A külön állatfaj.

Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.

Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...

Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.

MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!

Életképtelen élés.

Én igazán nem vagyok féltékeny, és igazán nem vagyok kétségbe esve, és igazán nem érzem úgy, hogy le lennék bármiről is késve vagy maradva, de akkor is nyomaszt egy gondolat... Lépten-nyomon azt látom, hogy az ismerőseim eljegyzik egymást, házasságot kötnek, babát várnak és szülnek, házat vesznek, építkeznek, költöznek, autót vesznek, és egy csomó olyan dolgot tesznek, aminek az ideje egy ember életében előbb vagy utóbb eljön... És az idősebbek azt gondolják, hogy ennek az ideje 30 éves kor előtt van... És ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy én mit és hol rontottam el, hogy 27 évesen még itt tartok. Nincs sem saját lakásom, sem saját autóm, sem saját családom, sem egzisztenciám, sem olyan munkahelyem, amivel büszkélkedhetnék... Egyelőre úgy állok, hogy erre egyetlen pénzintézet sem adna sem hitelt, sem kölcsönt... Még fedezetem sincs. Hogy lehet így neki kezdeni egy életnek? És akkor a szüleim arról beszélgetnek egymás közt, meg más korombéliek szüleivel, hogy mi nem válunk le róluk, hogy még mindig otthon lakunk... Kérdem én, hogy tudnék leválni, és különköltözni? Miből? Hova? Szeptemberben kezdek új munkahelyen, ha onnan nem kell eljönnöm 2 éven belül, talán elkezdhetek gyűjteni és félretenni ilyen célokra. Egyelőre viszont maradnak a kis személyes dolgaim lecserélésére szánt apróbb összegek, amikről az előző bejegyzésemben írtam. De visszatérve az eredeti gondolathoz, fogalmam sincs, mit csináltam rosszul, hogy nekem soha semmi nem úgy sikerül, mint a kortársaimnak... És a végén már tényleg kezdem magam rosszul érezni, hogy egyelőre nem is tudok ilyeneket tervezgetni, még gondolkodni róla is fölösleges. És nem az elhatározás hiányzik. Közben pedig egyre nő az olyan ismerőseim száma, akik már családosak és nem tudnak kimozdulni otthonról, és fogy az olyan ismerőseim száma, akikkel bárhova bármikor elmehetek, ha jól akarom magam érezni. Lassan már nem lesz kit elhívni egy koncertre sem, egy kiállításra, egy csésze teára vagy sétára sem... Vagy csináljam én is azt, mint a még megállapodni nem akaró 30-as férfiak? Akik diszkóban töltenek minden estét, és náluk 10-15 évvel fiatalabb lányoknak csapják a szelet, mert azáltal ők is fiatalabbnak érzik magukat? Én is keressem a 15-20 évesek társaságát, hogy még ne érezzem olyan kínosan magam? Elhiszem, hogy egy idő után felváltja a szórakozást a pelenkázás, meg a koncertezést az otthoni zenehallgatás főzőcskézés közben, de az én életemben még nem jött el ez az idő. Én még élvezni akarom az életemet, ha mást már nem is tehetek... Ha nem tudok önállósodni, akkor inkább hadd élvezzem ki azt ami most van, addig amíg tart. És közben csak gyenge irigykedéssel nézek az ismerőseimre, akik ezeket a lépcsőfokokat már meglépték...

Most pedig, mivel holnap véget ér a nyaralásom, és utazok haza, még egy utolsót csobbanok a Balatonban, és kiélvezem a nyár minden egyes percét, a napsütés minden egyes sugarát...

Fogadom, hogy fogad...ó.

Ajj, remélem, a macskám nem utált meg egy életre... :( Ma reggel vittem el az állatorvoshoz, hogy már csak keresztapa lehessen belőle, és aztán szinte egész nap nem voltam itthon... Azt még megvártam, hogy magához térjen, vagyis nem is rajtam múlt, mert még épp magához tért nagyjából 3/4 órával az indulásom előtt, de utána el kellett mennem, és csak este 7-re értem haza. Látszólag már nem fáj semmije, lomha egy kicsit, de azért rendesen mozog, viszont csöppet sem marad meg az ölemben, és nem hagyja, hogy simogassam... Délelőtt még elfeküdt az ölemben, de valószínűleg csak azért, mert még tiszta kóma volt, és így nem volt tudatában annak, hogy én tettem ezt vele. De most már rám haragszik, engem hibáztat...

Mondjuk ez is jellemző rám, hogy egyszer tervezek el valamit, mert azt gondolom, épp elég időm lesz rá, s a végén totál nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy remélem.

A szokásos dél helyett ma negyed 12-re kellett bemennem, mert értekezletünk volt, és délután még fogadóórán is képviseltetnem kellett magamat. Persze nem ám úgy, hogy a munkaidőm után még ott maradok egy kicsit... 4-kor spuri át a másik iskolába hittant tartani, aztán negyed 6-ra vissza az iskolába a bájos szülőkhöz. Este 7-re már haza is értem. Szuper volt így a napom, a macskám meg egész nap bágyadtan szenvedett nélkülem. Ha egyáltalán hiányolt. De mint jeleztem: nem sok kedve volt most este hozzám.

Nem is tudom mi lett volna, ha nem épp mára találom ki azt, hogy elviszem megműttetni. Akkor biztos egy teljesen szokványos hétfőben lett volna részem. De nem... Én kitaláltam, hogy ráérek, és teljesen máshogy alakult minden. Már előre félek a november 23.-i programomtól, vagy a 25.-itől, 30.-itől, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Valahogy bármit tervezek, mindig történik valami, vagy mindig keresztbe tesznek nekem.

Egyébként a fogadóóra - attól eltekintve, hogy fél 7 is elmúlt, hogy vége lett - teljesen pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam, őszintén féltem a szülőktől. Bár, hírből már hallottam, hogy ilyenkor pont a rosszcsont gyerekek szülei maradnak távol, és a tündéreké jönnek el, de itt azért egy kicsit máshogy zajlott, mert szerintem az osztályfőnök minden szülőnek jelölt ki időpontot. Aztán úgy vettem észre, hogy szépen el is jöttek. Hozzám már kevesebben ültek oda, mindössze hárman, és a háromból csak egy anyuka volt olyan, akinek a gyerekével komoly gondok vannak. De az a gyerek sem agresszív, csak engedetlen, és rendetlen. Kicsit féltem, hogy majd jól a földbe döngölnek engem, és kiutálnak, hogy én hogy bánok a gyerekeikkel, meg hogy milyen rossz módszereim vannak, meg hogy én kipécéztem magamnak a józsikát vagy a julcsikát, és hogy majd indítványozzák, hogy engem bocsássanak el haladéktalanul, mert nem értek a gyerekekhez, nem értek a tanításhoz, nem értek a neveléshez, nem értek a fegyelmezéshez, és egyáltalán is, nem vagyok oda való. De nem így történt. Mindig megfeledkezem arról, hogy ez 1. osztály, sok szülőnek első és egyetlen gyereke jár oda, így ezek a szülők még segítőkészek, alázatosak és inkább nekem adnak igazat, és nem a gyereküket istenítik, vagy önmagukat ajnározzák. Szóval tényleg úgy ültek oda, és olyan szelídek voltak, hogy még én éreztem magam kellemetlenül, amiért ennyire megbíznak bennem, és elfogadják a pedagógiai módszereimet, vagy döntéseimet. Sőt, az egyik anyuka még azt is kevesellte, amit kiszabtam büntetésként a fiának, és kérte, hogy legyek vele keményebb. Féltem attól is, hogy az egyik gyereknek a szülei bejelentkeztek, akit rendszeresen elfelejtek elküldeni különórára, mert mindig azt hiszem, egy órával később van, hogy majd jól leszólnak engem, és rám pirítanak, hogy miért nem foglalkozom az egyszem kicsikéjükkel, de még az az anyuka is tök kedves volt, és segített kitalálni, hogy hogyan tartsam észben azt a bizonyos hétfő délutáni eseményt. Ez a fogadóóra arra is jó volt, hogy kapjak egy új ötletet, amivel feldobhatnám a tanulási időt. De azért azt jegyezzük meg, hogy a legellenszenvesebb szülő nem jelent meg a fogadóórán. Persze, hiszen az ő fia szent és mintagyerek. No meg azért lett volna egy-két szülő, akivel szívesen elbeszélgettem volna a gyermek tanulmányi előmeneteléről, vagy társaihoz való viszonyáról, vagy koncentrációs képességeiről. De hát szokás mondani, hogy az élet nem fenékig tejfel, vagy nem kívánságműsor. Szerdán meg jönnek hozzám órát látogatni, jól megnézik majd az ebédeltetést, a testnevelést, meg a tanulási időt is. Hogy is gondolhattam volna, hogy majd pont nem szerdán fognak jönni... Amikor tesit tartok, és amitől eleve is úgy félek. Na nem baj, majd azt is túlvészeljük valahogy.

Szóval összességében ez a nap elég kacifántos volt, ha úgy nézzük, kaotikus, és a macskám még mindig rám se hederít... :(