Fogadom, hogy fogad...ó.

Ajj, remélem, a macskám nem utált meg egy életre... :( Ma reggel vittem el az állatorvoshoz, hogy már csak keresztapa lehessen belőle, és aztán szinte egész nap nem voltam itthon... Azt még megvártam, hogy magához térjen, vagyis nem is rajtam múlt, mert még épp magához tért nagyjából 3/4 órával az indulásom előtt, de utána el kellett mennem, és csak este 7-re értem haza. Látszólag már nem fáj semmije, lomha egy kicsit, de azért rendesen mozog, viszont csöppet sem marad meg az ölemben, és nem hagyja, hogy simogassam... Délelőtt még elfeküdt az ölemben, de valószínűleg csak azért, mert még tiszta kóma volt, és így nem volt tudatában annak, hogy én tettem ezt vele. De most már rám haragszik, engem hibáztat...

Mondjuk ez is jellemző rám, hogy egyszer tervezek el valamit, mert azt gondolom, épp elég időm lesz rá, s a végén totál nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy remélem.

A szokásos dél helyett ma negyed 12-re kellett bemennem, mert értekezletünk volt, és délután még fogadóórán is képviseltetnem kellett magamat. Persze nem ám úgy, hogy a munkaidőm után még ott maradok egy kicsit... 4-kor spuri át a másik iskolába hittant tartani, aztán negyed 6-ra vissza az iskolába a bájos szülőkhöz. Este 7-re már haza is értem. Szuper volt így a napom, a macskám meg egész nap bágyadtan szenvedett nélkülem. Ha egyáltalán hiányolt. De mint jeleztem: nem sok kedve volt most este hozzám.

Nem is tudom mi lett volna, ha nem épp mára találom ki azt, hogy elviszem megműttetni. Akkor biztos egy teljesen szokványos hétfőben lett volna részem. De nem... Én kitaláltam, hogy ráérek, és teljesen máshogy alakult minden. Már előre félek a november 23.-i programomtól, vagy a 25.-itől, 30.-itől, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Valahogy bármit tervezek, mindig történik valami, vagy mindig keresztbe tesznek nekem.

Egyébként a fogadóóra - attól eltekintve, hogy fél 7 is elmúlt, hogy vége lett - teljesen pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam, őszintén féltem a szülőktől. Bár, hírből már hallottam, hogy ilyenkor pont a rosszcsont gyerekek szülei maradnak távol, és a tündéreké jönnek el, de itt azért egy kicsit máshogy zajlott, mert szerintem az osztályfőnök minden szülőnek jelölt ki időpontot. Aztán úgy vettem észre, hogy szépen el is jöttek. Hozzám már kevesebben ültek oda, mindössze hárman, és a háromból csak egy anyuka volt olyan, akinek a gyerekével komoly gondok vannak. De az a gyerek sem agresszív, csak engedetlen, és rendetlen. Kicsit féltem, hogy majd jól a földbe döngölnek engem, és kiutálnak, hogy én hogy bánok a gyerekeikkel, meg hogy milyen rossz módszereim vannak, meg hogy én kipécéztem magamnak a józsikát vagy a julcsikát, és hogy majd indítványozzák, hogy engem bocsássanak el haladéktalanul, mert nem értek a gyerekekhez, nem értek a tanításhoz, nem értek a neveléshez, nem értek a fegyelmezéshez, és egyáltalán is, nem vagyok oda való. De nem így történt. Mindig megfeledkezem arról, hogy ez 1. osztály, sok szülőnek első és egyetlen gyereke jár oda, így ezek a szülők még segítőkészek, alázatosak és inkább nekem adnak igazat, és nem a gyereküket istenítik, vagy önmagukat ajnározzák. Szóval tényleg úgy ültek oda, és olyan szelídek voltak, hogy még én éreztem magam kellemetlenül, amiért ennyire megbíznak bennem, és elfogadják a pedagógiai módszereimet, vagy döntéseimet. Sőt, az egyik anyuka még azt is kevesellte, amit kiszabtam büntetésként a fiának, és kérte, hogy legyek vele keményebb. Féltem attól is, hogy az egyik gyereknek a szülei bejelentkeztek, akit rendszeresen elfelejtek elküldeni különórára, mert mindig azt hiszem, egy órával később van, hogy majd jól leszólnak engem, és rám pirítanak, hogy miért nem foglalkozom az egyszem kicsikéjükkel, de még az az anyuka is tök kedves volt, és segített kitalálni, hogy hogyan tartsam észben azt a bizonyos hétfő délutáni eseményt. Ez a fogadóóra arra is jó volt, hogy kapjak egy új ötletet, amivel feldobhatnám a tanulási időt. De azért azt jegyezzük meg, hogy a legellenszenvesebb szülő nem jelent meg a fogadóórán. Persze, hiszen az ő fia szent és mintagyerek. No meg azért lett volna egy-két szülő, akivel szívesen elbeszélgettem volna a gyermek tanulmányi előmeneteléről, vagy társaihoz való viszonyáról, vagy koncentrációs képességeiről. De hát szokás mondani, hogy az élet nem fenékig tejfel, vagy nem kívánságműsor. Szerdán meg jönnek hozzám órát látogatni, jól megnézik majd az ebédeltetést, a testnevelést, meg a tanulási időt is. Hogy is gondolhattam volna, hogy majd pont nem szerdán fognak jönni... Amikor tesit tartok, és amitől eleve is úgy félek. Na nem baj, majd azt is túlvészeljük valahogy.

Szóval összességében ez a nap elég kacifántos volt, ha úgy nézzük, kaotikus, és a macskám még mindig rám se hederít... :(

A macskám és én.

Bírom, hogy úgy kell járnom-kelnem a lakásban, mint egy tolvajnak, folyton a lábam elé nézve, minden négyzetcentimétert figyelmesen átvizsgálva... Mert nem akarok hanyatt esni egy csörgő labdában vagy műegérben, és főleg nem akarok belsőszervi sérüléseket okozni a macskámnak egy-egy jól irányzott rúgással. De ez a bestia folyton a lábam alatt tekereg, ide nézek - itt van, oda nézek - ott van... Már úgy kell emelnem a kis lábacskáimat, mint ha jégen járnék, csúszós olvadó jégen... Mert egyetlen rossz mozdulat, és volt macskám-nincs macskám... Vagy ha van is, engem többé nem a gazdijának tekint, hanem az esküdt ellenségének. Állítólag a macskák nem felejtenek, és bosszúállóak. Ez nem tudom, mennyire igaz, de az biztos, hogy ez a dög szeret láb alatt lenni, meg hatalmasokat nyikkanni és ugrani, ha véletlenül valaki más is ott lábatlankodik, ahol ő... Utána meg szeret vadul támadni, kihasználva az alkalmas időt és az ember figyelmetlenségét, éles karmokkal, és hegyes fogakkal... Suhan, mint egy nyílvessző: ugyanolyan sebes, ugyanolyan halk, és ugyanolyan fájdalmas, ha eltalál. Igazán hű a nevéhez: Galád.

De az már nonszensz, hogy a szobámba is alig merek bejönni, és úgy kell körülnéznem minden egyes ajtónyitásnál és ajtócsukásnál, mint ha egy egyedülálló ritkaságot tartanék a kezemben, amit ormótlanul elemeltem valahonnan, és vigyázni akarnék, nehogy összetörjem... Mert attól félek, hogy a macskám valahol lesben áll, és támadásra kész. Vagy hogy beoson a szobámba, míg én nem figyelek, vagy hogy odakap a lábamhoz, mert éppen útban van neki, vagy hogy felugrik a kanapémra, és eszeveszett módon kezdi el kaparni, vagy hogy - és ez a legrosszabb, a valós félelem fő oka - rácsukom az ajtót, és volt macskám-nincs macskám...

Ma este is békésen mosom a fogamat, lépek a vízcsap felé, egyszer csak valami fekete-fehér szőrgombolyag lő ki a lábam mellett, mint ha ágyúból repült volna ki, persze aztán bújik a szekrény alá, meg a tévé mögé, és te hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ki a rémültebb: a macskám vagy én... Aztán persze a legfontosabb nem az, hogy kiöblítsem a számat, hanem hogy köpjek, amilyen gyorsan csak tudok, és szaladjak oda a kis hülyéhez, megnézni, hogy a rémületen kívül nincs-e egyéb baja.

A múltkoriban édesanyám úgy rácsukta véletlenül a farkára az ajtót, hogy percekig nem jött elő, és hiába kutattuk az egész lakásban, totál felszívódott... Úgy elbújt. Persze én csak a vinnyantására rontottam ki a szobámból, nem tudtam, hogy mi történt, csak azt tudtam, hogy a macskámnak baja van. A szőrét is ott hagyta a küszöbön, és szegény úgy reszketett... Fogalmam sincs, hol talált magának búvóhelyet (lehet, hogy a tollamat is oda rejtette el), mert tényleg minden zugot megnéztem, és sehol sem láttam sem sötét farkincát, sem két villanó szemet... Ő meg természetesen nem tanult az esetből, utána még nem egyszer előfordult, hogy valaki a lábára vagy farkára lépett, vagy hogy ráesett valami, vagy hogy véletlen oda ült le az ember, ahol ő méltósága henyélt éppen...

Én meg úgy lopakodok a saját lakásomban, mint ha idegen lennék, mert ez a lakás már nem is az enyém, hanem egy hülye kandúré...