Vissza az origohoz.
Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...
Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.
Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.
