(Csöndes) Esték Krónikája

Vannak bizonyos esték, amikor az ember lánya nem igazán tud mit kezdeni magával. Ilyenkor veszi kezébe a tévéújságot (főleg, ha a gépét, ill. a szobáját nincs kedve kitakarítani), van-e valami érdekes. Ha az ember lánya egy hónapban egyszer megnézi, mi van a tévében, akkor biztos lehet benne, hogy talál valami érdekeset. Nos, ez egy ilyen este volt. Általában akkor tudom a legjobb filmeket megnézni, ha véletlen akadok rájuk. Ez kétféleképp lehetséges.

1.: A mostani eset. Este 8 óra, csöndes környék, itthon ülős hétfői nap, a nyár utolsó hetén. Internetes közegben nincs épp semmi új, semmi ismeretlen, semmi kikövetkeztethetetlen. Televíziós melléklet a kézbe, lapoz, olvas, néz, lát: perceken belül kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

2.: Este 8 óra, csöndes környék, otthon ülős hétköznap, az év bármely szakában. Barátok, család máshol járnak, minden rutin lecsengett, távirányítót a kézbe, kapcsol, pislog, tekint, marad: épp most kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

Oké, fennáll még egy különleges eset, a bizonyos videó tékás, de ezt manapság már egyre ritkábban lehet kijátszani. Az hasonlóképp zajlik, csak ott találomra kell kiválasztani egy filmet a polcról.

Nem egyszer jártam már úgy, hogy csak merő véletlenségből kezdtem el nézni egy filmet, még ha le is maradtam az első pár percről, s a végére egy tök jó kis komédia/dráma/akciófilm/akármi kerekedett ki belőle. Filmcímeket is említhetnék, de fölösleges. Talán a mai este filmjét nevén is nevezhetném, de végül is nem olyan nagy film, hogy mindenképp írnom kelljen róla. Kiszámítható történet, szokásos cselekmény: van egy főhős, akinek vannak álmai, így hazugságból hazugságba keveredik, majd jön a csúcspont, mikor fény derül a dologra, nő a feszültség, egyre nagyobb a baj, majd a csendes stagnálás, és végül a megoldás. A megoldást követi az elengedhetetlen hepiend. Tiszta Amerika. Viszont az ilyen csendes hétköznapi estékre tökéletes. Ezért is írok most. Mert mindig csak utólag derül ki, milyen jó, ha spontán történnek a dolgok.

Pedig én olyan vagyok, hogy nem szeretek egyedül filmet nézni. Az élményt mindig jó valaki mással megosztani. Ugyanígy vagyok a koncertekkel, vagy akármilyen kulturális eseménnyel. Egyedül az irodalom az, amit magányosan tudok élvezni, mert annál lehangolóbb nincs, mint mikor két ember egymás mellett ül vagy fekszik, és mindketten a saját könyvükbe bújnak. Az olyan öreges, nem? Az idős házaspárok szoktak így csinálni. Anyóka ül a fotelban, és olvas, apóka ül a hintaágyon, és olvas. Majd mikor már fárad a szemük, leteszik a könyveket, betotyognak a hálószobába, befekszenek az ágyba, ki-ki a maga oldalára, lekapcsolják az éjjeli lámpát, egyik jobbra, másik balra fordul, s két pillanat múlva már alszanak is. Na, ezért van az, hogy én inkább magamban szeretek olvasni. Ha társaságban olvasok, az némiképp feszélyez, egyrészt az iskolás éveimre emlékeztet, mikor kötelező jelleggel kellett hasonlót mívelnem, másrészt azt sugallja, hogy én csak azért ragadtam könyvet, hogy lefoglaljam magam olyan emberek között, akik nem foglalkoznak velem. Vagy épp mással ütik el az időt. Hogy ne unatkozzak, vagy ne érezzem magam koloncnak, megfogom a könyvem, félrevonulok és olvasok. Sokszor van ilyen érzésem, ha szűk körben könyvet veszek elő. Míg a másik játszik a számítógépen, vagy babrál az asztalánál, vagy eteti a kutyát, vagy elvégez egy rábízott feladatot, én addig - hogy ne zavarjak, és ő se érezze zavarban magát - olvasok. Oké, belemenekülök a könyvbe, de nem feltétlen azért, mert érdekel a történet folytatása, hanem mert így akarom magam megnyugtatni. Sokkal másabb, ha nincs velem egy lélek sem, és úgy kezdek művelődni.

Szóval csak az olvasás az, amit magányosan szeretek. De filmet nézni, zenét hallgatni (itt csak élő zenéről van szó), festményeket/szobrokat nézni, sétálni, fagyit/sütit enni, zenélni, énekelni, táncolni, előadást hallgatni, ruhát próbálni, vásárolni csakis társaságban szeretek, vagy társasággal viselem el.

S ezen a mai estén mégis egyedül álltam (ültem, aztán feküdtem) neki filmezni, s nem bántam meg. Néha ilyen is kell.

és a mocskos bürokrácia...

Pár hete közölték velem a remek hírt: május elején ellenőrzést kapunk, ami azt jelenti, hogy le kell adni az összes naplót, amit minden egyes csoportról vezetni kellett volna... Teljes jelenléti ívvel, és tematikával... Dátumokra lebontva, egzakt módon kitöltve egészen szeptembertől. Ez az esetemben összesen 11+3, vagyis 14 naplót jelent. A hangsúly azon van, hogy "kellett volna". Mert hogy ezt egyikünk se vette igazán komolyan. De nincs mese, a fejesek jönnek, és lesz haddelhadd, ha nem készülünk el velük. Szóval ez így megpecsételte az utóbbi időszakot, de még az elkövetkező másfél hétre is rányomja a bélyegét. 11 napló helyett 14-et kell kitöltenem, mert január óta még M asszonyt is én helyettesítem, így az ő naplóit is ki kell egészítenem. Ez foglalja le minden szabadidőmet, amit nem foglal le más. Persze a többi lefoglalt szabadidőm is eltelik, egy baj van csak vele: túl gyorsan és kicsit sem megragadhatóan.

Csütörtökön délután vettem a nagy pakkot (meg a naplók jelentős hányadát), és nekivágtam az útnak, hogy a szabadidőmet Luis-val (és persze a naplókkal) töltsem el. Pénteken ugyanis nem volt tanítás, mivel a tantestület kirándulni ment. 5 és fél nap teljes szabadság. (Amit csak a naplók árnyékoltak be.) A vonatra már eleve megvolt a jegyem, csak a jegypénztáros egy süket banya, szóval a vonaton derült ki, hogy 2 órával korábbi járatra szólt volna... A kalauz csöppet sem volt kedves és segítőkész, és még az sem volt enyhítő körülmény, hogy beismertem bűnösségemet... Hiába szóltam neki időben, előre, hogy szeretnék majd tőle egy pótjegyet váltani, mert félrehallotta a pénztárban a nő, blablabla... Lehet, hogy az egész jegyvásárlási históriát meg kellett volna osztanom vele? Akkor belátóbb lett volna, és megenyhült volna? Mindenesetre jó bosszúsan szálltam le a vonatról, és a ruhám is majdnem spontán égésbe kezdett rajtam. De elég volt egy mosoly, meg egy ölelés, és máris jobb kedvem lett. Hamar eltelt az első nap, meg a második is...Közös főzés, filmezés, egymás álmainak álmodása, lusta henyélkedés, és persze a naplók...

Szombaton délelőtt belefeledkeztem teljesen a dátumok bogarászásába, szeptemberig visszamenőleg azért elég megterhelő összesíteni, hogy mely napokon volt óra, mely napokon nem, és amiről nincs jelzés, az csak hanyagság miatt maradt el, vagy tényleg nem tartottam aznap egy csoportnak sem alkalmat... Persze a határidőnaplómnak is csak a fele volt nálam, természetesen a hiányzó dátumokat a másik feléből kellett volna kiszemezgetnem. Úgyhogy hiányosan, de annál nagyobb lelkesedéssel elkezdtem kitöltögetni őket. Délután már nem kellett vele foglalkoznom, mert elindultunk Bajára, hogy zenéljünk, vagyis inkább ő zenéljen, én meg hallgassam. :) Hónapok óta nem voltam sehol így kikapcsolódni, sem koncerten, sem egyéb összejövetelen, szóval igen jól esett most ez, és jól is éreztem magam. A társaság nagyon szimpatikus volt, és elég befogadó is. Persze, nem nehéz befogadónak lenni olyan esetben, ha az emberünk kedvelt figura. Valahogy mindig is ezt gondoltam, éreztem: sokkal könnyebb betagolódni egy társaságba akkor, ha a kapocs-fél maga is a társaság egy kedvelt tagja. Persze, mondhatnók, hogy eleve nem barátkoznak egymással olyan emberek, akik nem tartják egymást jófejnek, vagy nem kedvelik egymást, de ez valami más. Nem mindegy, hogy ki viszi az új embert, és milyen apropóból. Nem csak az új ember személyiségén vagy viselkedésén múlik, hogy hogyan fogadják be. De engem elfogadtak, legalábbis úgy éreztem. (Persze ki tudja, mi a valóság. Csitt.) A koncert tetszett, és habár a zenék 96%-át nem ismertem, azért mégis élveztem. Egészen királyi koncert volt, már ami a közönséget illeti. :)

Vasárnap délután robogtam vissza Pest felé, mert ha még nem volt elég a zenei élményből a hétvégére, a Nightwisht is meg kellett hallgatnom az Arénában. Szóval aznapra még a mocskos bürokráciát is magam mögött hagytam, már csak azért is, mert a teljes napom egy rohanás volt, és semmi időm nem volt foglalkozni velük. 6-kor kapunyitás, 7-kor kezdés, 9-kor a főbanda, és háromnegyed 11-ig töretlen muzsika. Töretlen? Elég sokszor megtörték a hangulatot az instrumentális számokkal, és a közönséget sem énekeltették agyon. Anette megint hozta a kislányos formáját, és az idétlen mozgáskultúráját, és persze a 2 nagy slágerükön kívül egyik kedvenc dalomat se játszották... (Vagyis volt a Nemo, meg az I wish I had an angel, de nem volt a Bless the Child, meg a Wishmaster.) Zs elég kacifántos úton talált oda hozzánk... Meg volt beszélve, hogy majd keressük egymást, ha beért a busza, és közel jár, de én hiába írtam neki sms-t, ő arra nem reagált. Persze, hiszen nem arra a számra küldte el. Aztán mikor 1 óra elteltével már felhívtam, hogy ugyan merre jár, miért nem ért még mindig oda, akkor derült ki, hogy már egy ideje vár ott ránk az általa biztosnak tartott helyen... Lényeg a lényeg, bátyusék lovagiasak voltak, és felvettek a nyakukba, hogy körül tudjak nézni a tömegben, s egy vad integetési roham után végre kiszúrtuk egymást a távolból, s Zs utat tört magának hozzánk. Végső soron nem volt egy rossz koncert, sőt, voltaképpen egészen élveztem is, a nyakam meg még azóta is fáj, de azért kicsit jobb műsorra számítottam. Bár, nem is a műsorral volt baj, mert az előzenekarok is színvonalasak voltak, meg a színpadkép is. Inkább a set-list-tel volt bajom. Túl kevés régi klasszikust nyomtak, és túl sok instrumentális rész volt...

A koncert után még bevágtunk egy gyrost a körúton, és éjjel 1 volt, hogy hazaértünk. Persze akkor aztán beszélgetés hajnalig, amíg volt bennünk szusz, és már reggel fél 8-kor útra készek voltunk. Zs Népliget felé tartott, én meg Kelenföldre. Zs haza, meg én is haza. :)

Fél 9-kor találkoztunk Luis-val a pályaudvaron, s úgy indultunk el. Először reggeliztünk a Nyugatinál, aztán fölmentünk Zugligetbe. IGEN! :) Elvitt (pontosabban eljött velem) libegőzni, pedig nem ápol szoros barátságot a magasságokkal. Return jeggyel ültünk föl, föllibegtünk, aztán fölsétáltunk a kilátóba, aztán visszasétáltunk a libegőhöz, és lelibegtünk... Lib-lib... :) Csodálatos volt. :) Képet is tennék be, de már így is elég hosszúra sikerül ez a poszt... Mert még mindig nincs vége.

Kora délután érkeztünk meg második otthonomba (amiről már tettem említést korábban), s nem várt ránk más, csak a 2 hetes kiscicák. :) Lakótársam nem volt itthon akkor még, késődélután érkezett meg.

S míg Luis pihegett és pihent, addig én visszaültem a naplóim közé, és igyekeztem fölvenni az elejtett fonalat... Még mindig voltak hiányzó dátumaim, de legalább a kezemben volt már a másik naptáram is, ami segítségemre volt. S végül még örömhírt is kaptam: megvan a végső dátum, május 11.-ig kell elkészülnünk.

Ez egyfelől könnyebbség, másfelől nem örvendetes, mert ha tudom, hogy van még időm, nem iparkodok annyira, mint ha már végső kétségbeesésemben lennék, hogy nem fogok időben elkészülni. Példának okáért ma (szerdán, este 23:41-kor) is úgy állok, hogy hozzá sem nyúltam... Pedig lett volna rá időm, ha nagyon akartam volna. Holnapra már nem lesz mentségem.

Este rövid séta után - mely alatt megismerkedtünk városunk újabb fagylaltkülönlegességeivel - hazaérve nekiálltunk krumplit pucolni és mosni és reszelni, és gyúrni, és liszttel összekeverni, és fokhagymával megspékelni, hogy ízletes tócsnit készíthessünk belőle. Sült is egészen fél 10-ig, amikor is nekiálltunk végre falatozni. De megérte, mert finom lett. (Állítólag. És még mindannyian élünk.) Persze utána még belefért egy film is az esténkbe, meg egymás inspirálása... :)

Hamar jött el a kedd, az idő röpül, ha olyannal töltöd, akit szeretsz. Csodálatos reggelre ébredtünk, megettük a maradék tócsnit, majd sétáltunk egyet a napfényben, és meglátogattuk a helyi büfét, ami az ünnep ellenére is nyitva volt, s ahol standard ételeket lehet kapni, úgy mint hamburger, hot-dog, melegszendvics, gyros... Ez utóbbit választottuk, majd a fagyizáshoz is kedvet kaptunk. Nyilván nagy volt a kedv, hiszen a kedvencemet leltem meg: Túró. Egyből két gombócot is kértem. :) S milyen hamar este lett... Éjjel-nappali boltban bevásárolni, mert kell a muníció... :) Aztán reménykedni benne, hogy a szerda reggel nem is jön el olyan hamar.

De a szerda reggel elég hamar eljött, és még az a visszanyert fél óra is gyorsan eltelt, és 11:45-kor a vonat elrobogott... :/ Én pedig visszazökkentem a hétköznapokba, és a naplók közé... Mert az a mocskos bürokrácia... Amivel persze egész nap nem foglalkoztam. De holnapra már nem lesz mentségem.

Ezek a napok pedig mindig olyan gyorsan telnek el, visszafordíthatatlanul.

Ez egy gyönyörű hónap volt. :)