Didaktikából jeles, fegyelmezésből évismétlésre szorul.

Vissza az origohoz.

Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...

Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.

Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.

No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)