Menjél már....

És a nyár egyetlen nyaralása ma megkezdődik... Utazom Balatonszárszóra, vasárnapig leszek ott, egy jól megtervezett és népes táborban a gyülekezetünk szervezésében. Nem mondhatnám, hogy eddig olyan eseménydús lett volna a nyaram, illetve hát esemény volt dögivel, és Luis is sok mindent kitalált, de nem büszkélkedhetek egyetlen "ottalvós bulival" sem. Pedig bőven ráértem. Na nem baj, majd bővebb és alaposabb beszámolót tartok vasárnap, vagy hétfőn, most pedig megyek aludni, mert nem lenne jó az első nyaralás első napját végigaludni, vagy kókadtan végig nem-tudom-mi-vanozni...

Beállok én is!

Republic: Megyek a sorban

Nem tudom, mi a jó
Nem tudom, mi a rossz
Nem tudom, ki vagy
Nem tudom, ki vagyok
Lehet, hogy fehér, lehet, hogy vörös
Lehet, hogy megyek, lehet, hogy jövök
Nem tudom, mit akarok
Nem tudom, mit akarsz
Hosszú a folyó, túl messze van a part
Ahogy a többiek megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultan
Itt élek valahol és boldog vagyok
Mint a mesében, míg meg nem halok
Nem sokat iszom, nem sokat eszem
Így élni lehet, így könnyű nekem
Ahogy a többiek, megyek a sorban
Lassan, de biztosan kialakultam
Mindenki ugyanolyan boldog és éhes
Trombita harsog, szóljon az ének

Sorozatos picsogás.

Most egy kis picsogás következik.... Mivel a féljubileumi 150. poszt emlékezetessé tételéről lemaradtam (mert utoljára csak egy kis szösszenetet írtam), már mindegy, miről írok... Szóval hadd picsogjak egy kicsit. Nem vagyok egy nagy sorozatfan, nagyon kevés sorozatot nézek rendszeresen, és még kevesebb az olyan sorozat, aminek minden epizódját fanatikusan megnéztem és nézek. Néha egy-egy részt elkapok egy-egy nyomozós sorozatból, vagy valami amerikai tingli-tangliságból, de nem mondanám, hogy "kúraszerűen" nézem mindegyiket. Nagyjából az összes sorozatot, amit figyelemmel követek a televízióból szedem össze, szóval lusta is vagyok és értelmét sem látom letölteni őket. Ha egy-egy rész kimarad, az sem zavar, mert általában tudom követni a cselekményeket. De azt már nehezen tűröm, ha a cselekményeket önhibámon kívül nem tudom befogadni, mert a kedves televíziócsatorna random pakolgatja be az éppen aktuális esti részeket. Értem én ezt arra, hogy elkezd vetíteni egy sorozatot, amibe bekapcsolódok, és várom a sztori folytatását, de egy héttel később - mikor a következő epizódot kellene műsorra tűzniük - már máshonnan folytatják. Teszem azt az 5. évad utolsó epizódja után nem a 6. évad első epizódja következik, hanem tök random a 7. évad közepéről egy rész. Vagy ami még rosszabb, játsszák a 7. évadig rendesen a sorozatot, aztán egyszer csak félbehagyják, tartanak több hétnyi esetleg hónapnyi szünetet, és elkezdik folytatni a 6. évad végétől. Úgy ugrálnak a részek között, mint szereplőink a Slidersben (csak hogy témánál maradjunk) a dimenziók között... És még ezt is képesek tetézni: a sorozat szünetelése közben műsorra tűznek egy másik szériát, és láss csodát: azt is félbehagyják, mikor az eredetit (máshonnan) folytatják. Hát normálisak? Mire jó ez nekik? Értem én, hogy ezek a nyomozós sorozatok epizódjai magukban is érdekesek, nem kell feltétlenül az emberi viszonyokat feltérképezni ahhoz, hogy érteni lehessen őket, és a gyilkosságot akkor is felderítik, ha történetesen az előző részben még összeházasodott két karakter, és a következőben még nem is ismerik egymást... De ez akkor is nonszensz... Itt van például az egyik kedvencem (szerintem nyomozós sorozatok közül az egyik legjobb) a Dr. Csont. Nem az első évad első epizódjától néztem, de azért mikor csak tudtam, bekapcsoltam a tévét hétfőn esténként. Évadokon keresztül vártam, hogy összejöjjön a két karakter. Végre megtörtént a csoda, aztán gyerekük fogant, aztán a gyerek meg is született, és a sorozat még mindig folyt...atódott egy ideig. De hirtelen észbekaptak, vagy csak elfogytak a szinkronizált részek, és hopp, levették a repertoárról. Nyugisan teltek a hétfőim, vártam, hogy újra előkerüljön a kis sorozat, és mikor újra leadtak belőle egy részt, visszanyúltak vagy 3 évaddal korábbi részekhez. Utána megint ugrottak egyet az időben, és az utoljára félbehagyott évadot kezdték elölről. Sőt, ahogy a filmajánlókból kiderült, egy másik sorozattal is megtették ugyanezt. A 18. évadot hirtelen a 15. követte. Ki érti ezt? Ésszerű magyarázatot nem találok rá, hogy miért csinálják. Mit profitálnak belőle? Vagy nem is tudatos, észre sem veszik? És mint mondtam, nem egy-két rész kihagyásán vagyok fennakadva. Hanem azon, hogy egész összefüggéseket nem értek meg csak azért, mert még meg sem történt az a dolog, amire visszautalnak... Lehet, hogy népnevelő hatása van? Azt akarják elérni, hogy letöltsem a részeket, és a saját tempómban a saját rendszeremben haladva nézzem meg őket? Pont ideális probléma és picsogás egy nyári péntek estére, de már kellett.. Bocsi.

A kilók úgy is eltűnhetnek, hogy mind megmaradnak...

Egy régi történet:

Egyik rokonunkhoz mentünk még egy jó 10 évvel ezelőtt, én és a bátyám. A lépcsőház ajtaján éppen akkor lépett ki egy kisfiú, és így be tudtunk menni anélkül, hogy csengetni kellett volna. A kisfiú nagyon illedelmes volt, jó hangosan köszönt: "Csókolom." Én meg visszaköszöntem, és kedvesen mondtam neki, hogy nyugodtan mondhatja, hogy "szia", nem vagyok még öreg. (Ha csak nem számít öregnek egy 16-18 év körüli leány.) Majd a lépcsőházban felfelé sétálva megjegyeztem a bátyámnak, mennyire nem szeretem ha csókolommal köszönnek, ilyen idősnek látszok talán? Erre a bátyám kicsit sem kedvesen odavetette: "Ne csodálkozz, hogy lecsókolomoz, ha ilyen kövér vagy." Hát, köszönöm szépen... Olyan mélyen az emlékezetembe ivódott, hogy azóta érzem úgy magam, mint egy anorexiás, pedig még a bordáim sem látszanak ki...

Egy mai történet:

Bátyámnak tetszik egy lány, aki egyébként teljesen az ideálja. (Ő nem vallja be, de az összes lány, akire valaha azt mondta, szép, vagy jó az alakja, karakterre tökéletesen egyezik a mostani "kiválasztottal".) Elhatározta, hogy randira hívja, én pedig rákérdeztem, sikerült-e. Hozzátettem a lány nevét is, erre bátyám fennakadt, hogy lehet az, hogy ennek a lánynak mindenki tudja a nevét, csak ő nem tudta? Mire én: Hát, én már dolgoztam vele tavaly nyáron egy hetet, szóval onnan ismerem. De egyébként teljesen az ideálod, nem? Erre bátyám: "Nekem nincs ideálom. Különben is, kicsit vékony. Kicsit húsosabb lenne, szebb lenne." (A nagy büdös külsőségek, ugye... meg a valóság.) Én csöndesen visszakérdeztem, hogy milyen lenne az a testalkat? És most figyelj: "A te testalkatod teljesen megfelelő. Ennél nem kell vékonyabbnak lenni. Egy lányon legyen mit fogni." (Abba ne menjünk bele, hány lányt hogyan "fogott", de az egómat igenis megsimogatta a drága...)

Az eltelt nagyjából 10 év alatt szerintem nem hogy fogytam volna, de még gyarapodtam is kilókban, és hirtelen "vékony" lettem. Nem is kell fogyókúráznom, hisz a saját szekálós bátyám mondta, hogy ennél nem kell vékonyabbnak lenni. Úgy tűntek el rólam a kilók, hogy észre sem vettem!

Egyébként csak mellékesen jegyzem meg, nálam "jó" az, ha kicsit teltebb vagyok, mert akkor vagyok lelkileg kiegyensúlyozott. Ha visszatekintek az életemre, mindig akkor voltam "vékony", amikor nem voltam a topon lelkileg. Mihelyst kezdtem jól érezni magam, kezdtek szűkülni a ruháim.

"Húzd meg jobban, menjen a munka!"

Hosszú idő óta ez az első szombatom, amikor semmi dolgom, semmi programom, semmi tennivalóm nincs, és ezt a semmittevést még csak valaki mással sem tudom megosztani. Reggel aludhattam volna ameddig csak akartam, de már reggel felvertek a munkások, valami nagyon sürgős dolguk lehet... Nem tudom, ki a műszakvezető, vagy a munka irányítója, de megkérdőjelezném a hozzáértését... a minap is egy merő szennyvízcsatornát csináltak az utcából. A hatalmas gödör, amit kiástak és telepakolták vascölöpökkel valami oknál fogva megtelt vízzel (azzal a szép barnaszínű meghatározhatatlan összetételűvel) és ezt elkezdték kimerni markológépekkel, majd egy teherautó homokkal megrakott platójára önteni. Tudom én, hogy a homok jó nedvszívó hatású anyag, mert nem véletlen használják árvizeknél sem, de kicsit elszámolták magukat, mert a víz, amivel megöntözték túlcsordult, és hömpölygő folyamként áradt az utcán szét... Na most még annál is nagyobb felfordulás van, mert épp hárman állnak combközépig az iszapos vízben, és lapátolják kifelé a földet a mélyedésből... egy pedig a távolból figyeli őket. A többi munkás valószínűleg szabadnapot kért, mert a tucatnyiból csak ezt a négyet látom. Milyen csodás, hogy az ablakom előtt zajlik az egész. Jobb szombati programot el se tudok képzelni, mint premier plánban látni egy felújítás minden mozzanatát. Kínomban már én is zajt csaptam, ugyanis az egész lakásban felporszívóztam, különös tekintettel a saját szobámra. Ha így folytatom, az egész lakást A-tól Cettig kitakarítom. Úgyis megtehetem, mert mint említettem, tök egyedül vagyok itthon. És ez az elkövetkező héten még így is marad. Szüleim üdülnek, bátyá meg vagy dolgozik, vagy a haverjaival lóg. Én meg ahelyett hogy pihennék és lógatnám a lábam valahol a vízparton, itt ülök a szobámban, és próbálom magamat mindenféle hasznos dologgal elfoglalni, hogy az idő is jobban és gyorsabban teljen. Lehet, hogy kicsit később elmegyek biciklizni is, túl szép az idő ahhoz, hogy itthon punnyadjak. Holnap találkozom Zs-vel, jó barátnőmmel, és este jön Luis is. Már csak egyet kell aludni. :)

Nyár? Vár. Rám? Frászt.

A nap legjobb híre egyben a legrosszabb is: ráérek egész jövőhéten. Ez fantasztikus. A szó mindkét (irónikus és önálló) jelentésében. Jelentkeztem 2 napközis tábori hétre az iskolánál - illetve az önkormányzatnál, mert ők a felelősei, vagy szervezői - és még múlt hét elején részt vettem egy fejtágítón is, ahol mondjuk semmi olyan nem hangzott el, amivel gyakorlott táboroztatóként ne lennék tisztában, de sebaj, majd közölték, hogy mindig az aktuális hét előtti pénteken szólnak, hogy kell-e mennünk vagy sem. Mármint nekünk, táboroztatóknak, akik ezért egy kis honoráriumot is kapnánk... Ugyanis bizonyos számú gyereklétszámhoz vesznek igénybe bizonyos számú pedagógust vagy önkéntest, akiknek egy részét az önkormányzat jelöli ki és delegálja, a másik részét viszont a környező iskolákból "toborozzák". Ebből egyenesen következik, hogy minél több gyerek, annál több dolgozó, és minél kevesebb gyerek, annál kevesebb dolgozó szükségeltetik...

Persze természetesen nem kerestek telefonon, én telefonáltam rá a koordinátorra, hogy most mi a helyzet, mert én azt hittem, minden esetben hívnak, nem csak akkor, ha szükség van ránk. Halálos nyugalommal közölte, hogy kevesebb gyerek jelentkezett a második hétre mint az elsőre, és ez a tavalyi arányokhoz képest is alacsonyabb létszám, ezért nem csak hogy minket, de még a saját tantestületéből jelentkezett pedagógusokat sem tudják mind alkalmazni.

Én ebből nem csinálok problémát, mert lesz ötletem enélkül is a jövőhetem eltöltésére, de azt valahogy rühellem, ha az ilyeneknek nekem kell utánajárnom és nem veszik a fáradtságot, hogy maguktól is megkeressenek és tájékoztassanak a fejleményekről... Sikerült kiszednem a hölgyből, hogy alapjáraton vegyem úgy, hogy "nem kellek", és csak abban az esetben keresnek meg, ha mégis szükség van rám.

Erre visszakérdeztem, hogy ha kiderült, hogy több héten is ráérnék, nem csak azon a kettőn, amiket bejelöltem, mi a teendő, van-e mód arra, hogy másik hetekre is menjek dolgozni, azt reagálta, hogy hétfőn fél 10 körül hívjam vissza, és akkor meg tudja mondani, mely hetekre van esély "bekerülni", illetve rögzíteni tudja, mely heteken vagyok "elérhető". De ahogy elnézem ezt a szervezést, meg az egésznek a bonyolítását, nem esek kétségbe, hogy a nyáron nem lesz semmi szabadidőm, mert napközis táborból napközis táborba megyek... Örülök, ha a nyolc turnusból egyre tudok menni. Még jobban örülök, ha ez az egy turnus egy olyan héttel esik egybe, amikor rá is érek.

Kezdhetek egynapos programokat kieszelni a nyár hátralévő részére, hogy ne érezzem annyira fölöslegesnek a szabadságolásomat. Több napos kiruccanásokra, hetes utakra nem igazán telik mostanában, (bár szerencsésebb vagyok, mint más pedagógustársaim, ugyanis én nyáron is állományban vagyok) arra pedig gondolni sem merek, hogy fesztiválokra, vagy egyéb költséges pihenésekre fizessek be...

Szép lesz ez a nyár, érzem.

Semmi érdemleges

Sok mindenről tudnék írni, mert azért vannak dolgok, csak valahogy kedvem nincs hozzá mostanában... Majdnem 2 hete, hogy vége lett a tanévnek, pont 1 hete volt az évzáró, és tegnap kellett utoljára bemenni dolgozni. De voltaképpen már 2 hete nem csinálok semmit, csak bejárok az iskolába, hogy ott legyek. Sőt, ha egészen komolyan veszem, akkor már 1 hónapja nincs "dolgom", mert a gyerekeknek nagyjából májusban adtak utoljára házi feladatot a délelőttösök. Viszont én - mint napközis - kötelezve vagyok arra, hogy tanuljak a csoporttal, és korrepetálást is biztosítsak nekik. (Erről jut eszembe, egyik srác anyukájának írtam üzenetet még tavasszal, hogy szeretnék gyakorolni a gyermekével délutánonként, jelöljön ki erre alkalmas napokat, és jól válasz nélkül hagyott, szerintem meg sem mutatta otthon... Nem baj, majd fog szívni 5. osztályban...) Illetve azt az egy órát, amit a leckeírásra szánunk, nekem a teremben kell eltöltenem, és "mindig van mit gyakorolni". Az utolsó pár hét már kész kínszenvedés, nyűg volt. A gyerekeknek főleg. Nem tudtunk velük mit kezdeni, zavart a hőség, zavart a tétlenség, de legfőképp a fáradtság. Nagyon-nagyon elfáradtak már a végére - még ha én feleannyira sem, mint tavaly az előző munkahelyemen... Igaz, hogy én az utolsó napra már mindennel készen voltam (naplóm rendben, osztályterem kiürítve, személyes cuccaim rendbe rakva, és minden szemét kidobálva), csak arra vártam, hogy mindent hivatalosan is lezárhassak, és ne csak én mondhassam, hogy több tennivalóm már nincs. Szóval az elmúlt másfél hét nekem keserű semmittevéssel telt, mert 2 nap kivételével (amikor értekezlet volt benn, és leadtam a naplómat) minden nap csak azért mentem be, hogy benn legyek. Az utolsó napon, vagyis tegnap végre leadtam a termet, leltároztuk a berendezéseket, és az utolsó papírfecnit is kidobtam az asztalomról. Mindez tartott nagyjából 20 percig, és jöhettem is haza. De ennek már vége, és most eljött a rég várt pihenés. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a hirtelen nyakamba szakadt sok szabadidővel, tegnap este elmentem biciklizni, majdnem 10 óra volt, hogy hazaértem, ma már a szobámban is kitakarítottam, holnap még besegítek egy napközis táborba, (ami egyébként ezen a héten zajlik/zajlott, és ha éppen nem az iskolában ültem, akkor ott ténykedtem) de hogy azután mi lesz, nem tudom. Hová legyek az örömtől?

élnimindenvágyam

és rohanj

és táncolj

és ugrálj

és üvölts
vagy csinálj bármit

csak lássam rajtad, hogy

ÉLSZ!

Mennyire öreg és mennyire diák?

Már csak pár óra, és kezdődik az évfolyam-találkozónk, belegondolni is nehéz, hogy 5 év eltelt a diplomázás óta. Abba a városba megyünk, ahol az életünk zajlott, a vonatok még mindig óránként járnak, de még mindig nincs pontos létszám, hogy hányan is leszünk. Kreáltunk hozzá egy eseményt is a Facebook-on, ahol mindenkit nyomatékosan megkértünk, hogy jelezze részvételi szándékát, akár egy "talán"-nal is, ha még bizonytalan a helyzet, de a "látta 20 ember" közül csak 9-en voltak képesek bárminemű információval szolgálni. A maradék 10 nem is látta, legalábbis a Facebook nem jelezte. Az a szomorú az egészben, hogy ez már a harmadik, de végleges időpont. Hónapok óta beszélünk róla és próbáljuk megszervezni, és még így sem tudjuk, hogy kikre számíthatunk. Pedig olyan jó kis összetartó csapat voltunk. Az elszakadás pedig olyan hirtelen és egyszerűen történt, még egy pár hétig-hónapig tudtuk követni, hogy kivel mi történik/történt, de aztán az idő felőrölt mindent és minket is.

Most már - csak azért, mert a Facebook tényleg egy közösségi oldal, és így sok minden az emberek elé tárul - le tudunk vonni következtetéseket, azok alapján, amiket látunk. Egy-egy fénykép, vagy kiírás, és nagyjából tudjuk, hogy egyik külföldön van, másik a harmadik munkahelyén kezdett dolgozni, a harmadik éppen gyereket vár vagy szült, ők összeházasodtak, ők meg szétmentek... De ez édeskevés. Jó lenne mindenkivel beszélgetni legalább egy fél órát, hogy érezzük: valaha összetartoztunk. Remélem, erre minél több lehetőségem adódik ez alatt a másfél nap alatt, amit együtt tölthetünk. Izgatott vagyok már, mert amennyire én nem hallottam a többiekről szinte semmit, úgy ők se hallottak felőlem az elmúlt 5 évben. Reménykedem benne, hogy azért jelen lesznek olyanok is, akik a Facebookon nem adták ennek semmi jelét, és hogy nem hárman kell végül jobb híján egy presszóba/kocsmába beülnünk egy kávéra vagy sörre.

Az elmúlt években azért többször visszamentem Nagykőrösre, hol egy öregdiák találkozóra, hol egy könyvbemutatóra, hol egy iskolai rendezvényre, és találkoztam párakkal, azokkal, akik még koptatták a padokat mikor mi utoljára kiléptünk az épület ajtaján, és azokkal, akik már csak utánunk érkeztek. De most már pont annyi idő telt el, hogy senkit sem ismerek az ott tanulók közül, és a dolgozók is kicserélődtek. Visszatér a régi érzés, amit az egykori gimnáziumom révén is éreztem, hogy a távozásunk után minden megváltozott, és hogy mi voltunk az utolsó olyan osztály/évfolyam, akik még tudták ápolni a régi hagyományokat és öregbíteni az intézmény hírnevét. Mint ha a távozásunkkal együtt távozott volna minden élet is. Idegen tanárok, idegen szokások, idegen rend vette át a helyünket, és az általunk otthagyott dolgokat. A főiskolán minden évben szerveztünk egy 24 órás kosárlabda-mérkőzést, voltak művészeti napok, voltak szervezett programok, amikre az öregdiákokat is szívesen hívtuk meg. A ballagás után vártuk lelkesen, hogy majd minket is hívnak kosarazni, vagy megnézni egy színi előadást, bulizni a gólyabálon, táncolni a tavaszköszöntőn, részt venni az egyetemi napokon, és ezek a meghívások szépen sorban elmaradtak. Először azt hittük, csak figyelmetlenség. Később szomorúan vettük tudomásul, hogy egyszerűen nincs mire meghívni minket, mert ezek a programok utoljára akkor voltak jelen a főiskola életében, mikor mi megszerveztük. Első évesként ugyanúgy, mint végzősként. Az utódjainknak már nem voltak fontosak. Vagy csak mi nem tudtuk átadni az értékeket? A lelkesedést? Az egész a mi hibánk?

Szóval most vegyes érzelmekkel teli várom a ma estét, meg a holnapot, hogy lássam, tényleg mindennek vége van-e, vagy csak most kezdődik minden?

Végre egyszer nem a problémák elől fogok futni...

Túlságosan eltunyultam az utóbbi időben. Meg sem merem mondani, mennyi ideje nem iktattam be semmilyen mozgást az életembe, azon a pár km sétán kívül, amit egy héten megteszek munkába menet, vagy hazafelé jövet. Érzem valahogy belül is már régóta, hogy ez az állapot nem ideális, és hogy jó lenne rajta mielőbb változtatni, de mindig ott maradt abba a történet, hogy magamra nézve nem vagyok olyan húzóerő, mint rám nézve valaki más lenne. Úgy értem, egyedül nem buli a sport, olyan ember meg nagyon kis számban van a környezetemben, aki jobb híján szintén egyedül sportol és ezért "érdeke" lenne a magányos elfoglaltságból társas programot csinálni. Ja, várjunk, én még egyedül sem sportolok. Mert nem buli. Szóval legalább olyan emberre lett volna szükségem, aki szintén eme megfontolásból nem mozog semmit, és így az egyedül-nem-mozgás (vagyis nem együtt-mozgás) okozhatná a közös-mozgást.

S most úgy látszik, megtaláltam azt a személyt, aki képes kirángatni a begubózottságomból, bír akkora meggyőzőerővel, hogy rábólintsak önszántamból a sportra. Bár azt még nem tudom, mennyire leszek kitartó és mennyire lesz rendszeres a mozgás, de az elhatározás már megszületett: B-vel fogunk együtt mozogni, ami mindkettőnknek jó lesz, testileg első sorban, aztán abból egyenesen következik majd az, hogy lelkileg is helyrepofoz. Mert a testnek és a léleknek harmóniában kell lennie. Azt hiszem, régen voltam már ennyire lelkes valami új iránt. 

Egy kis mozgás senkinek sem árt, tartja a mondás, hát legfeljebb majd előveszem a térdvédőmet (amit - mióta odafigyelek, hogy kíméljem a térdem - mostanában a szekrényben tárolok, mert nincs szükségem rá) és nekivágok. Az elsődleges terv az, hogy biciklizni fogunk, meg futni, egymás mellett, egymásra hatva, de aztán ki tudja, lehet, hogy annyira beválik a sportolás, hogy minden mást kipróbálunk majd. :D

Ja, annyit még hadd mondjak, hogy elég erős motiváció volt az, hogy nem jött rám az egyik nyári nadrágom. Aztán a másik sem. Úgy tűnik, télen mindig kicsit húsosabb vagyok, mint nyáron, mert összehasonlítottam a két ruhatáramat, és elképedtem a különbségen. Szóval most az elsődleges cél mellé bejön a másodlagos cél is: fogyni, legalább egy pár kilót. De már attól jobban érzi magát a lelkem, hogy eltervezem, mit fogok csinálni. Érzem, hogy felüdítő folyamat vár rám. :)