Olvasni... az emlékekben...

Tavaly az év első felévben, meg nyáron valószínűleg valami nagyon unalmas könyvet olvashattam hurcolgathattam magammal mindenhova, mert a címére és szerzőjére bizony nem emlékszem. De a szomorú az, hogy a cselekményre sem. Márpedig biztos, hogy olvastam hurcolásztam magammal valamit, mert mindig van nálam könyv. És ha egy héten/hónapban csak 2 oldalt olvasok, akkor is mindenhova viszek magammal könyvet. Biztos vagyok benne, hogy a nyaralásokra is vittem magammal olvasnivalót, és míg az előző munkahelyemen dolgoztam is szorongattam valami kötetet.... Lehet, hogy ki sem olvastam, lehet, hogy ki sem nyitottam, de akkor is dühít, hogy nem emlékszem, mi volt az a könyv, vagy könyvek. Maga a tény zavar, hogy az év első feléből nem emlékszem szinte semmire. Ennyire eseménytelen napjaim lettek volna?! Vagy csak ennyire elvette a figyelmemet vala...ki?

Ez az idei év első "rendes" posztja, valahogy írnom kellene arról, hogy milyen terveim vannak idén. Első és legfontosabb tennivalóm a lesemeremírni, mert májusban letelik az elsősegély vizsga utáni egy év, amit megadtak mint határidő. Azért nem ezzel szeretnék bevonulni a történelembe... Több tervem nagyon nincs is, inkább elképzeléseim meg vágyaim vannak, de tervezni én már nem merek semmit. Jó lenne pl eljutni a Nova Rockra, mert szenzációs fellépők lesznek a féljubliemi fesztiválon, és jó lenne megismételni a 3 évvel ezelőtti őrületet. Mondjuk akkoriban igencsak más szelek jártak, és talán a Duna is irányt változtatott azóta... Továbbá örülnék neki, ha nyáron nem kellene megint állást keresnem, hanem maradhatnék ebben az iskolában, még ha kissé messze is van a lakhelyemtől. De jól érzem magam itt, és a kollégáim is befogadóak. Az egyikük talán túlságosan is... :) Erről már meséltem Luisnak is. Minden napra jut egy kedves bók, vagy dicséret, és néha már igazán nem tudom őt hova tenni... Vajon meddig tart a "kedvesség", és honnan kezdődik a "nyomulás"? Hol a határ a kettő között? Ja, ha már a nyomulásnál tartunk. Totál megdöbbentő, hogy egy kedves ismerősöm fél év után nyilvánosságra hozta a fél percig sem titkolt tényt, hogy eljegyezték egymást a párjával... Míg máshol zajlik az élet, én csak arra próbálok rájönni, mit csináltam a tavalyi év első 180 napjában... Lehet, hogy akkor is egy álomvilágban éltem?

Könyvek, papírok, pénzek.

Délután, az utolsó órám után csörög a telefon. Ismeretlen szám. Nem szeretem. Miért nem írja ki a számát? Kitől félti a nevét? Nem akarom felvenni. De csak csörög, csak csörög... Nagy kelletlenül felveszem. Egy kedves hölgy szól bele. Személy szerint engem keres. Rendeltem egy könyvet. (Végre, az áhított könyv, 1 hete rendeltem meg kb., akkor az automatikus válasz annyi volt, hogy ha pár munkanapon belül nem jelentkeznek, vegyem fel a kapcsolatot xy-nal a megadott telefonszámon.) Már kezdtem mosolyogni. Alig vártam az információkat, hogy hol és legfőképpen mikor tudom átvenni. Addig talán megkapom az elmaradt fizetésem is, amiről mindjárt regélek. A hölgy elkezdi részletezni, hogy igazából budapesti címre nem szoktak kipostázni semmit, mert jobb' szeretik, ha bemennek a kért könyvekért személyesen, illetve a postaköltség 350 Ft lenne, szóval mégis jobb lenne bemenni érte... de - és itt jön a nagy de! - neki van egy jobb ötlete, látja a megrendelő lapon, hogy közel lakunk egymáshoz, csupán pár utcányira, és ha gondolom, ő nagyon szívesen elhozza magával a könyvet, és értemehetek délután-estefelé, ahogy nekem kényelmes. Délután 5 óra megfelelne? Inkább egy későbbi időpont, hogy biztosan otthon legyen. 7? S megállapodtunk abban, hogy ma este 7 órára átmegyek a könyvért, elkerülve ezzel a postaköltséget, meg megtakarítva egy kis időt. S semmi plusz díjat nem számolt föl, csak a könyv árát, melyet becses tanárom ajánlott, az újonnan indított szakköröm tematikájához. Így most már majdnem teljes a könyvtáram tőle, és ismét megbizonyosdtam afelől, élnek még rendes emberek a világban. Különben kiderült, hogy ez a nő segített a tanáromnak több könyvét is megírni, illetve járt hozzá kurzusra is, több szál is összeköti őket, mai napig gyakran találkoznak, ő is nagyon felnéz DéTére. Szóval nem véletlenül segített ő nekem, és áldozta a saját idejét is rám. Sőt, lelkemre kötötte, hogy máskor is, ha kell egy könyv, keressem őt azon a telefonszámon, és megoldhatjuk így az árucserét, nem kell érte keresztülutaznom a fél városon. Egyelőre nincs szükségem semmi másra, de nem árt észben tartanom ezt a dolgot, mert máskor is nagyon megkönnyítené az életemet.

De ha megjön végre a fizetésem, körülnézek azon az oldalon, ahol erre a könyvre is ráakadtam, és talán találok valamit, amire mégis szükségem volna. Mondjuk egyelőre a pénzemre volna szükségem... Augusztus 20.-ig élt a szerződésem az előző munkahelyemen, 21.-től alkalmaznak az újon. 5.-e a fizetésnap. Addig nem is aggódtam. A többiek, igaz, megkapták a fizetésüket már ha jól emlékszem 3.-án, de én még vártam. Nyugodt voltam, mert még a fele papírom nem volt nálam, tudtam, hogy azokat még vissza kell szereznem, és le kell adnom, és el kell hogy készüljön a szerződés, és minden ilyesmi. Na de elég hamar kiderült, hogy az előző munkahelyem utolsó havi bérét már meg kellett volna kapnom, ha még az új munkahelyem első haviját nem is, papírügyek miatt. (Vagyis az augusztus második felére vonatkozó keresetemet majd a szeptemberivel együtt fogom megkapni, pótlólagosan.) Szóval utána kellett járnom, hogy hol maradt el a pénzem. Felhívtam a volt munkahelyemet, ott megadtak egy telefonszámot, onnan átkapcsoltak egy ügyintézőhőz, ő diskurált egy másikkal, és a végén kisült, hogy nálam maradt egy papír, amit ők küldtek el az anyagommal együtt tévesen, s ez a papír feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy utalhassák a béremet. Azt a csekély negyvenikszezer forintot. Szóval ezt a hivatalos papírt én vigyem el az okmányirodába, és adjam le a felsorolt ablakok valamelyikén, hogy megkaphassam az illetményemet. Mások hibáját én javítsam ki, és én hajtsam végre valaki más feladatát. Így most szó szerint futok a pénzem után. De már csak napok kérdése, és megkapom... Utána pedig már nem is kell olyan sokat várnom a következőre... De mégiscsak dühítő, hogy lassan egy hónapos késéssel utalják, merthogy a hóközi utalásokat hó közepén kellene megtenniük... Az meg külön nonszensz, hogy a központi hivatalból az anyagomat először elküldik a régi munkahelyemre, oda nekem kell értemennem, bevinnem az újra, hogy aztán az új visszaküldhesse ugyanoda... Ez a mocskos magyar bürokrácia. De ennek örömére legalább vettem ma két új pulcsit, vagyis egy kapucnis cipzáros felsőt, és egy gombos kardigánt. Hogy milyen pénzből? A féltve őrzött tartalékomból, tudván, hogy hamarosan visszapótolhatom, de félve, hogy a kinézett darabokat addig megveszi más.

30 napos izé

Elhatároztam, hogy belekezdek én is egy ilyen csacskaságba, hogy X napos küldetés, vagy nem tudom... Szóval minden napra adott egy téma, amiről írni kell. Így legalább 1 hónapra biztosítva lenne a blogolásom. Ha másoknak nem is tudnék vele örömet szerezni, legalább én jól szórakoznék rajta... A Facebookon már úgyis olyan remekül belejöttem, hogy minden nap meg kell osztanom valami zenét bizonyos szempontok alapján. Nem hiszem, hogy idegesítőbb volnék, mint mások, akik pl naponta osztanak meg 10 különböző de mégis gyönyörű idézetet, vagy 10 különböző de mégis izgalmas videoklipet, vagy 10 különböző de mégis különleges édességreceptet, vagy 10 különböző de mégis előkerült eltűnt emberek fényképét...

Gondoltam, várok vele január 1-jéig, de ismerem magam, és tudom, hogy a halogatás csak egy dolgot szül: még több halogatást... Szóval ha most van hozzá kedvem és indíttatásom, hogy belekezdjek, akkor belekezdek. Aztán reménység szerint majd jönnek elő sorra a témák, amik ötletet adnak majd a küldetés teljesítése után is.

Szóval - még mielőtt az éves havi értékelésembe belekezdenék, ami előző blogjaimnál mindig hagyomány volt - belekezdek ebbe a 30 napos nyavalyába.

Így tehát 30 napos küldetés, 1. nap:

Kedvenc filmek/zenekarok/sorozatok/könyvek/ételek

Na, ez az a téma, amiről egy teljes blogot nyithatnék, sőt, mindegyik csoportnak külön. Annyi jó film van, és annyi jó zene, hogy még említés szintjén sem lehet mindről eleget beszélni... Kezdjük rögtön azzal, hogy volt 26 évem összegyűjtögetni őket, és a lista folyamatosan bővül. Kis áttekintést akkor csak róluk:

filmek: Szeretem azokat a filmeket, amiket meg lehet nézni többször is, akár egymás után is, viszont elsőre is elég izgalmasak, és megválaszolják a kérdést, hogy mi is történt pontosan? Vagyis ha első alkalommal is úgy tudom nézni, mint ha utoljára látnám, és utolsó alkalommal is úgy, mint ha először... Élet, vagy valami hasonló. Schindler listája, Brian élete, Élet háza... Csak hogy több stílust is szóba hozzak.

zenekarok: elég sokrétű a zenei ízlésem, AC/DC-től Zsédáig mindent hallgatok, de a főbb irányvonal az a metál és a rock. A teljesség igénye nélkül hazai fronton: Tankcsapda, Ákos, EDDA, Kárpátia, Alvin és a mókusok, Republic, Depresszió; külföldiek közül: Soul Asylum, HammerFall, Stratovarius, Helloween, Sonata Arctica, Megadeth, Metallica, System of a Down, Iron Maiden, soroljam még? Abszolút favoritot nem is tudok kiemelni. Mindig éppen az, akinek a koncertjén voltam legutóbb, vagy koncertjére megyek legközelebb. Most pl az EDDA, mivel kb másfél órája értem haza a koncertjükről, és állati jó volt. :)

sorozatok: na ez már egy kicsit könnyebb falat, mert nem nézek túl sok sorozatot, főleg mostanában, szóval könnyebb összeszedni a kedvenceimet. Itt most válogatás nélkül leírok minden olyan sorozatot, amit rendszeresen néztem/nézek és szerettem/szeretek. A farm, ahol élünk, Vészhelyzet, Szökés, Cobra 11, Dr. Csont, Szívek szállodája, Beverly Hills 90210, Barátok közt, A férjem védelmében, Jackie nővér.

könyvek: szeretem az olyan irományokat, amik közel állnak a valósághoz, élethű, életszerű történeteket írnak le, mesélnek el. Emberekről szólnak, és olyan dolgokról, amik ha nem is történtek meg, de megtörténhettek volna. Nem feltétlen a történelmi regényekről beszélek, hanem azokról, amik nem rugaszkodnak el annyira a valóságtól. Két kedvenc íróm van: Gárdonyi Géza, és Szabó Magda. Tőlük a kedvenc könyveim: Az egri csillagok, A láthatatlan ember; Az ajtó, Pilátus.

ételek: nem szeretek ételekről beszélni, ezért csak tömören leírom a kedvenceimet. Rakott zöldbab, gyümölcsleves, karfiolleves, mákos guba, brassói apró pecsenye, tiramisu. Az olyan ételeket szeretem, amik nem túl erősen fűszerezettek, nem csípősek, és emberi fogyasztásra alkalmasak. (Tehát nem tengeri biz-baszok, meg nem gomba és egyéb furcsa növények.)

De ha ez a 30 napos küldetés végig ilyen szívatós lesz, nem fogok eljutni a 10. napig se. Pont elég volt az első napra ennyi badarság.

Úgyis késő van már.

(Csöndes) Esték Krónikája

Vannak bizonyos esték, amikor az ember lánya nem igazán tud mit kezdeni magával. Ilyenkor veszi kezébe a tévéújságot (főleg, ha a gépét, ill. a szobáját nincs kedve kitakarítani), van-e valami érdekes. Ha az ember lánya egy hónapban egyszer megnézi, mi van a tévében, akkor biztos lehet benne, hogy talál valami érdekeset. Nos, ez egy ilyen este volt. Általában akkor tudom a legjobb filmeket megnézni, ha véletlen akadok rájuk. Ez kétféleképp lehetséges.

1.: A mostani eset. Este 8 óra, csöndes környék, itthon ülős hétfői nap, a nyár utolsó hetén. Internetes közegben nincs épp semmi új, semmi ismeretlen, semmi kikövetkeztethetetlen. Televíziós melléklet a kézbe, lapoz, olvas, néz, lát: perceken belül kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

2.: Este 8 óra, csöndes környék, otthon ülős hétköznap, az év bármely szakában. Barátok, család máshol járnak, minden rutin lecsengett, távirányítót a kézbe, kapcsol, pislog, tekint, marad: épp most kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

Oké, fennáll még egy különleges eset, a bizonyos videó tékás, de ezt manapság már egyre ritkábban lehet kijátszani. Az hasonlóképp zajlik, csak ott találomra kell kiválasztani egy filmet a polcról.

Nem egyszer jártam már úgy, hogy csak merő véletlenségből kezdtem el nézni egy filmet, még ha le is maradtam az első pár percről, s a végére egy tök jó kis komédia/dráma/akciófilm/akármi kerekedett ki belőle. Filmcímeket is említhetnék, de fölösleges. Talán a mai este filmjét nevén is nevezhetném, de végül is nem olyan nagy film, hogy mindenképp írnom kelljen róla. Kiszámítható történet, szokásos cselekmény: van egy főhős, akinek vannak álmai, így hazugságból hazugságba keveredik, majd jön a csúcspont, mikor fény derül a dologra, nő a feszültség, egyre nagyobb a baj, majd a csendes stagnálás, és végül a megoldás. A megoldást követi az elengedhetetlen hepiend. Tiszta Amerika. Viszont az ilyen csendes hétköznapi estékre tökéletes. Ezért is írok most. Mert mindig csak utólag derül ki, milyen jó, ha spontán történnek a dolgok.

Pedig én olyan vagyok, hogy nem szeretek egyedül filmet nézni. Az élményt mindig jó valaki mással megosztani. Ugyanígy vagyok a koncertekkel, vagy akármilyen kulturális eseménnyel. Egyedül az irodalom az, amit magányosan tudok élvezni, mert annál lehangolóbb nincs, mint mikor két ember egymás mellett ül vagy fekszik, és mindketten a saját könyvükbe bújnak. Az olyan öreges, nem? Az idős házaspárok szoktak így csinálni. Anyóka ül a fotelban, és olvas, apóka ül a hintaágyon, és olvas. Majd mikor már fárad a szemük, leteszik a könyveket, betotyognak a hálószobába, befekszenek az ágyba, ki-ki a maga oldalára, lekapcsolják az éjjeli lámpát, egyik jobbra, másik balra fordul, s két pillanat múlva már alszanak is. Na, ezért van az, hogy én inkább magamban szeretek olvasni. Ha társaságban olvasok, az némiképp feszélyez, egyrészt az iskolás éveimre emlékeztet, mikor kötelező jelleggel kellett hasonlót mívelnem, másrészt azt sugallja, hogy én csak azért ragadtam könyvet, hogy lefoglaljam magam olyan emberek között, akik nem foglalkoznak velem. Vagy épp mással ütik el az időt. Hogy ne unatkozzak, vagy ne érezzem magam koloncnak, megfogom a könyvem, félrevonulok és olvasok. Sokszor van ilyen érzésem, ha szűk körben könyvet veszek elő. Míg a másik játszik a számítógépen, vagy babrál az asztalánál, vagy eteti a kutyát, vagy elvégez egy rábízott feladatot, én addig - hogy ne zavarjak, és ő se érezze zavarban magát - olvasok. Oké, belemenekülök a könyvbe, de nem feltétlen azért, mert érdekel a történet folytatása, hanem mert így akarom magam megnyugtatni. Sokkal másabb, ha nincs velem egy lélek sem, és úgy kezdek művelődni.

Szóval csak az olvasás az, amit magányosan szeretek. De filmet nézni, zenét hallgatni (itt csak élő zenéről van szó), festményeket/szobrokat nézni, sétálni, fagyit/sütit enni, zenélni, énekelni, táncolni, előadást hallgatni, ruhát próbálni, vásárolni csakis társaságban szeretek, vagy társasággal viselem el.

S ezen a mai estén mégis egyedül álltam (ültem, aztán feküdtem) neki filmezni, s nem bántam meg. Néha ilyen is kell.