Na most. Az van, hogy jövőhét szerdán 10-re megyek elsősegély vizsgára a jogosítványhoz, kicsit azért jobban tartok tőle, mint a KRESZ-vizsgától. Viszont tudtam kölcsönkérni könyvet, és még van egy hetem készülni rá. Ellenben a forgalmi vizsgám nem tudom mikor lesz, azt hiszem van még egy pár hetem addig... Nem baj, legalább nekem lesz lehetőségem elsőre átmenni. Ugyanis lehet, hogy kárörvendő vagyok, de mikor megláttam, hogy a múltkori posztban emlegetett hölgy ismerősöm a héten vizsgázni fog, szívből kívántam, hogy ne sikerüljön neki elsőre. Sokkal később kezdte a tanfolyamot, mint én, úgy lenne az igazságos, ha neki is annyi ideig tartana, mint nekem. Persze-persze, lehet hogy neki volt lehetősége minden nap, vagy legalább minden második nap vezetni menni, és lehet, hogy nem minden vezetése reggel fél 10 előtt kezdődött, de akkor is létezhetetlen, hogy egy-másfél hónap alatt lezavarja az egészet... Mikor én itt nyűglődöm vele már hónapok óta... Ha az elméleti részt is beleveszem, ősz óta. Ő meg 2 és fél hónap gyakorlat után állt oda vizsgázni. Előtte a KRESZt gondolom 1 hónap alatt lezavarta... Ó igen, az első bejegyzése decemberben volt olvasható a témával kapcsolatban... Mi ez? Gyorstalpaló sofőrkurzus?! Én inkább úgy akarom megszerezni a jogosítványt, hogy biztos tudás van mögötte. És ha ez hosszú és fáradalmas hónapjaimba kerül is, ám legyen. Gondolhat bárki önzőnek, sárga májúnak, meg túl büszkének is, hogy ez engem ennyire zavar, de jogom van hozzá. Én blogom, én életem, én jogosítványom, én döntésem. Egyszer majd, évek múlva kiheverem. Akkor már nem fogom idegesíteni magam rajta, hogy mindenkinek hamarabb van jogosítványa, mint nekem. (Azt hiszem, ez már kóros nálam, valamelyik éjjel még erről is álmodtam... Az összes tanítványom - általános iskola 1. osztály - sorra ment vizsgázni vezetésből, és lobogtatták előttem a papírt, hogy "Tanító néni, ide süss, vezetek!" 6-7 éves gyerekek előbb szereznek jogosítványt, mint egy 26-27 éves nő...) BOTRÁNY. Az meg még nagyobb botrány, ha valaki úgy öregíti magát, hogy még 24 sincs, de már azt mondja "majd' 25 évesen".*
Szerintem nekem sosem lesz jogsim... Ma este voltam az iskolában, beszélni az oktatómmal, hogy hogyan tovább, mert levezettem a kötelező 30 órát, és megbeszéltük, hogy még nem vagyok vizsga-kész, szóval vennem kellene még egy pár plusz órát, mielőtt bejelent vizsgára. Persze, erre számítottam én is. De arra nem, hogy a plusz óra az óránként 500 Ft-tal több, mint a normál oktatás... És hogy az oktatóm szerint nem elég 2-3 plusz órát vennem, hanem inkább 12-13 órára lenne szükségem... Gyakorlatilag a teljes havi fizetésemet ott hagyhatom, mire valamire jutok... Abból meg már kezd elegem lenni, hogy a jogsi mellett nem telik semmire. De ha már ennyi pénzt és energiát belefeccöltem, muszáj végigcsinálnom.
Holnap reggel 9-re mehetek az Arany János utcába bejelentkezni egészségügy-vizsgára, ami nem kevesebb mint 6500 Ft... örülhetek, ha sikerül elsőre, és elég hamar kapok időpontot.
Ma este kaptam "ajándékba" egy pár perc vezetést az oktatómtól, vagyis elmentünk pár körre gyakorolni a parkolási manővereket... De ezt se lehet sokáig folytatni ingyér.... Mikor tavaly ősszel belekezdtem, jószerivel azt gondoltam, azt reméltem, hogy már tavasszal benne leszek jócskán, és kora nyáron már volán mögé is ülhetek. Legalább egyszer szeretném kipróbálni, milyen kocsival menni dolgozni... De azt hiszem, ezt már csak a következő munkahelyemen fogom megtudni, feltéve, ha őszig találok valami új helyet... Mert hogy az sem biztos, hogy ide ősszel visszamehetek, de inkább nagyobb kérdés, hogy visszamennék-e ha felajánlanák... Szó mi szó szerintem ősznél előbb nem lesz meg a papírom... Eleve gond az, hogy több napos kihagyásokkal megyek újra, és mire megint beülök a volán mögé, már kezdhetem elölről... Sebváltó, irányjelző, körülnéz, kézifék... Ilyen siralmasan szerintem még ember fia nem jutott jogosítványhoz. Majdnem hogy azt mondta az oktatóm, hogy most járunk a felénél. (Mikor már papíron az egészen túl vagyok.) De nem mondta volna a 15. óra után, hogy húzzak bele, meg próbáljuk meg sűríteni az alkalmakat, mert sz*rul áll a szénám... Megvárta, míg letelik a kötelező 30. (Jó, hogy azt nem várja meg, hogy én is betöltsem a 30-at.) Valakinek 30 óra vezetés után a kisujjában van ez az egész, én meg inkább úgy érzem magam, mint ha én lennék beszorulva valakinek a kisujjába. Na, szóval nem könnyű mesterség ez a sofőrség... Én meg egy időre lemondhatok a koncertekről, fesztiválokról és szabadtéri fizetős programokról, mert minden felhasználható anyagi forrásom szükséges a küldetés teljesítéséhez...
Én rájöttem, hogy rettentőmód utálom az embereket. Egyszerűen ember-iszonyom van. Na jó, ez nem teljesen igaz így, mert
a; mindig vannak kivételek
b; nem mindig fog el ilyen undor, inkább csak periódusokban tör rám
c; csak akkor utálom őket, ha találkozom velük.
Néha így megyek a városban, az utcán, akár csak valahonnan hazafelé tartok, akár csak elintéznivaló után futkosok, akár csak találkozom valakivel, és olyan görcsösen lépkedek az emberek között, mint ha fertőző betegek lennének, akikhez halálosan veszélyes hozzáérni. Minél kevesebb testi kontaktus nélkül megúszol egy találkozást vagy egy városi sétát, annál sikeresebb és egészségesebb vagy.
Némely ember pusztán a kinézetével kivívja ezt a gesztust... Van olyan, aki kinézet+testszag kombinációval száll csatába. Más embernek már "produkálnia" is kell valamit hozzá. Tehát kinéz valahogy, normális az illata, de úgy viselkedik, mint egy [...]*
* tetszés szerint behelyettesíthető a kívánt kifejezés
Ma is pl utaztam a villamoson, és ült átellenben velem egy huszonéves srác két vele nagyjából egyidős csajjal, és mind a hárman olyan visítva röhögcséltek és beszélgettek egész út alatt, hogy a fülem is belefájdult. Azzal a tipikus éles vihogással, egymást szórakoztatták, az utazóközönséget pedig bosszantották. Mielőtt leszálltam odamormogtam nekik, hogy "További kellemes hahotázást!" Utána igyekeztem átmenni az úton, és nem tudom, ilyenkor a sofőrök mit gondolnak, de totál máshogy vannak bekötve mint én, mert totojáznak, egy tojás megfő annyi idő alatt, míg elhaladnak előttem... Lehet, hogy direkt csinálják, és direkt lassítanak, hogy még véletlenül se mehessek át gyorsabban a túloldalra? Ha meg megkísérelnék lelépni a járdáról az úttestre, tutira nem lenne elég időm átslisszolni a túloldalra...
Aztán ott vannak a kutyások. A kutyákat nagyon szeretem, jelentkeztem is önkéntesnek (amiről majd talán írok pár szót később), de a kutyásokat rühellem. A kutyások az utcán olyanok, mint a taxisok a forgalomban. Bunkók, csak a saját érdekeiket nézik, mindenki máson keresztülnéznek, és csak egymással kedvesek. Jobb távol tartani magunkat tőlük. (A taxisokat se szeretem.)
Továbbá rettenetesen irritálnak a Bámészkodók. Akik ülnek veled szemben a buszon/metrón/villamoson, jönnek veled szemben az utcán/mozgólépcsőn/áruházi sorok között, beállnak melléd a megállóban/ruhaválogatásnál/piacon és csak néznek. Te meg nem tudod eldönteni, hogy a nézésüknek oka a megkérdőjelezhetetlen szépséged/furcsaságod/idétlenséged/különlegességed vagy csak az ő csököttségük.
Ilyenkor jó, ha van nálad egy zsebtükör, egy napszemüveg vagy csak egy utazótárs, akitől véleményt kérhetsz. Én nem szeretem, ha megbámulnak, sőt, egyenesen rühellem. Nem lennék jó modell. Van egy úgy nevezett L-effektusom (szerény utalás egy ismerősömre, aki szerintem hasonlóképp működik, mint én, de a neve maradjon titok), kifejezetten utálom, ha engem néznek akár egy szórakozóhelyen, akár egy tömegközlekedési eszközön, akár egy sorban... Inkább ne vegyenek észre, inkább ne is lássanak meg, inkább ne is vegyenek tudomást rólam. Akkor nincs probléma, és nem kell azon idegeskednem, hogy a ruhámat hordom-e rosszul, vagy az arcomon van valami meghatározhatatlan eredetű folt. Pedig általában tudom, hogy nincs rajtam semmi furcsa, és nem azért bámulnak, de mégis idegesít. Nagyon ritkán - jó pillanatomban - vissza tudok vágni pl egy jól irányzott grimasszal, vagy bámulással, vagy odamondással ("nincs itt semmi látnivaló, kérem, haladjanak tovább"). De a legtöbbször csak állom a bámuló tekinteteket, és számolom vissza a perceket, másodperceket, meddig kell még kibírnom.
Utálom a megmondókat, azokat az embereket, akik mindig mindent jobban tudnak, és ezt nem átallják veled is tudatni. Akiknek mindig mindenről van véleményük, mindig mindenről jobb sztorit tudnak mint te, mindig mindenhez jobban értenek mint te, mindig mindenben okosabbak mint te, mindig mindenben készségesek segíteni neked. Ültök egy társaságban, mindenki mesél egy sztorit a gyerekkoráról, és ha ezekhez az emberekhez jut a szó, olyat mondanak, amit még egy sci-fi író se vállalna be...
Nem szeretem az ígérgetőket, akik mindig csak ígérik, hogy valamit megtesznek/megmondanak/megcsinálnak/elintéznek, és sose tartják be a szavukat. Akikre nem lehet rábízni semmit, mert nagyobb bennük a lelkesedés mint a kitartás...
És mind közül talán azokat gyűlölöm a legjobban, akik beállnak elém. A sorba, a koncerten, a buszon, a megállóban, a pultnál, a jegyirodában, az ajtóban, a bárhol. Róluk (meg úgy az összes többi típusról) ez a jó kis Nefogazz nóta jut eszembe: