Nem a ruha teszi...

Azt mondta ma reggel a rádió, hogy május 31.-e van. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy nem. Szóval bekapcsoltam a tévét is, hátha ott megmondják, mi az igazság. De ott is azt állították, hogy mindjárt jön a nyár. nem volt szép ez a május, nem volt olyan, mint amilyennek a májust szeretem. Igazából úgy telt el, hogy észre sem vettem. Holnap meg már június 1-je, és éneklünk az 1000 fős kórussal, és előtte jó lenne kialudni magamat, és amúgy is jó lenne pihenni a hétvégén, mert már minden hétfőt úgy indítok, hogy hullafáradt vagyok. Legalább az utolsó hetem legyen energiával teli.

Tegnap gardenparty volt az egyik munkatársamnál, ott volt a fél tantestület, sütike, pogácsa, étel-ital, grillezett hús és bográcsban főtt gulyásleves, amit csak a szem-száj megkíván, és pont abban a kettő, két és fél órában nem esett az eső, míg kinn ücsörögtünk a kertben. Ott volt az egyik leendő elsős tanítónő is, aki jövőre megy vissza tanítani a gyes után, bemutattak minket egymásnak, kérdezte, hogy melyik osztályt tanítom, mondtam, hogy az egyik elsős osztály napközise vagyok, aztán hozzátettem, hogy nem biztos, hogy jövőre találkozunk. Erre a házigazda (akit amúgy csecsemőkorom óta ismerek) megszólalt: nem tudni még semmit, ez még kiderül. Szóval ő még nem tett le arról, hogy jövőre is ott leszek, ami abból a szempontból izgalmas, hogy ő az igazgatótanácsban is benne van... Szóval valami belső dolgokat csak tudhat... Na de ez majd elválik.

Ma délután édesanyámmal elmentünk az egyik neves turkálóba (hogy stílszerű legyek, second hand üzletbe), keresni valami "alkalomhoz illő" ruhát holnapra. Mivel mint előzőleg kitértem rá, kikötötték, hogy alul fekete, felül piros/fehér/zöld színű ruhában legyünk. S végigfuttatva gondolatban a ruhatáramat rájöttem, hogy fekete cuccból válogatni is tudok, annyi van, van egy-két barna meg krémszínű felsőm, van egy pár "kockás ingem", meg pántos szaladgálós ruháim, de NINCS egyetlen zöld vagy piros felsőm sem, ami illenék egy nemes alkalomhoz. Még piros pólót úgy ahogy tudtam volna szerezni, mint hogy van is egy pántos felsőm, ami azért nem az a boltba leszaladós fajta, hiszen még dolgozni is elmegyek benne; de azt is kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami elegánsabb darab, és legyen egyszínű. Szerintem a nagy magyar átlagnak nincs otthon elveszőben egyszínű piros vagy zöld női blúza. Nem túlzok, ha azt mondom, 50 ruhát felpróbáltam, mire találtam olyat, amit meg mertem venni. És én - ha ruhavásárlásról van szó - csak édesanyámmal vagyok hajlandó elmenni, és fölpróbálni egy egész kollekciót, mivel az ő ízlésében bízom meg maradéktalanul. Meg néha jobban is ismer engem, mint én magamat, és képes visszatetetni egy cuccot a polcra akkor is, ha pont minden vágás és öltés stimmel rajta s rajtam, HA tudja, hogy soha nem fogom fölvenni. "Ági, ezt ne vegyük meg, mert nem fogod hordani." És akkor nem vesszük meg, mert nem fogom viselni. (Ellenpéldám is van, megvásárolt holmiról, aminél fogadkoztam, hogy de igenis fogom hordani, majd szabadkoztam, hogy nem hordom, és a végén landolt egy ismerősnél vagy ruhavásáron mert sosem volt rajtam.) Több mint két órát vesztegeltünk a ruhaboltban, de végül meglett az eredménye, mert 2 zöld pántos felsőt, és 4 piros blúz szerűséget is vettünk, (na meg grátiszba 2 fürdőruhát is, ha már a kezembe akadt), amiket már be is tettünk gyorsmosásba, és ott lógnak a radiátoron. Legalább máskor is fogom tudni őket hordani, úgyis már keveselltem a nyári ruhámat. Télen valahogy mindig könnyebben felöltözök, hiszen kötött pulcsim annyi van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni.

De ha holnap is ilyen borús idő lesz, mint ma, akkor nem leszek olyan boldog attól, hogy énekelhetek. Szereznem kell egy fehér mappát is még holnap, hogy tudjam miből nézni a kottákat... És nem ártana időben lefeküdni aludni. Csak az a fránya televízió megint, hogy a múlt héten kifogtam egy jó kis sorozatot, vagyis részt egy sorozatból, ami pechemre folytatásos, és ma éjjel vetítik a második felét...

Utóhang

Elhatároztam, hogy legközelebb ha összefutok Darth Vaderrel a lépcsőházban (ahol nem ciki megismernie és köszönnie), megkérdezem, milyen bulikra szokott eljárni, és hogy esetleg a Cure-t szereti-e. A válaszától függően majd eldöntöm a továbbiakat... 30.-án ugyanis sok érdekes külsejű és szokásrenddel bíró egyedet láttunk a Cure Tribute-zenekar koncertjén, mialatt ültünk és vártunk a kezdésre Luis és én. A legkülönfélébb figurák, amik mellett az én szomszédom külseje és jelleme egészen eltörpül... Nem tudom, ő milyen helyekre járhat, de lehet, hogy sokkal kifinomultabbakra, mint amiket mi ismerünk... Elég gyakran szoktam látni, biztos nem telik el túl sok idő az elgondolás és a megvalósítás között... Kicsit valahol már várom is, kíváncsi vagyok, lesz-e elég merszem hozzá, hogy megszólítsam. Minden az aktuális lelkiállapotomtól függ. Na meg az övétől. Van, amikor köszönni sem hajlandó, máskor meg széles mosollyal az arcán üdvözöl, mint valami régi jó barátot. Jön a nyár, jönnek a fesztiválok, meg egyéb szabadtéri programok, megugrik a lehetőségek száma, hogy valahol a városban véletlenszerűen is összefussak vele. Bár, nyílt terepen nem szokott "felismerni".

A többiről majd később nyilatkozom. 

Egyébként üdvözlégy május!

Mint a gyerekek a szülinapjukat...

Május közepe van. Alapvetően nagyon szeretem a májust, a kedvenc hónapom. De most már inkább a végét várom. Elfáradtam. A múlthéten végre elkészültünk a naplókkal, minden adminisztrációval, amivel el voltunk maradva. Péntekre végeznünk kellett, ennél fogva csütörtökről péntekre virradóan alig aludtam 3 órát. Azt is kb. hajnal 3/4 6-tól kb. 1/2 9-ig. Persze az utolsó utáni pillanat után is volt még lehetőség kicsit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni a hiányosságokat, szóval hamar élőhalottá váltam. Tegnap jöttek is ellenőrizni a fejesek, állítólag egy házaspár volt, s a férfi a pénzügyeket, meg a könyvelést nézte át, a hölgy pedig a naplókat, meg egyéb adminisztrációkat. Nem találtak semmi durva hibát. (Ha találtak volna, akkor én most nem írogatnék itt ilyen nyugodtsággal... Meg talán szóltak is volna róla.) De tavaly szemellenzősebbek és kekeckedősebbek voltak.
Május végéig kell még óvodákba járnom órát tartani, de ellentétben azzal, amire ősszel számítottam, egyre nehezebb... Pedig én azt hittem, hogy majd könnyebb lesz idővel, hogy beleszokok, belejövök, és a végén már könnyedén veszem ezeket az akadályokat is... De hát nem vagyok óvópedagógus, és ez egyre világosabban látszik. Nem könnyebbül a dolgom, hanem inkább azt érzem, hogy most még nehezebb, mint ősszel volt. Egyszerűen nem tudok fegyelmet tartani köztük, nem tudom őket lekötni, nem tudok hatni rájuk. Nagy ritkán vannak jó pillanatok, amikor úgy érzem, érdemes volt értük felkelni és bemenni... Akkor csöndben ülnek és figyelnek, és nem kell még a hangomat se felemelnem... De az a baj, hogy ezek az esetek ritkábban fordulnak elő. Van összesen 7 csoport, ahol tanítok (ebből 2-ben csak helyettesítek), és csupán 1 van, ahova szívesen megyek be. Ők a péntek reggeli csoport. A másik 6 rendesen leszívja az energiáimat, és minden alkalommal rájövök, hogy nem véletlen lettem én tanítónő, nem pedig óvónő... Fogalmam sincs, mi lesz, ha nekem lesz ilyen korú gyermekem... Ő is a fejemre fog nőni? Vagy tényleg minden csak nevelés kérdése? Hogyan higgyem el magamról, hogy jó szülő leszek ha eljön az ideje, amikor ilyen kudarcaim vannak minden egyes alkalommal, hogy kisgyerekek közé teszem a lábam? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy üvöltöznöm kell, de semmi más módszer nem hat... Tényleg, néha megszállja őket valami angyali erő, és elcsöndesednek, békében megülnek végig, de az esetek többségében inkább butáskodnak, rohangálnak, játszadoznak, és egymást bántják... Basszus, ezek a gyerekek agresszívak... :( Sokat kell még tanulnom, de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Szóval úgy várom már a végét, mint a gyerekek a szülinapjukat. Számolom vissza addig a napokat, hogy hány alkalommal kell még találkoznom velük... De normális ez? A pedagógus inkább azoknak az időknek örül, amiket gyerekek között tölthet... Én meg inkább azt látom ünnepnapnak, amikor nem kell óvodába mennem... Ahh, nem jó ez így.

Kell néha a lazítás, mondják, tehát ennek eleget téve vasárnap este újfent koncerten voltam Bátyussal, Epica a Club 202-ben. Persze, nem volt felhőtlen a szórakozás, mert ott meg a tömegből kiszúrt az utolsó exem... Akivel semmi kedvem nem volt találkozni. Nagy lelkesen integetett, meg mosolygott, én meg egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fejem, és mély beszélgetésbe kezdtem a testvéremmel. Alapjában véve nem váltunk el haragban, sőt, baráti maradt a viszonyunk... Vagyis az én viszonyom hozzá maradt baráti. Az ő viszonya hozzám meg azt hiszem (vagyis inkább csak félek tőle) még mindig nem baráti, hanem annál mélyebb... Én meg ezt nem akartam, és ezért szakítottam vele. S az ő érdekében kerültem a társaságát az utóbbi időben. A koncert ideje alatt nem jött oda hozzám, talán  nyugtázta, hogy nem vagyok egyedül, talán nem akarta ott hagyni az ő társait, talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem beszélünk... Igazából én azt hittem, hogy csak elvesztett a tömegben. Ó, én kis naiv. Valójában semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak látta rajtam, hogy nem szívesen látom. Ezt persze utólag közölte velem egy kedves üzenet formájában a Facebook-on. Amit most szó szerint idézek: >Szia! Ahhoz képest, hogy "semmit nem csináltam rosszul, és maradjunk barátok", tegnap este mikor megláttál a tömegben, mégis az futott át az arcodon, hogy "b+ ez meg mit keres itt?" Szóval még mindig érdekelne, miért haragszol rám.< - Erre én egy korrekt üzenettel válaszoltam, megírtam neki, hogy mitől félek, és hogy miért gondolom úgy, hogy jobb egy ideig nem tartani a kapcsolatot. Persze azóta nem írt. Mondjuk én ennek csak örülök. A múltkor skype-on talált rám írni, hogy mennyire hiányzik neki a társaságom, és mi újság velem, és beszélgethetnénk, és rég hallott felőlem... Arra sem reagáltam. Persze, mert azóta nem láttam őt elérhetőnek. Márpedig ha nincs fönn, én nem fogok neki írni. De az igazság az, hogy minél jobban keresi a társaságomat, minél nagyobb az esélye annak, hogy találkozunk és beszélünk, annál ellenszenvesebb lesz a szememben... Már az a csöppnyi kis jóindulat is kezd kiveszni belőlem, ha róla van szó... Pedig tényleg nem csinált semmit rosszul, egyszerűen nem én voltam neki rendelve, és erre hamarabb rájöttem, mint ő. Az a lelkesedés, az a figyelem és odaadás, amivel viseltetett irányomban, biztos imponálni fog majd valakinek. Lesz olyan lány, aki értékelni fogja, és aki meg is fogja érdemelni. De nekem ő már sok volt. Mert nem tudtam szeretni. S én voltam azon az oldalon, ahol most ő áll. Én voltam ugyanilyen helyzetben. Van bennem annyi empátia, hogy nem akarom őt kitenni ugyanannak a szenvesés-sorozatnak, amit én éltem át annak idején. Viszont ha tovább fog folytatni részéről ez a sértődöttség, meg ez a kapálózás, akkor előveszem a szigorúbbik énem...

Ebből is látszik, mennyire fáradt vagyok már. Mennyire jól esne egy kis pihenés. De nem egy kiadós éjszakai alvásról beszélek (bár az is rám férne már, hiába aludtam tegnapról mára virradóan is 8 órát), hanem valami kikapcsolódásra, amikor magam mögött hagyhatok minden nehézséget, minden hétköznapi hegymászást... Amely időt magammal tölthetek, magamért, töltődni... Kis szeletet fogok belőle kapni Pünkösd hétvégéjén, mert akkor elmegyünk kempingezni Luis-val, s várom már nagyon. De addig s utána maradnak a szürke hétköznapok... Amik mostanában elég feketék, mert nincs bennük öröm, nincs bennük sikerélmény... Már ami a karriert illeti. De a magánéletem legalább szép rendben van. A szürke-fekete hétköznapokat színnel tölti meg Luis, ő az én életem szinten tartója, és tartja bennem a lelket is. Jó, hogy támaszkodhatok rá, jó, hogy lelkesít, és támogat, jó, hogy biztat, és kitart mellettem. Jó, hogy van nekem. Szeretem.

Még ezzel a héttel együtt 5 hét az iskolából, 3 az óvodából. Sok tervem van a nyárra. Várom már a tanév végét. Pedig én a pedagógus vagyok, nem a diák...

El akarok utazni, élvezni akarom a napsütést (csak sütne már), a szabadságot (csak lenne már), az életet (csak élnék már), a világot (csak látnám már). Jöhetne már a "szülinap".