Semmi érdemleges

Sok mindenről tudnék írni, mert azért vannak dolgok, csak valahogy kedvem nincs hozzá mostanában... Majdnem 2 hete, hogy vége lett a tanévnek, pont 1 hete volt az évzáró, és tegnap kellett utoljára bemenni dolgozni. De voltaképpen már 2 hete nem csinálok semmit, csak bejárok az iskolába, hogy ott legyek. Sőt, ha egészen komolyan veszem, akkor már 1 hónapja nincs "dolgom", mert a gyerekeknek nagyjából májusban adtak utoljára házi feladatot a délelőttösök. Viszont én - mint napközis - kötelezve vagyok arra, hogy tanuljak a csoporttal, és korrepetálást is biztosítsak nekik. (Erről jut eszembe, egyik srác anyukájának írtam üzenetet még tavasszal, hogy szeretnék gyakorolni a gyermekével délutánonként, jelöljön ki erre alkalmas napokat, és jól válasz nélkül hagyott, szerintem meg sem mutatta otthon... Nem baj, majd fog szívni 5. osztályban...) Illetve azt az egy órát, amit a leckeírásra szánunk, nekem a teremben kell eltöltenem, és "mindig van mit gyakorolni". Az utolsó pár hét már kész kínszenvedés, nyűg volt. A gyerekeknek főleg. Nem tudtunk velük mit kezdeni, zavart a hőség, zavart a tétlenség, de legfőképp a fáradtság. Nagyon-nagyon elfáradtak már a végére - még ha én feleannyira sem, mint tavaly az előző munkahelyemen... Igaz, hogy én az utolsó napra már mindennel készen voltam (naplóm rendben, osztályterem kiürítve, személyes cuccaim rendbe rakva, és minden szemét kidobálva), csak arra vártam, hogy mindent hivatalosan is lezárhassak, és ne csak én mondhassam, hogy több tennivalóm már nincs. Szóval az elmúlt másfél hét nekem keserű semmittevéssel telt, mert 2 nap kivételével (amikor értekezlet volt benn, és leadtam a naplómat) minden nap csak azért mentem be, hogy benn legyek. Az utolsó napon, vagyis tegnap végre leadtam a termet, leltároztuk a berendezéseket, és az utolsó papírfecnit is kidobtam az asztalomról. Mindez tartott nagyjából 20 percig, és jöhettem is haza. De ennek már vége, és most eljött a rég várt pihenés. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a hirtelen nyakamba szakadt sok szabadidővel, tegnap este elmentem biciklizni, majdnem 10 óra volt, hogy hazaértem, ma már a szobámban is kitakarítottam, holnap még besegítek egy napközis táborba, (ami egyébként ezen a héten zajlik/zajlott, és ha éppen nem az iskolában ültem, akkor ott ténykedtem) de hogy azután mi lesz, nem tudom. Hová legyek az örömtől?

Happens.

Vasárnap du. végre átvettem az önkéntes igazolványomat az állatmenhelynél, és úgy alakult, hogy egy kölyökkutyát (aki már most akkora, mint más kifejlett egyedek) rögtön el is vihettem sétálni. Még jó, hogy Luis is ott volt, így nem egyedül kellett megküzdenem a Bosco névre hallgató kis nagytestű keverék kannal, aki úgy rángatta a pórázt, mint valami áramütés. :D Azt hittem, hogy majd én választhatom ki, hogy melyik kutyát viszem el, de csak fogtak egyet és kihozták. Egy ott dolgozó nő. (Vajon mi lehet a munkaköre, és mennyit kereshet azzal, hogy egy állatmenhely alapítványnál dolgozik?) Azt nem tudom, milyen gyakran fogok tudni menni, mert a jogsim még mindig lóg a levegőben, így délelőttönként inkább arra kellene az időmet fordítani, de azzal, hogy a héten véget érnek a hittanórák, fölszabadul egy kis időm. Ez azt is jelenti, hogy lassan vége a tanévnek, lassan vége a kötelességnek is. Jajj, egyrészt várom már az "évvégét" másrészt be is vagyok tojva tőle. Örülök majd, hogy nem kell dolgozni menni, viszont sajnálni fogom, hogy nem lesz munkám. Mert nagyon úgy áll a szénám, hogy nem lesz munkám... Az ideiglenes pedagógus igazolványomat is csak 2 hónapra állították ki, szóval augusztusban még csak az igazolványomnak se veszem hasznát... Utoljára 2009-ben rettegtem ennyire a nyártól. Ez az egyik ok, ami miatt szívesebben élnék egy 30 évvel ezelőtt. Egyszer majd, ha sok kedvem és időm lesz, összeszedem a többi okot is.
Amúgy hiányozni fognak a kis nyavalyások. Akármennyire is szétszórt és szedett-vetett a társaság, mégis a szívemhez nőttek egy kicsit, és mindőjüket más és más miatt szeretem. De hát ilyen ez a pedagóguslét: osztályok jönnek, osztályok mennek... 

Június 1-jén ismét összeáll az 1000 fős kórus, az Arénában, de ezúttal más szervezésben: Ez az a nap! - én is fogok énekelni, bár az utolsó (fő)próbát tekintve lehet csak tátogni... Egyrészt a zenekartól semmit nem hallok a többi szólamból, a saját szólamomat is csak úgy nagyjából tudom kisilabizálni, másrészt a dalokban sem vagyok olyan biztos, hogy egyedül jól énekeljem... Szóval emberpróbáló feladat lesz. Megszabták az öltözéket: alul fekete, fölül egyszínű minta nélküli piros, fehér vagy zöld ing/blúz. Na most. Szerintem az emberek túlnyomó többségének nincs egyszínű zöld vagy piros blúza. Vagy csak én vagyok alul-felszerelt? (...) De kikötötték, hogy ne póló legyen, hanem valami csinosabb/elegánsabb darab. Nyilván, ha a lányoktól szoknyát várnak el... Nem tudom, miért bízzák a véletlenre, hogy megfelelően eloszoljanak a színárnyalatok... És ha az 1000 fős kórusból 800-nak csak fehér felsője lesz? Vannak még bennem kétségek eziránt, és a jegyek sem biztos, hogy a legjobb helyre szólnak, de nem baj, a cél úgysem ez, hanem az egész napos hálaadás és dicsőítés. Aztán nem lesz vége a mókának egyhamar, mert másnap hittanévzáró lesz a templomban, ami szintén igényel egy kis szervezést. Több tízezer forintot fizetünk fellépési díjként az előadónak, de a résztvevőktől nem kérünk még 20 Forintot sem. Utána meg már csak 1 hét a suliból. El sem hiszem, hogy így elrepült ez az év. Sokkal "gyorsabban" telt, mint a tavalyi Üllőn. Belegondolni is iszonyat, hogy szinte az összes pénzem egy olyan dologba öltem, aminek talán soha nem fogom a hasznát venni. Kicsit de ja vue érzésem van ezzel kapcsolatban... Na mindegy, kesergés off, kikapcsolás on. Befejeztem mára.

!topansételüzs godlob gem dekeN

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Mint a gyerekek a szülinapjukat...

Május közepe van. Alapvetően nagyon szeretem a májust, a kedvenc hónapom. De most már inkább a végét várom. Elfáradtam. A múlthéten végre elkészültünk a naplókkal, minden adminisztrációval, amivel el voltunk maradva. Péntekre végeznünk kellett, ennél fogva csütörtökről péntekre virradóan alig aludtam 3 órát. Azt is kb. hajnal 3/4 6-tól kb. 1/2 9-ig. Persze az utolsó utáni pillanat után is volt még lehetőség kicsit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni a hiányosságokat, szóval hamar élőhalottá váltam. Tegnap jöttek is ellenőrizni a fejesek, állítólag egy házaspár volt, s a férfi a pénzügyeket, meg a könyvelést nézte át, a hölgy pedig a naplókat, meg egyéb adminisztrációkat. Nem találtak semmi durva hibát. (Ha találtak volna, akkor én most nem írogatnék itt ilyen nyugodtsággal... Meg talán szóltak is volna róla.) De tavaly szemellenzősebbek és kekeckedősebbek voltak.
Május végéig kell még óvodákba járnom órát tartani, de ellentétben azzal, amire ősszel számítottam, egyre nehezebb... Pedig én azt hittem, hogy majd könnyebb lesz idővel, hogy beleszokok, belejövök, és a végén már könnyedén veszem ezeket az akadályokat is... De hát nem vagyok óvópedagógus, és ez egyre világosabban látszik. Nem könnyebbül a dolgom, hanem inkább azt érzem, hogy most még nehezebb, mint ősszel volt. Egyszerűen nem tudok fegyelmet tartani köztük, nem tudom őket lekötni, nem tudok hatni rájuk. Nagy ritkán vannak jó pillanatok, amikor úgy érzem, érdemes volt értük felkelni és bemenni... Akkor csöndben ülnek és figyelnek, és nem kell még a hangomat se felemelnem... De az a baj, hogy ezek az esetek ritkábban fordulnak elő. Van összesen 7 csoport, ahol tanítok (ebből 2-ben csak helyettesítek), és csupán 1 van, ahova szívesen megyek be. Ők a péntek reggeli csoport. A másik 6 rendesen leszívja az energiáimat, és minden alkalommal rájövök, hogy nem véletlen lettem én tanítónő, nem pedig óvónő... Fogalmam sincs, mi lesz, ha nekem lesz ilyen korú gyermekem... Ő is a fejemre fog nőni? Vagy tényleg minden csak nevelés kérdése? Hogyan higgyem el magamról, hogy jó szülő leszek ha eljön az ideje, amikor ilyen kudarcaim vannak minden egyes alkalommal, hogy kisgyerekek közé teszem a lábam? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy üvöltöznöm kell, de semmi más módszer nem hat... Tényleg, néha megszállja őket valami angyali erő, és elcsöndesednek, békében megülnek végig, de az esetek többségében inkább butáskodnak, rohangálnak, játszadoznak, és egymást bántják... Basszus, ezek a gyerekek agresszívak... :( Sokat kell még tanulnom, de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Szóval úgy várom már a végét, mint a gyerekek a szülinapjukat. Számolom vissza addig a napokat, hogy hány alkalommal kell még találkoznom velük... De normális ez? A pedagógus inkább azoknak az időknek örül, amiket gyerekek között tölthet... Én meg inkább azt látom ünnepnapnak, amikor nem kell óvodába mennem... Ahh, nem jó ez így.

Kell néha a lazítás, mondják, tehát ennek eleget téve vasárnap este újfent koncerten voltam Bátyussal, Epica a Club 202-ben. Persze, nem volt felhőtlen a szórakozás, mert ott meg a tömegből kiszúrt az utolsó exem... Akivel semmi kedvem nem volt találkozni. Nagy lelkesen integetett, meg mosolygott, én meg egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fejem, és mély beszélgetésbe kezdtem a testvéremmel. Alapjában véve nem váltunk el haragban, sőt, baráti maradt a viszonyunk... Vagyis az én viszonyom hozzá maradt baráti. Az ő viszonya hozzám meg azt hiszem (vagyis inkább csak félek tőle) még mindig nem baráti, hanem annál mélyebb... Én meg ezt nem akartam, és ezért szakítottam vele. S az ő érdekében kerültem a társaságát az utóbbi időben. A koncert ideje alatt nem jött oda hozzám, talán  nyugtázta, hogy nem vagyok egyedül, talán nem akarta ott hagyni az ő társait, talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem beszélünk... Igazából én azt hittem, hogy csak elvesztett a tömegben. Ó, én kis naiv. Valójában semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak látta rajtam, hogy nem szívesen látom. Ezt persze utólag közölte velem egy kedves üzenet formájában a Facebook-on. Amit most szó szerint idézek: >Szia! Ahhoz képest, hogy "semmit nem csináltam rosszul, és maradjunk barátok", tegnap este mikor megláttál a tömegben, mégis az futott át az arcodon, hogy "b+ ez meg mit keres itt?" Szóval még mindig érdekelne, miért haragszol rám.< - Erre én egy korrekt üzenettel válaszoltam, megírtam neki, hogy mitől félek, és hogy miért gondolom úgy, hogy jobb egy ideig nem tartani a kapcsolatot. Persze azóta nem írt. Mondjuk én ennek csak örülök. A múltkor skype-on talált rám írni, hogy mennyire hiányzik neki a társaságom, és mi újság velem, és beszélgethetnénk, és rég hallott felőlem... Arra sem reagáltam. Persze, mert azóta nem láttam őt elérhetőnek. Márpedig ha nincs fönn, én nem fogok neki írni. De az igazság az, hogy minél jobban keresi a társaságomat, minél nagyobb az esélye annak, hogy találkozunk és beszélünk, annál ellenszenvesebb lesz a szememben... Már az a csöppnyi kis jóindulat is kezd kiveszni belőlem, ha róla van szó... Pedig tényleg nem csinált semmit rosszul, egyszerűen nem én voltam neki rendelve, és erre hamarabb rájöttem, mint ő. Az a lelkesedés, az a figyelem és odaadás, amivel viseltetett irányomban, biztos imponálni fog majd valakinek. Lesz olyan lány, aki értékelni fogja, és aki meg is fogja érdemelni. De nekem ő már sok volt. Mert nem tudtam szeretni. S én voltam azon az oldalon, ahol most ő áll. Én voltam ugyanilyen helyzetben. Van bennem annyi empátia, hogy nem akarom őt kitenni ugyanannak a szenvesés-sorozatnak, amit én éltem át annak idején. Viszont ha tovább fog folytatni részéről ez a sértődöttség, meg ez a kapálózás, akkor előveszem a szigorúbbik énem...

Ebből is látszik, mennyire fáradt vagyok már. Mennyire jól esne egy kis pihenés. De nem egy kiadós éjszakai alvásról beszélek (bár az is rám férne már, hiába aludtam tegnapról mára virradóan is 8 órát), hanem valami kikapcsolódásra, amikor magam mögött hagyhatok minden nehézséget, minden hétköznapi hegymászást... Amely időt magammal tölthetek, magamért, töltődni... Kis szeletet fogok belőle kapni Pünkösd hétvégéjén, mert akkor elmegyünk kempingezni Luis-val, s várom már nagyon. De addig s utána maradnak a szürke hétköznapok... Amik mostanában elég feketék, mert nincs bennük öröm, nincs bennük sikerélmény... Már ami a karriert illeti. De a magánéletem legalább szép rendben van. A szürke-fekete hétköznapokat színnel tölti meg Luis, ő az én életem szinten tartója, és tartja bennem a lelket is. Jó, hogy támaszkodhatok rá, jó, hogy lelkesít, és támogat, jó, hogy biztat, és kitart mellettem. Jó, hogy van nekem. Szeretem.

Még ezzel a héttel együtt 5 hét az iskolából, 3 az óvodából. Sok tervem van a nyárra. Várom már a tanév végét. Pedig én a pedagógus vagyok, nem a diák...

El akarok utazni, élvezni akarom a napsütést (csak sütne már), a szabadságot (csak lenne már), az életet (csak élnék már), a világot (csak látnám már). Jöhetne már a "szülinap".