"Húzd meg jobban, menjen a munka!"

Hosszú idő óta ez az első szombatom, amikor semmi dolgom, semmi programom, semmi tennivalóm nincs, és ezt a semmittevést még csak valaki mással sem tudom megosztani. Reggel aludhattam volna ameddig csak akartam, de már reggel felvertek a munkások, valami nagyon sürgős dolguk lehet... Nem tudom, ki a műszakvezető, vagy a munka irányítója, de megkérdőjelezném a hozzáértését... a minap is egy merő szennyvízcsatornát csináltak az utcából. A hatalmas gödör, amit kiástak és telepakolták vascölöpökkel valami oknál fogva megtelt vízzel (azzal a szép barnaszínű meghatározhatatlan összetételűvel) és ezt elkezdték kimerni markológépekkel, majd egy teherautó homokkal megrakott platójára önteni. Tudom én, hogy a homok jó nedvszívó hatású anyag, mert nem véletlen használják árvizeknél sem, de kicsit elszámolták magukat, mert a víz, amivel megöntözték túlcsordult, és hömpölygő folyamként áradt az utcán szét... Na most még annál is nagyobb felfordulás van, mert épp hárman állnak combközépig az iszapos vízben, és lapátolják kifelé a földet a mélyedésből... egy pedig a távolból figyeli őket. A többi munkás valószínűleg szabadnapot kért, mert a tucatnyiból csak ezt a négyet látom. Milyen csodás, hogy az ablakom előtt zajlik az egész. Jobb szombati programot el se tudok képzelni, mint premier plánban látni egy felújítás minden mozzanatát. Kínomban már én is zajt csaptam, ugyanis az egész lakásban felporszívóztam, különös tekintettel a saját szobámra. Ha így folytatom, az egész lakást A-tól Cettig kitakarítom. Úgyis megtehetem, mert mint említettem, tök egyedül vagyok itthon. És ez az elkövetkező héten még így is marad. Szüleim üdülnek, bátyá meg vagy dolgozik, vagy a haverjaival lóg. Én meg ahelyett hogy pihennék és lógatnám a lábam valahol a vízparton, itt ülök a szobámban, és próbálom magamat mindenféle hasznos dologgal elfoglalni, hogy az idő is jobban és gyorsabban teljen. Lehet, hogy kicsit később elmegyek biciklizni is, túl szép az idő ahhoz, hogy itthon punnyadjak. Holnap találkozom Zs-vel, jó barátnőmmel, és este jön Luis is. Már csak egyet kell aludni. :)

Apró pötyörök mostanságról.

Az elmúlt hét az előző két hónaphoz képest egy hónapos álomutazással ért fel. Minden délután azzal az érzéssel a szívemben jöttem haza, hogy "innen akarok nyugdíjba menni". Annyira felüdítő volt az új helyem. Az új osztály csendes, értelmes, jól nevelt, és a nemek eloszlása is sokkal jobb, mert 15 lány mellé jut csak 10 fiú, és problémás is csak 2 van közöttük. A hangomat még csak meg sem kell erőltetnem, suttogásból is értenek, tudják, mikor kell csöndben lenni, mikor van komoly munka, és mikor szórakozás. A szabályokat nem csak betartják, de be is tartatják, és még a problémáikat is tudják egymás között, halkan rendezni. Szóval nagyon hálás lehetek értük. Remélem, a második hét is ilyen gördülékenyen fog menni. Igaz, ma esik az eső, szóval udvarozás nem nagyon lesz, de a tanteremben is rengeteg játékot tudunk játszani, és még filmet nézni is lehet! Annyira jól érzem magam közöttük, hogy a régi osztályomba szinte már vissza sem vágyom. Nyugodtak az éjszakáim, higgadtak a nappalaim, a reggeleim pedig csodásak. Újra jó érzés felkelni reggel és munkába indulni! Nem hittem volna, hogy ezt még megérem.

S azt hiszem, a most hétvégi lazítás sem ennek a hétnek, hanem az ezt megelőző két hónapnak volt a következménye és levezetése. Zs-ékat látogattuk meg Luissal, és jó sokat beszélgettünk meg mókáztunk szombat este-éjjel. Itókánk is volt, szóval nem kellett a csapvízben bíznunk, de nem ez volt a lényeg. Hiába voltam fenn nagyjából hajnali 2-ig, és keltem másnap fél 7-kor, hogy hazainduljunk, kipihentebb lettem tőle, mint egész őszi szünetben a 8-10 órás alvásoktól. Vasárnap Luiséknak családi ebéd volt a program, ezért haza kellett mennie, de én hasznosan töltöttem a délutánt: elmentem a szüleimmel a SYMA csarnokba a ruhavásárra, és ha konkrétan azt, amit kerestem nem is kaptam, nem jöttem haza üres kézzel. Édesapám kapott egy téli kabátot, egy nadrágot meg egy sapkát, én pedig vettem egy téli bakancsot meg pár fehérneműt. Édesanyámnak is biztosan találtunk volna valamit, de ő nem akart semmit magának venni. De legalább nem volt bennem olyan érzés, hogy fölöslegesen mentem el. (Bár az ott töltött idő felénél volt egy olyan érzésem, hogy én már célozgattam rá, hogy nem az van itt, mint amire számítottam és menjünk haza, de édesanyám valahogy marasztalni próbált. És végül neki lett igaza!)

Szóval most már lélekben és testben is teljesen fel vagyok készülve a hűvös időre, a télre, és alig várom már,  hogy az új osztályommal találkozhassak! (Még csak november eleje van, de már most lázban égek, hogy milyen jó lesz velük karácsonyozni! :D Remélem, a vezetőség is így gondolja majd.)

13. nap: Terveid a következő nyárra

Ejha... Január közepén beszéljek arról, mit tervezek nyárra. Hát, nincs túl sok tervem. Elmenni egy pár helyre nyaralni, a családommal is, meg Luissal is, és sokat vezetni, mert reménység szerint addigra már meglesz a jogosítványom. Na jó, kicsit bővebben:

- Sok szépet látni

- Sokat gyakorolni vezetni

- Sokat fagyizni a Kelenföldi pályaudvar melletti cukrászdában

- Sokat fürödni a Balatonban és egyéb természetes vizeken

- Elutazni valahova külföldre

- Megtanulni új ételeket főzni

- Sokat pihenni

- Sokat napozni

De ezeknek a fele már tavasszal is megvalósulhat. Voltaképpen nem szokásom ilyen előre tervezni. Egyáltalán is mi a garancia arra, hogy megélem a nyarat? És lehet, hogy addigra már munkám sem lesz, ebből kifolyólag pénzem sem. Badarság január közepén a nyárról gondolkodni. Terveim a következő hétre vannak. Esetleg következő hónapra...

Apró jó dolgok :)

Nem fogok hosszas élménybeszámolóba kezdeni, csak pár példamondatban (mint egy jó nyelvtankönyvben) közlöm, mi mindenen vagyok túl. :)
'

A vonaton sok ember utazik egyik városból a másikba, olykor annyian vannak, mint az albán menekültek.

Jó dolog elmenni úgy üdülni valahova, hogy először vagy ott, mégis úgy bánnak veled, mint ha visszatérő kedves vendég lennél.

Hogyan tudták felhordani azt a rengeteg követ és sziklát a várépítők a hegyre?

A kis bogarak szeretik a pipacsokat, valószínűleg a virág élénk színe miatt is.

Ha süt is a nap, még lehet hűvös az idő, ezért nem árt, ha van nálad egy pulcsi, na meg zokni a lábadon.

Néha egész falukon át kell utaznod ahhoz, hogy ehess jóízűen egy fagyit.

A bivalyok nagyon veszélyes állatok, főleg, ha igazinak látszó szarvakkal fenyegetőznek!

A gorillákkal nem illik viccelődni!

Jobb a kocsiban ülve szemlélni az esőt, mint ázni-fázni az utcákon.

Mindenki született sziklamászó?

Nem a születésnapi tortán látható gyertyák száma határozza meg egy ember korát.

Milyen hideg a Balaton vize, ha sokáig nem süt a nap!

Néha kell egy kis lazítás, néha kell, hogy idétlenül bambulj bele a kamerába.

Nem biztos, hogy olyan finom egy étel, ha kacifántos a fantázianeve.

Aki szerencsétlen a kártyában, az szerencsés a szerelemben, tartja a mondás.

Homoki gőte márpedig igenis létezik!

Ne felejtsd el magaddal vinni a cóki-mókidat tusoláshoz!

Túrázáshoz elengedhetetlen tartozék egy svájci bicska, egy kenőkés, szalvéta, és egy pár nejlonzacskó.

Bárcsak visszamehetnék még oda egy pár napra!

Ha az ember a szíve választottjával lehet, nem számít sem tér, sem idő.

Boldogan indulj el, s boldogan érkezz meg. A kettő közötti időt pedig töltsd meg értelemmel.

Nekem te vagy az Unikum!

Mint a gyerekek a szülinapjukat...

Május közepe van. Alapvetően nagyon szeretem a májust, a kedvenc hónapom. De most már inkább a végét várom. Elfáradtam. A múlthéten végre elkészültünk a naplókkal, minden adminisztrációval, amivel el voltunk maradva. Péntekre végeznünk kellett, ennél fogva csütörtökről péntekre virradóan alig aludtam 3 órát. Azt is kb. hajnal 3/4 6-tól kb. 1/2 9-ig. Persze az utolsó utáni pillanat után is volt még lehetőség kicsit javítgatni, toldozgatni-foltozgatni a hiányosságokat, szóval hamar élőhalottá váltam. Tegnap jöttek is ellenőrizni a fejesek, állítólag egy házaspár volt, s a férfi a pénzügyeket, meg a könyvelést nézte át, a hölgy pedig a naplókat, meg egyéb adminisztrációkat. Nem találtak semmi durva hibát. (Ha találtak volna, akkor én most nem írogatnék itt ilyen nyugodtsággal... Meg talán szóltak is volna róla.) De tavaly szemellenzősebbek és kekeckedősebbek voltak.
Május végéig kell még óvodákba járnom órát tartani, de ellentétben azzal, amire ősszel számítottam, egyre nehezebb... Pedig én azt hittem, hogy majd könnyebb lesz idővel, hogy beleszokok, belejövök, és a végén már könnyedén veszem ezeket az akadályokat is... De hát nem vagyok óvópedagógus, és ez egyre világosabban látszik. Nem könnyebbül a dolgom, hanem inkább azt érzem, hogy most még nehezebb, mint ősszel volt. Egyszerűen nem tudok fegyelmet tartani köztük, nem tudom őket lekötni, nem tudok hatni rájuk. Nagy ritkán vannak jó pillanatok, amikor úgy érzem, érdemes volt értük felkelni és bemenni... Akkor csöndben ülnek és figyelnek, és nem kell még a hangomat se felemelnem... De az a baj, hogy ezek az esetek ritkábban fordulnak elő. Van összesen 7 csoport, ahol tanítok (ebből 2-ben csak helyettesítek), és csupán 1 van, ahova szívesen megyek be. Ők a péntek reggeli csoport. A másik 6 rendesen leszívja az energiáimat, és minden alkalommal rájövök, hogy nem véletlen lettem én tanítónő, nem pedig óvónő... Fogalmam sincs, mi lesz, ha nekem lesz ilyen korú gyermekem... Ő is a fejemre fog nőni? Vagy tényleg minden csak nevelés kérdése? Hogyan higgyem el magamról, hogy jó szülő leszek ha eljön az ideje, amikor ilyen kudarcaim vannak minden egyes alkalommal, hogy kisgyerekek közé teszem a lábam? Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy üvöltöznöm kell, de semmi más módszer nem hat... Tényleg, néha megszállja őket valami angyali erő, és elcsöndesednek, békében megülnek végig, de az esetek többségében inkább butáskodnak, rohangálnak, játszadoznak, és egymást bántják... Basszus, ezek a gyerekek agresszívak... :( Sokat kell még tanulnom, de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Szóval úgy várom már a végét, mint a gyerekek a szülinapjukat. Számolom vissza addig a napokat, hogy hány alkalommal kell még találkoznom velük... De normális ez? A pedagógus inkább azoknak az időknek örül, amiket gyerekek között tölthet... Én meg inkább azt látom ünnepnapnak, amikor nem kell óvodába mennem... Ahh, nem jó ez így.

Kell néha a lazítás, mondják, tehát ennek eleget téve vasárnap este újfent koncerten voltam Bátyussal, Epica a Club 202-ben. Persze, nem volt felhőtlen a szórakozás, mert ott meg a tömegből kiszúrt az utolsó exem... Akivel semmi kedvem nem volt találkozni. Nagy lelkesen integetett, meg mosolygott, én meg egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fejem, és mély beszélgetésbe kezdtem a testvéremmel. Alapjában véve nem váltunk el haragban, sőt, baráti maradt a viszonyunk... Vagyis az én viszonyom hozzá maradt baráti. Az ő viszonya hozzám meg azt hiszem (vagyis inkább csak félek tőle) még mindig nem baráti, hanem annál mélyebb... Én meg ezt nem akartam, és ezért szakítottam vele. S az ő érdekében kerültem a társaságát az utóbbi időben. A koncert ideje alatt nem jött oda hozzám, talán  nyugtázta, hogy nem vagyok egyedül, talán nem akarta ott hagyni az ő társait, talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem beszélünk... Igazából én azt hittem, hogy csak elvesztett a tömegben. Ó, én kis naiv. Valójában semmi ilyenről nem volt szó. Egyszerűen csak látta rajtam, hogy nem szívesen látom. Ezt persze utólag közölte velem egy kedves üzenet formájában a Facebook-on. Amit most szó szerint idézek: >Szia! Ahhoz képest, hogy "semmit nem csináltam rosszul, és maradjunk barátok", tegnap este mikor megláttál a tömegben, mégis az futott át az arcodon, hogy "b+ ez meg mit keres itt?" Szóval még mindig érdekelne, miért haragszol rám.< - Erre én egy korrekt üzenettel válaszoltam, megírtam neki, hogy mitől félek, és hogy miért gondolom úgy, hogy jobb egy ideig nem tartani a kapcsolatot. Persze azóta nem írt. Mondjuk én ennek csak örülök. A múltkor skype-on talált rám írni, hogy mennyire hiányzik neki a társaságom, és mi újság velem, és beszélgethetnénk, és rég hallott felőlem... Arra sem reagáltam. Persze, mert azóta nem láttam őt elérhetőnek. Márpedig ha nincs fönn, én nem fogok neki írni. De az igazság az, hogy minél jobban keresi a társaságomat, minél nagyobb az esélye annak, hogy találkozunk és beszélünk, annál ellenszenvesebb lesz a szememben... Már az a csöppnyi kis jóindulat is kezd kiveszni belőlem, ha róla van szó... Pedig tényleg nem csinált semmit rosszul, egyszerűen nem én voltam neki rendelve, és erre hamarabb rájöttem, mint ő. Az a lelkesedés, az a figyelem és odaadás, amivel viseltetett irányomban, biztos imponálni fog majd valakinek. Lesz olyan lány, aki értékelni fogja, és aki meg is fogja érdemelni. De nekem ő már sok volt. Mert nem tudtam szeretni. S én voltam azon az oldalon, ahol most ő áll. Én voltam ugyanilyen helyzetben. Van bennem annyi empátia, hogy nem akarom őt kitenni ugyanannak a szenvesés-sorozatnak, amit én éltem át annak idején. Viszont ha tovább fog folytatni részéről ez a sértődöttség, meg ez a kapálózás, akkor előveszem a szigorúbbik énem...

Ebből is látszik, mennyire fáradt vagyok már. Mennyire jól esne egy kis pihenés. De nem egy kiadós éjszakai alvásról beszélek (bár az is rám férne már, hiába aludtam tegnapról mára virradóan is 8 órát), hanem valami kikapcsolódásra, amikor magam mögött hagyhatok minden nehézséget, minden hétköznapi hegymászást... Amely időt magammal tölthetek, magamért, töltődni... Kis szeletet fogok belőle kapni Pünkösd hétvégéjén, mert akkor elmegyünk kempingezni Luis-val, s várom már nagyon. De addig s utána maradnak a szürke hétköznapok... Amik mostanában elég feketék, mert nincs bennük öröm, nincs bennük sikerélmény... Már ami a karriert illeti. De a magánéletem legalább szép rendben van. A szürke-fekete hétköznapokat színnel tölti meg Luis, ő az én életem szinten tartója, és tartja bennem a lelket is. Jó, hogy támaszkodhatok rá, jó, hogy lelkesít, és támogat, jó, hogy biztat, és kitart mellettem. Jó, hogy van nekem. Szeretem.

Még ezzel a héttel együtt 5 hét az iskolából, 3 az óvodából. Sok tervem van a nyárra. Várom már a tanév végét. Pedig én a pedagógus vagyok, nem a diák...

El akarok utazni, élvezni akarom a napsütést (csak sütne már), a szabadságot (csak lenne már), az életet (csak élnék már), a világot (csak látnám már). Jöhetne már a "szülinap".