Néha úgy irigylem az egyetemistákat, a problémáikért is (amikről mindről tudom, hogy megoldhatók, hiszen én is átéltem szinte mindet), meg az időbeosztásukért is (ami így visszatekintve még fősulis koromban volt a legsimább.) Február elején körbenézek, és mindenhol egyetemistákba botlok, akiknek a legnagyobb ellenségük a neptun, és a legnagyobb gondjuk az óraütközés vagy a korán kelés. Kicsi cinizmus is van a szavaimban, jól látjátok. Bezzeg az ember, ha már elkezd dolgozni, több mindennel szembesül hirtelen, és ezek közül nem a legsokkolóbb az, hogy 9-re már benn kell lenni az egyetemen, vagy hogy egy könyvet el kell olvasni x időn belül... Nehogy azt higgyétek, hogy panaszkodom, nincs is okom rá, csak úgy érzem, sokkal könnye(de)bb volt az életem a koleszos évek alatt, mint mióta dolgozom. Ma pl naplóellenőrzés volt, vagyis le kellett adni minden naplót, hogy átnézzék (fogalmam sincs, ilyenkor mit ellenőriznek), 5-ig volt határidő, erre fel én már fél 5-kor nem találtam a helyén az osztálynaplót, amivel a saját csoportnaplómat össze kell vetnem. Mehettem be az igazgatói irodába, hogy alázatosan visszakérjem, míg pótlom a hiányosságokat, és volt fél órám arra, hogy 3 hónapra visszamenőleg javítsak minden hibát benne. Egy-egy elfelejtett hiányzó, egy-egy lemaradt dátum vagy létszám... Sőt, a legdurvább, hogy novemberről találtam 2 napot, amik üresen maradtak, mert hogy akkor pont táppénzen voltam, és helyettesítettek, csak éppen nem tudták aláírni... Én meg nem követtem meg őket azóta sem, szóval okiratot hamisítottam, és aláírtam a nevüket sunyiban... Most persze holnapig rághatom a körmömet, hogy mindent rendben találtak-e, vagy valamiért jól leb*szarintanak... A legdurvább hiba valószínűleg az, ha a délelőttös naplóban és a délutánosban eltérnek a hiányzó gyerekek... vagyis egyikben be van írva, másikba nincs... Bennem meg amúgy is ott van a frász, hogy elég jól végzem-e a munkám, és elégedettek-e velem... Nem szívesen váltanék megint munkahelyet. Bár, történnek érdekes dolgok... Már nem részletezem, mert nagyjából másfél hetes történet, de múlt hét elején az egyik (amúgy is eléggé instabil lelkületű gyermek) fogta magát és lelépett az udvarról, csak mert nem tetszett neki a játék, vagy valaki beszólt neki, és úgy futottak utána ketten, meg a végén én is, és nem is tudom, mi lett volna, ha nem érjük utol, vagy ami rosszabb: nem veszem észre, hogy elment. Utána nem is mertem az igazgatónő elé állni, mert komolyan attól féltem, hogy elbocsátanak... De aztán az osztályfőnökhöz vittem a srácot, és úgy mentünk hármasban az igazgatónőhöz, hogy ő jól a lelkére beszéljen egy negyed órás monológban... Ez idő alatt az osztályom pedig már önállóan előkészült a tanuláshoz, és olyan csöndben vártak, mint a kis angyalok. Szóval az ilyen dolgok is tökre a félelmeimet erősítik, egyszerűen nem merek bízni magamban, nem merek hinni annak, hogy valamit tudok jól csinálni... Az egész életemet ez az érzés jellemzi, a jó dolgokban sosem vagyok biztos, a rosszakat meg mindig megkérdőjelezhetetlennek vélem... Jövőhéten kedden megyek vizsgázni újra, már a legutóbbi két vezetésre elkísért az anyukám illetve a testvérem, hogy lássák, mi hogy megy, és még jobban frusztrált, hogy ott ülnek mögöttem. Még az a szerencse, hogy nem egyszerre ültek be, hanem külön-külön. Frusztrál az is, hogy holnap már nem jönnek velem, és így az oktatómnak lesz alkalma nélkülük jól letolni, meg elmondani a hibáimat, satöbbi. Mindig azt mondja, hogy én a szabályoknak akarok megfelelni, meg a vizsgabiztosnak, és nem az a fontos nekem, hogy megtanuljak vezetni, hanem hogy levizsgázzak, és nem a környezetemre figyelek, hanem a vizsgára... És az a borzasztó, hogy jól látja, és a még borzasztóbb, hogy nem érzem úgy, hogy ez így helytelen lenne. Mert nekem most tényleg az a kib*szott vizsga a fontos. És látja ő is rajtam, hogy magabiztosan vezetek, csak a vizsgától parázok... Miért nem lehet rejtett kamerával, vizsgabiztos nélkül letenni a vizsgát? Miért nem lehet egy egyszerű vezetés után azt mondani, hogy oké, átmentél? Ha nem tudnék róla, hogy vizsgázok, sokkal jobban sikerülne... Ez ugyanolyan, mint a fényképezés/kamerázás. Abban a pillanatban, hogy valaki észreveszi, hogy filmezik, elkezdi megjátszani magát, és megszűnik természetesnek lenni. Pedig mindenki akkor a legszebb, ha önmaga, és nem játszik rá. Szóval nem tudom, mihez folyamodjak, ha 18.-án sem sikerül...
Tegnap a 4. évfolyammal filmet néztünk (szokásos havi program), rám bízták, hogy válasszak filmet, ne olyan legyen, mint amit legutóbb az egyik kollegánk hozott (egy Antony Hopkins főszereplésével készült film - képzelhetitek, mennyire gyerekeknek való... - Atlantisz gyermekei...), én meg ott álltam patt helyzetben, mert jóllehet, hogy sok filmet láttam, de azért azt nem tudom, hogy melyik filmben vannak olyan jelenetek, amik gyerekeknek nem valók... Még ha az egész film magában nem is durva, azért egy-egy jelenet minden filmbe becsúszhat... Úgyhogy bementem a könyvtárba, kikértem két filmet, hogy majd itthon megnézem, és kiválasztom... Az egyik a Végtelen történet volt, a másik meg a Szörny Egyetem. Nos, az előbbi tényleg végtelennek tűnt... 30 évvel ezelőtt még jó filmnek számított, de most már kicsit kinőttünk azokból az effektekből, és én csak a gyerekek szemével tudtam nem nézni... Szóval eldőlni látszott, hogy a másik film nyeri a meccset, de másnap már megint kettő volt terítéken, mert eszembe jutott a Spiderwick krónikák is, úgyhogy gyorsan azt is kikértem, és elhatároztuk, hogy majd a gyerekekre bízzuk a választást. Ami csak azért gáz, mert nem volt szinte semmi idő arra, hogy a filmekről egy pár szót szóljak, szóval nagyjából a borító alapján tudtak választani... (És közben még az emlegetett kolléga is felajánlott egyet: Croodék...) Az pedig nonszensz, hogy azt a berendezést, a lejátszót meg a kivetítőt csak egy adott szaktanár kezelheti, hiába értenék hozzá pl én is... neki meg ugye órája volt, nem ért rá sokáig babrálni vele, így hamar kellett dönteni. Valószínűsítem, hogy a kolléga a gyerekeit már próbálta meggyőzni a saját választásáról, mert csak egy szóval jellemezte a filmet, mikor választaniuk kellett ("tudjátok, az ősemberes"...), de a végén mégis a Szörny Egyetem győzött, én meg fölöslegesen futottam a köröket... És egész film alatt azon kattogott az agyam, hogy a kolléga mit fog majd szólni, hogy jól kigolyóztuk, mert hiába hozott filmet, hiába ajánlotta, hiába próbálta meggyőzni a gyerekeit, mégsem sikerült, és mindez miattam van... Ajj, túl sok mindenen aggódok, és túl sok minden frusztrál...
Mellesleg a laptopom most szervizben van, mert a sztereoból hirtelen mono lett, és a gyors ügyintézés ellenére már rajta ülnek lassan 2 hete... Február 3.-án vittem be, az egyik szervizbe, ahol úgy hirdetik magukat, hogy gyorsan és hatékonyan dolgoznak, először árajánlatot tesznek, s csak azután végzik el a javítást, ha elfogadtuk a költségeket. Nos, engem még nem hívtak fel árajánlattal, szóval semmit se tudok elfogadni, és csak utólag vettem észre, hogy lett volna egy kitétel, miszerint ha én előre megadok egy várható maximális költséget, akkor külön értesítés nélkül elvégzik a javítást. Illetve mellette ott van az is, hogy várható elkészülés február 18. Ha ez azt jelenti, hogy aznap hívnak fel ajánlattal, és nem fogadom el, 2 hétig volt másnál a laptopom fölöslegesen... Ha meg előtte hívnak föl, akkor 18.-án mehetek érte? Biztos arra játszanak, hogy annyi idő után hívnak föl, hogy már mindegy lesz az ára, csak csinálják meg. Ez Magyarország...
Nem is tudom, mit kellene még írnom, mert ha tovább folytatom, már az is frusztrálni fog, hogy mennyire unjátok ezt a posztot, meg úgy kompletten az egész lényemet, a blogomon keresztül...
