaszolta, hogy ez nekik csak jó, mert az ilyen vásárlónak tudnak segíteni. De aki nem tudja eldönteni, hogy mit is akar, annak nagyon nehéz eladni bármit is. A pénztárnál lévő férfi meg hozzátette még azt is, hogy a kedvence az, amikor bemegy valaki egy világos színű szűkszárú nadrágért, és távozik egy sötét bőszárúval. :)

Szóval egész jól jártam a végén, mert lett egy új nadrágom, ami pont olyan mint a régi, és talán a régivel is tudok még valamit kezdeni. Pl összefestékezem az egészet hogy jó mintás legyen, úgyis az most a divat. :D

Úgy látszik, a mai napom a "pozitív zárásról" szól, mert az iskolában is kaptam egy jó hírt. Ahogy egyik gyerekem mondaná: arany-hírt. Ugyanis tanulási időben bejött É., az osztályfőnök, és kihívott egy pár percre. Már akkor megfagyott bennem a vér, mit akarhat, és halálra vált arccal mentem ki. A kérdés amit feltett még talán a koporsót is megnyitotta előttem: "Ági, te akarsz maradni jövőre?" (Tudjátok, úgy hangzott, mint egy fenyegetés, hogy "ha akarod ezt a munkát, és nem akarod, hogy azonnal elbocsássanak, akkor ezt és ezt csináld, mert különben bajok lesznek") Én meg válaszoltam szinte suttogva, hogy igen, szeretnék. Erre É.: "Jó, mert I. (igazgatóhelyettes) engem kérdezett, hogy szerintem te maradnál-e, és hogy én mit szólnék hozzá, és én azt mondtam neki, hogy igen, maradnál, és szerintem jól érzed itt magad, bár egy picit még kell tanulnod, de azért jó munkaerő vagy... és azt felelte rá I., hogy akkor jó, már ezzel sem kell foglalkoznia, lekerült egy nyűg a nyakáról, és akkor jó, nem kell keresniük helyetted mást. És szerintem nem is fognak már akkor ezzel foglalkozni, ez le van tudva." - Közben még azt is megkérdezte, hogy keresek-e már másik munkahelyet. Én meg mondtam, hogy nem, eszembe se jutott. Hát nagy kő esett le a szívemről, és még válaszoltam, hogy örülnék, ha nem kellene elmennem máshova és nem keresnének helyettem mást. Szóval most úgy néz ki, maradhatok jövőre, és ennek nagyon örülök. Csak azt nem értem, hogy ezt miért É.-vel üzenik meg, és miért nem hívnak be az irodába személyesen? Bár biztosan meg fog történni ez is. Legalábbis remélem. A szerződést valamikor csak alá kell írni.

Igazából néha parázok azon, hogy mik jutnak el az irodába rólam meg a csoportomról, például hogy nem vagyunk-e néha túl hangosak, vagy nem késünk-e sokat programokról/programokkal, vagy nem csinálok-e nekik kevés foglalkozást, vagy nem vagyunk-e túl sokat az udvaron szervezett programok nélkül, és hasonlók. Néha azt érzem, hogy hiába próbálom őket összefogni, nem sikerül, máskor meg olyan gördülékenyen megy minden. Amúgy én vagyok az egyetlen, aki a hospitálásokból kimaradt, vagyis nálam sem az igazgató, sem az igazgatóhelyettes nem járt, és valószínű már nem is fognak jönni. Azt meg valószínűleg tudják, hogy sokkal jobban megy a munka ezzel az osztállyal mint az elsővel, és hogy én is jobban érzem magam. Szóval ha ők azon aggódtak, hogy én keresnék magamnak más helyet és szeretnék elmenni: megnyugodhatnak, én maradni akarok, és ha rajtam múlik, fogok is. Igaz, hogy elég messzi van az otthonomtól és sokat kell utaznom, meg az is igaz, hogy sok nyűgöm van bizonyos rendszerekkel és megoldásokkal, de az is igaz, hogy jól érzem magam a kollégáim között, mindegyikükkel jól kijövök, eggyel-kettővel még baráti viszonyt is tartok, és hatalmas előrelépés pl a tavalyi munkahelyemhez képest, hogy nagyjából mindnek tudom a nevét. A gyerekek is aranyosak, és még nem készültek ki tőlük az idegeim, az egész osztályból egyetlen egy lány van, akivel valahogy nem tudok megbirkózni, szerintem jobban járt volna ha fütyivel születik, mert semmi lányos nincsen benne (eltekintve a hosszú hajától, amit mondjuk mindig összekötve visel), és egy egész posztot tudnék róla írni... Szóval ha + - listát kellene írnom, hogy menjek-e vagy maradjak, mindenképpen a maradni oldal győzne.

Már csak egy valaminek kellene jól végződnie, és teljes lenne az öröm. De egyelőre beérem ennyivel is. :)

(Ja, amúgy ma felhívott a pszichológusnő, akinél voltam háromszor, és szerintem majd ennek is fogok szentelni egy egész bejegyzést.)

Könyvek, papírok, pénzek.

Délután, az utolsó órám után csörög a telefon. Ismeretlen szám. Nem szeretem. Miért nem írja ki a számát? Kitől félti a nevét? Nem akarom felvenni. De csak csörög, csak csörög... Nagy kelletlenül felveszem. Egy kedves hölgy szól bele. Személy szerint engem keres. Rendeltem egy könyvet. (Végre, az áhított könyv, 1 hete rendeltem meg kb., akkor az automatikus válasz annyi volt, hogy ha pár munkanapon belül nem jelentkeznek, vegyem fel a kapcsolatot xy-nal a megadott telefonszámon.) Már kezdtem mosolyogni. Alig vártam az információkat, hogy hol és legfőképpen mikor tudom átvenni. Addig talán megkapom az elmaradt fizetésem is, amiről mindjárt regélek. A hölgy elkezdi részletezni, hogy igazából budapesti címre nem szoktak kipostázni semmit, mert jobb' szeretik, ha bemennek a kért könyvekért személyesen, illetve a postaköltség 350 Ft lenne, szóval mégis jobb lenne bemenni érte... de - és itt jön a nagy de! - neki van egy jobb ötlete, látja a megrendelő lapon, hogy közel lakunk egymáshoz, csupán pár utcányira, és ha gondolom, ő nagyon szívesen elhozza magával a könyvet, és értemehetek délután-estefelé, ahogy nekem kényelmes. Délután 5 óra megfelelne? Inkább egy későbbi időpont, hogy biztosan otthon legyen. 7? S megállapodtunk abban, hogy ma este 7 órára átmegyek a könyvért, elkerülve ezzel a postaköltséget, meg megtakarítva egy kis időt. S semmi plusz díjat nem számolt föl, csak a könyv árát, melyet becses tanárom ajánlott, az újonnan indított szakköröm tematikájához. Így most már majdnem teljes a könyvtáram tőle, és ismét megbizonyosdtam afelől, élnek még rendes emberek a világban. Különben kiderült, hogy ez a nő segített a tanáromnak több könyvét is megírni, illetve járt hozzá kurzusra is, több szál is összeköti őket, mai napig gyakran találkoznak, ő is nagyon felnéz DéTére. Szóval nem véletlenül segített ő nekem, és áldozta a saját idejét is rám. Sőt, lelkemre kötötte, hogy máskor is, ha kell egy könyv, keressem őt azon a telefonszámon, és megoldhatjuk így az árucserét, nem kell érte keresztülutaznom a fél városon. Egyelőre nincs szükségem semmi másra, de nem árt észben tartanom ezt a dolgot, mert máskor is nagyon megkönnyítené az életemet.

De ha megjön végre a fizetésem, körülnézek azon az oldalon, ahol erre a könyvre is ráakadtam, és talán találok valamit, amire mégis szükségem volna. Mondjuk egyelőre a pénzemre volna szükségem... Augusztus 20.-ig élt a szerződésem az előző munkahelyemen, 21.-től alkalmaznak az újon. 5.-e a fizetésnap. Addig nem is aggódtam. A többiek, igaz, megkapták a fizetésüket már ha jól emlékszem 3.-án, de én még vártam. Nyugodt voltam, mert még a fele papírom nem volt nálam, tudtam, hogy azokat még vissza kell szereznem, és le kell adnom, és el kell hogy készüljön a szerződés, és minden ilyesmi. Na de elég hamar kiderült, hogy az előző munkahelyem utolsó havi bérét már meg kellett volna kapnom, ha még az új munkahelyem első haviját nem is, papírügyek miatt. (Vagyis az augusztus második felére vonatkozó keresetemet majd a szeptemberivel együtt fogom megkapni, pótlólagosan.) Szóval utána kellett járnom, hogy hol maradt el a pénzem. Felhívtam a volt munkahelyemet, ott megadtak egy telefonszámot, onnan átkapcsoltak egy ügyintézőhőz, ő diskurált egy másikkal, és a végén kisült, hogy nálam maradt egy papír, amit ők küldtek el az anyagommal együtt tévesen, s ez a papír feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy utalhassák a béremet. Azt a csekély negyvenikszezer forintot. Szóval ezt a hivatalos papírt én vigyem el az okmányirodába, és adjam le a felsorolt ablakok valamelyikén, hogy megkaphassam az illetményemet. Mások hibáját én javítsam ki, és én hajtsam végre valaki más feladatát. Így most szó szerint futok a pénzem után. De már csak napok kérdése, és megkapom... Utána pedig már nem is kell olyan sokat várnom a következőre... De mégiscsak dühítő, hogy lassan egy hónapos késéssel utalják, merthogy a hóközi utalásokat hó közepén kellene megtenniük... Az meg külön nonszensz, hogy a központi hivatalból az anyagomat először elküldik a régi munkahelyemre, oda nekem kell értemennem, bevinnem az újra, hogy aztán az új visszaküldhesse ugyanoda... Ez a mocskos magyar bürokrácia. De ennek örömére legalább vettem ma két új pulcsit, vagyis egy kapucnis cipzáros felsőt, és egy gombos kardigánt. Hogy milyen pénzből? A féltve őrzött tartalékomból, tudván, hogy hamarosan visszapótolhatom, de félve, hogy a kinézett darabokat addig megveszi más.

Nem a ruha teszi...

Azt mondta ma reggel a rádió, hogy május 31.-e van. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy nem. Szóval bekapcsoltam a tévét is, hátha ott megmondják, mi az igazság. De ott is azt állították, hogy mindjárt jön a nyár. nem volt szép ez a május, nem volt olyan, mint amilyennek a májust szeretem. Igazából úgy telt el, hogy észre sem vettem. Holnap meg már június 1-je, és éneklünk az 1000 fős kórussal, és előtte jó lenne kialudni magamat, és amúgy is jó lenne pihenni a hétvégén, mert már minden hétfőt úgy indítok, hogy hullafáradt vagyok. Legalább az utolsó hetem legyen energiával teli.

Tegnap gardenparty volt az egyik munkatársamnál, ott volt a fél tantestület, sütike, pogácsa, étel-ital, grillezett hús és bográcsban főtt gulyásleves, amit csak a szem-száj megkíván, és pont abban a kettő, két és fél órában nem esett az eső, míg kinn ücsörögtünk a kertben. Ott volt az egyik leendő elsős tanítónő is, aki jövőre megy vissza tanítani a gyes után, bemutattak minket egymásnak, kérdezte, hogy melyik osztályt tanítom, mondtam, hogy az egyik elsős osztály napközise vagyok, aztán hozzátettem, hogy nem biztos, hogy jövőre találkozunk. Erre a házigazda (akit amúgy csecsemőkorom óta ismerek) megszólalt: nem tudni még semmit, ez még kiderül. Szóval ő még nem tett le arról, hogy jövőre is ott leszek, ami abból a szempontból izgalmas, hogy ő az igazgatótanácsban is benne van... Szóval valami belső dolgokat csak tudhat... Na de ez majd elválik.

Ma délután édesanyámmal elmentünk az egyik neves turkálóba (hogy stílszerű legyek, second hand üzletbe), keresni valami "alkalomhoz illő" ruhát holnapra. Mivel mint előzőleg kitértem rá, kikötötték, hogy alul fekete, felül piros/fehér/zöld színű ruhában legyünk. S végigfuttatva gondolatban a ruhatáramat rájöttem, hogy fekete cuccból válogatni is tudok, annyi van, van egy-két barna meg krémszínű felsőm, van egy pár "kockás ingem", meg pántos szaladgálós ruháim, de NINCS egyetlen zöld vagy piros felsőm sem, ami illenék egy nemes alkalomhoz. Még piros pólót úgy ahogy tudtam volna szerezni, mint hogy van is egy pántos felsőm, ami azért nem az a boltba leszaladós fajta, hiszen még dolgozni is elmegyek benne; de azt is kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami elegánsabb darab, és legyen egyszínű. Szerintem a nagy magyar átlagnak nincs otthon elveszőben egyszínű piros vagy zöld női blúza. Nem túlzok, ha azt mondom, 50 ruhát felpróbáltam, mire találtam olyat, amit meg mertem venni. És én - ha ruhavásárlásról van szó - csak édesanyámmal vagyok hajlandó elmenni, és fölpróbálni egy egész kollekciót, mivel az ő ízlésében bízom meg maradéktalanul. Meg néha jobban is ismer engem, mint én magamat, és képes visszatetetni egy cuccot a polcra akkor is, ha pont minden vágás és öltés stimmel rajta s rajtam, HA tudja, hogy soha nem fogom fölvenni. "Ági, ezt ne vegyük meg, mert nem fogod hordani." És akkor nem vesszük meg, mert nem fogom viselni. (Ellenpéldám is van, megvásárolt holmiról, aminél fogadkoztam, hogy de igenis fogom hordani, majd szabadkoztam, hogy nem hordom, és a végén landolt egy ismerősnél vagy ruhavásáron mert sosem volt rajtam.) Több mint két órát vesztegeltünk a ruhaboltban, de végül meglett az eredménye, mert 2 zöld pántos felsőt, és 4 piros blúz szerűséget is vettünk, (na meg grátiszba 2 fürdőruhát is, ha már a kezembe akadt), amiket már be is tettünk gyorsmosásba, és ott lógnak a radiátoron. Legalább máskor is fogom tudni őket hordani, úgyis már keveselltem a nyári ruhámat. Télen valahogy mindig könnyebben felöltözök, hiszen kötött pulcsim annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.

De ha holnap is ilyen borús idő lesz, mint ma, akkor nem leszek olyan boldog attól, hogy énekelhetek. Szereznem kell egy fehér mappát is még holnap, hogy tudjam miből nézni a kottákat... És nem ártana időben lefeküdni aludni. Csak az a fránya televízió megint, hogy a múlt héten kifogtam egy jó kis sorozatot, vagyis részt egy sorozatból, ami pechemre folytatásos, és ma éjjel vetítik a második felét...

12. nap: Kedvenc ruháid, kiegészítőid

Szögezzük le: utálok öltözködni, és minél kevesebbszer kell egy nap ruhát cserélnem, annál boldogabb a napom. Ha tehetném, az egész életemet ugyanabban az egy szál ruhában élném le, amit egyszer kín keservvel magamra öltöttem.

Ennek tudatában mutatom be egy pár "becses" darabomat, amiket ennek ellenére is igen szeretek.

Nagyon szeretem az acélbetétes bakancsomat, amit már idén lesz 3 éve, hogy hordok. Igazából  koncertek miatt vettem, mert a lábujjamat jobban féltettem, mint azt a pár ezer Ft-ot, amit a bakancsra költöttem. Csak akkor szoktam felvenni, ha a helyzet megkívánja, vagy ha nincs más választásom. Pl tavaly tavasszal fordult elő, hogy már a hójáró csizmámat hazahoztam, és hirtelen újra elkezdett havazni, s akkor nem volt más választásom, a bakancsban kellett bemennem órát tartani. Szeretem ezt a bakancsot, mert rögtön elsőre kényelmes volt, és azóta se törte a lábamat soha (pedig lábbeliknél ez gyakorta megesik), és biztonságban érzem magam tőle.

Van egy kedvenc pulóverem, aminek lóg az ujja, és már tökre ki van nyúlva, de még mindig ugyanolyan kedvvel veszem föl, egyetlen bajom van vele: télen nem igazán tudom hordani, mert sem a szabása, sem a vastagsága nem olyan. Kötött, lyukacsos, szürke, bő pulóverről van szó, és már 10 éve is megvolt.

Van egy hajdan rövidnadrágnak nevezett, ma már felismerhetetlenné kopott pizsamanadrágom, amit még 12 éves koromban kaptam, szabadidős tevékenységekhez. Akkor még funkciójának megfelelően használtam, de azóta már annyira elhasználódott, hogy pár éve csak pizsamának szolgál. Varrni még nem kellett, csak a varrást kicsit megerősíteni a gumírozásnál, és már a minta se látszik rajta, de attól még nagyon kényelmes. Ja, és annak idején a kínai piacon vettük. Mutass nekem ma egy olyan darabot, amit 14-15 évvel később is ugyanúgy használni tudsz, és bolhapiacról származik.

Legújabb szerzeményem pedig egy szövetkabát, ami a bokámig ér, és hatalmas csuklyás kapucnija van, olyan, amire évek óta vágytam, és most szinte ingyen megkaptam, volt lakótársam jóvoltából. Jelképes összegként csak a "kapucniját" kell kifizetnem. Azt hiszem, átveszi a "kedvenc kabátom" helyét a régitől. Az is már ütött-kopott, de 10 éve használom... Majd egyszer mutatok róla egy képet. Ámulatba ejtő ez a kabát. :) Egyébiránt átmeneti időszakban egy bőrkabátot hordok, amit szintén csak 1 éve kaptam, és szintén ezeréves, de annak is nagyon örültem. Voltaképpen azokat a ruhákat szeretem, amik sok éve tartanak már, és éppen olyanok, mint amilyet elképzeltem magamnak. Nem is jut eszembe több ilyen kimagaslóan kedvenc ruhadarab, leszámítva egy-két fehérneműt, meg alkalmi öltözetet, amiket alkalomszerűen viselek. De azokról most nem fogok litániát írni.

Kedvenc kiegészítőim nagyon nincsenek, nálam nem lóg a falon 10 különböző táska, és nincs 15 féle nyakláncom meg karkötőm, nincsenek öveim, nincsenek strasszköves sapkáim, meg kesztyűim, nem gyűjtöm a cipőket, és nem áldoztam szentélyt a körömlakkjaimnak sem. Van egy pár ékszerem, amiket szeretek, talán éppen azért, mert olyan kevés van belőlük, az ezüstláncom és a két ezüstgyűrűm, amik mindig rajtam vannak, csak fürdéshez veszem le őket, meg van nagyjából egy tucat fülbevalóm, amiket hajmosáskor szoktam cserélgetni. Na meg az újdonsült órám, amit Luistól kaptam. De azt hiszem, másom nagyon nincs. Őszintén megmondva azt se nagyon tudom különválasztani, hogy mi a kiegészítő, meg mi nem az. Tudom, valami olyasmi, ami nem az öltözék szerves része, hanem valami, amit lehet variálni, de hát sose voltam egy nagy primadonna, aki félóránként ruhát cserél, és egy harisnyát csak egyszer visel... Egyébként ha már a harisnyáknál tartunk, van 2 ugyanolyan harisnyám, amit még anno 2006-ban vettem, és azóta is ugyanúgy használni tudom őket. Valahogy sikerült kifognom egy olyan jó darabot, ami tartós is, és még jól is néz ki. Hát, szóval ez vagyok én. Jól jegyezzétek meg ezt a posztot, mert többé a ruháimról szerintem szót se fogok ejteni. Így is épp elég volt.

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.