TÉ-vedés ottHO(N)ME...

Az tuti, hogy ha egyszer énnekem gyerekem lesz, soha, de soha nem fogok nélküle pakolni meg takarítani a szobájában. És másnak sem fogom engedni, hogy csinálja.... Semmi, de semmi nincs a helyén, mert anyám szétpakolt, hogy beköthessék ma az új kábeltévét... Hazajövök, és egy órát kell szenvednem, hogy minden visszakerüljön a helyére. Nem hogy leülnék nyugodtan a s*ggemre és élvezném az újdonságot... Egyébként egészen pofás az új szolgáltató, szép tiszta a kép, úgy hiszem, ezen a tévén ilyen szép az adás még soha nem volt, de egyelőre még nem jött el az Animal Planet és National Geogrpahic hőskora, mert fontosabb dolgom volt rendbetenni a tévészekrényt... Komolyan mondom, egész életemben emiatt szívtam, ha takarításról volt szó. Sosem voltak elégedettek a saját munkámmal, anyámnak mindig bele kellett kontárkodnia, és ha egyszer előfordult, hogy huzamosabb ideig nem voltam itthon (pl táborban voltam), akkor nekiesett a szobámnak portörlőronggyal meg porszívóval, meg kukászsákkal, és mire hazaértem, minden a feje tetején állt, de anyám szemüvegén keresztül tökéletes rendben és tisztaságban... Na, ez az, aminek a saját gyerekemet - ha lesz - soha nem fogom kitenni. Hogy én véletlen kidobjak valami nagyon fontos papírt? (megtörtént velem), vagy elrakjak valamit valahova úgy, hogy többé ne találjam meg? (velem megtörtént), vagy átrendezzem a szobáját, hogy azt se tudja, ott lakik-e még? (velem volt ilyen)... És ilyenkor mindig többet ártott vele, mint amennyit használt, mert általában kezdhettem elölről az egész rendrakási mizériát... Úgyhogy az öröm helyett (hogy megcsinálta helyettem, milyen szép lett a szobám, és köszönöm), csak bosszúságot éreztem és azt kívántam, bárcsak be se lépett volna a szobámba... Aztán mindig frissítettem a kiírást az ajtómon, hogy aki be akar jönni, kopogjon... De valahogy ez a mi családunkban soha nem volt szokás, és nem is lesz soha... Ha valamit akarsz, csak egyszerűen benyitsz... (Egyedül én kopogok, de én is csak nevelési szándékkal, mert más okom nincs rá...)

Na mindegy, szerencsére van net is, bár anyám riogatott vele, hogy nem működik, legalábbis mikor megpróbált visszalépni, már nem volt jó. Valahogy a dolgok sohasem működnek a gépen/interneten, ha anyukám próbálkozik vele... Amúgy a régi - általunk elnevezett és saját jelszóval ellátott - net is ilyen hologramszerűen még itt van, vagyis látszik, meg rá is lehet menni, de már nem ad jelet, az új rózsaszín internetnek pedig gyári neve van és előre beállított jelszava...  Jó lenne, ha sikerülne visszaállítani a régi állapotot, vagyis átnevezni és jelszót módosítani rajta, hogy a jövőben is ugyanúgy működjön minden, mint régen. Mert valahogy nem bírom, ha a dolgok az én beleegyezésem nélkül változnak, pláne azok a dolgok, amiket én használok.

Mozaikosan

Az egyik erényem az, hogy nem kések (szinte) soha. Vagyis általában figyelek arra, hogy mindig mindenhova odaérjek, ha nem is órákkal előbb, de legalább éppen időben. Na, ma sikerült összehoznom életem első komolyabb késését, és az a durva az egészben, hogy reggel nem is voltam késésben. Vagyis csak nem éreztem úgy, mint ha sietnem kellene. A szokásos módon ébredtem reggel, halálos nyugalomban, igaz, az óracsörgés előtt vagy másfél órával, fél 8 körül, és már nem akartam visszaaludni, szóval inkább tettem-vettem a szobában, megreggeliztem, majd szép komótosan elkészítettem az uzsonnámat, és még egy kis macskázásra is jutott időm, s örvendezve a szép napsütésen elhatároztam, hogy korábban indulok el, hogy a Corvin negyedtől azt a 2 villamosmegállót sétálva tehessem meg. De aztán a szél nagyobbnak bizonyult, úgyhogy mégis a tömött villamos mellett döntöttem, és még mindig szép ráérősen utaztam, annak biztos tudatában, hogy kedd van, vagy csütörtök, de semmi esetre sem szerda, illetve ha mégis, akkor nekem bőven elég beérnem délben ahhoz, hogy fél 1-kor elkezdhessek dolgozni... Megyek be az iskolába, köszönök szép illedelmesen a portásoknak, felbaktatok a tanáriba, ott is üdvözlök mindenkit, és a(z amúgy nagyon érdekes és élménydús) könyvemmel a kezemben leülök a helyemre, tovább szívva magamba az irodalom eme nemes műremekét*, mikor is az egyik kolleganőm jön be, és kérdezi, hogy találkoztam-e É-vel. Mire én nagy nyugodtsággal: Láttam felmenni a lépcsőn, de nem találkoztunk úgy személyesen még. Na, mert ő engem keres, mennem kellene ebédeltetni, nem? És akkor, mint ha egy 20 tonnás tégla zuhant volna le éppen előttem, vagy rám, vagy rólam, hasított belém a tudat, hogy basszus, szerda van, akkor nekem 1 órával hamarabb kezdődik a munkaidőm... Na, kalap, kabát, indulás, úgy siettem utánuk, mint valami kiskatona, és már majdnem készen voltak az ebéddel, mire leértem. (Csak azért, mert én sétálni akartam, és jóval hamarabb indultam el az amúgy megszokottnál, beértem nagyjából 1 órával hamarabb, csak éppen pont nem tudtam, hogy nekem akkorra kell beérnem.) Tiszta rövidzárlat. Ott esedeztem É-nek, hogy ne haragudjon, teljesen nem tudom, hol járt az eszem, meggyőződésem volt, hogy kedd van, vagy én nem tudom, és már itt vagyok. Aztán kiderült, hogy ők már kérdezték az ig.h-t is, hogy tud-e rólam valamit, és ő még megpróbált fölhívni is, amit egyébként nem vettem észre... Na akkor még gyorsan felkéredzkedtem az igazgatónőékhez is (csak a helyettest találtam benn), és szintén sűrű bocsánatkérések közepette elmeséltem a történteket, hogy hát én nem tudom, mit gondoltam, de nem hittem, hogy szerda van, vagy hogy tévedésben voltam, vagy bármi, és ő meg csak nevetett egy jót, aztán mondta, hogy vegyem át gyorsan a csoportomat... Meg hogy É-vel beszéljem meg.

Egy csöppet voltam csak szétszórt ma... A nap folyamán még 2-szer eljátszottam, hogy nem tudom, mennyi az idő, vagy mit kell csinálni. Másodszor 4 órakor, mikor a hazamenősöket le kell vinnem az iskola elé, úgy kérdeztek rá a gyerekek, hogy csak S-t zavarja, hogy már 4 óra eltelt egy perccel? Akkor nézem az órám, és tényleg, na, ilyen gyorsan ez a csoport még nem sorakozott, mint ma... Harmadszor az 5 órás korrepetálásos hazamenetelt is elnéztem, 5-kor indulhatok haza minden nap, de ma majdnem lekéstem az 5ó8p-s HÉVet is, amivel egyébként minden nap el szoktam jönni.

Talán amiatt voltam ennyire szétesve ma, mert már tűkön ülök, hogy elutazhassak Luissal egy hétvégére megünnepelni magunkat. :) Az időpont már megvan, a  tökéletes szállást már le is foglaltuk, és már csak az édes tervezgetés van hátra addig. "Elindult a nagy kocsikaraván, Agárd a cél, azt mondtam lazán..."

Ja, és van még egy tök jó hírem: szolgáltatót váltunk, lecseréljük a régi rossz kéket az új rózsaszínre, ami csak annyit jelent mellékesen, hogy a nálam eddig befogható 20 csatorna helyett lesz nagyjából 100-am, persze digitálisan, set top box-szal, köztük olyanok is, mint National Geographic, Animal Planet, Spektrum, meg úgy általában azok a csatornák, amiken értelmes műsorok is vannak, nem csak sport sport hátán meg a licit-raktárvadászokkal és autóépítőkkel teletűzdelt Discovery, amit Luison kívül senki sem néz ebben a szobában... Ennek a hírnek annyira megörültem, hogy elkezdtem sikítozni a telefonban... :) Már csak az a kérdés, mikor jönnek átkötni. :)

 * Lev Tolsztoj: Feltámadás

Szervizelés sehogy.

Ezt a posztot csak elvetemült blogolvasóknak ajánlom, mert hosszú, részletes, és unalmas. :)

Nos, most elmesélem a laptopom szervizelésének kálváriáját, vagyis hogy miért is nem jelentkeztem nagyjából 3 hete új (valamirevaló) poszttal.

Január vége felé kezdtem felfedezni, hogy valami nem stimmel a laptopom hangjával, először csak azt gondoltam, a hangfal lett kontakthibás, és próbáltam orvosolni a problémát a dugasz mozgatásával, különféle helyzetekbe állítgatásával. De később rá kellett jönnöm, hogy a laptop maga hibás, mert csak az egyik oldali hangszórója szól. Vagyis monotipizálta magát, vagy hogy mondjam. Gyorsan kerestem a neten egy megbízható (de csak olyan értelemben megbízható, hogy meg lehet őket bízni valamivel...) szervizet, akik magukat úgy hirdetik, hogy gyorsan, alaposan és olcsón dolgoznak... Most már tudom, hogy ez a három kifejezés egyszerre nem szerepelhet egy cég repertoárjában. Mert vagy gyors, vagy alapos, vagy olcsó... Továbbá azt hirdették, hogy csak a tényleges munkát kell kifizetni, először megnézik, mi a hiba, majd készítenek egy árajánlatot, és ha én azt elfogadom, akkor kérem a javítást, ha nem, akkor javítatlanul érte megyek és fizetnem sem kell érte. Na mondom jó, egy kárfelmérést mindenképpen megér, mert működni működik, de talán javítható az állapot. Február 3.-án vittem be a gépet, és az elkövetkező pár nap nyugodtan telt, várakozva arra, hogy majd megcsörren a telefonom, és tesznek egy ajánlatot, mennyiért és főleg mikorra tudják elvégezni a javítást. Eltelt egy hét, és még nem hívtak. Akkor már kölcsön kaptam-kértem Luistól az ő dugi laptopját, amit tud mellőzni, mert van asztali gépe is, talán egy hét múlva már vissza is adhatom. Közben eszembe jutott, hogy kaptam én egy átvételi lapot is, ami alapján majd vissza is kapom a készüléket, gyorsan utánanéztem, mit is írnak. Rögtön két megjegyzés szúrt szemet. Egyik: Leadás időpontja 02.03, várható elkészülés: 02:18. Másik: Ha az ügyfél megjelöl egy várható maximális költséget (és az elegendő a javításra), külön értesítés nélkül elvégzik a javítást. Mondjuk e második pontról nekem elfelejtettek említést tenni, de így utólag nem is bánom... (Mivel majd kitérek rá, hogy a várt költség mennyiben tér el az általam feltételezettől). Szóval 18.-ára (a leadástól számított 2 hét múlva?) elkészül? Na mondom jó, még kivárom a hétvégét, hátha hétfőn délután jelentkeznek, végső soron ha kérem a javítást, talán másnapra meg is tudják csinálni... De eltelt a hétfő, eltelt a kedd, lassan a szerda, a csütörtök, és még mindig nem keresett senki. Személyesen nem volt alkalmam érdeklődni, szóval maradt a telefon. Gyorsan megkerestem a telefonszámot, és pénteken (már 21.-én járunk!) megpróbáltam őket utolérni. Először nem vették föl. Egy szűk 2 órával később újra próbálkoztam: nagy nehezen végre megszólalt valaki a vonal másik végén. Rögtön azzal kezdte, hogy ők már többször próbáltak engem keresni, de nem értek el. (Az elmúlt időszakban összesen 2 elmulasztott hívásom volt, az egyik egy 70-es mobil, amit utána pár perccel visszahívtam de nem vette föl senki, a másik egy ismeretlen szám, amit nem tudtam felvenni, mire odaértem a telefonhoz. Megjegyzem ez utóbbi 19.-én volt, vagyis egy nappal a várható elkészülés után...) Na, ez igaz, hogy több mint 1, de egyáltalán nem "többször"... Az ősember is így számolt: egy, kettő, sok... Na mindegy, ezen már nem akadunk fönn. Utána folytatta, hogy az egyikféle javítás az ötezervalahányszáz lenne, (kijár a zsanér, vagy mi), a másik javítás (panelcsere) hatezervalahányszáz, és a hangprobléma - megnézték, nem hardverikus, hanem windows-hiba - javítási költség meg munkadíj meg anyám kínja szintén hatezervalahányszáz lenne... Kérdezem, hogy esetleg meddig tudnék ma visszaszólni, hogy kérem-e vagy sem, mert még átgondolnám. Nem akartam rögtön azt mondani, hogy nem, mert mégiscsak meg kellett beszélnem valaki hozzáértőbbel. Azt találta mondani, hogy 2-ig ott van a szervizben, de 6-ig az üzletben, szóval este 6-ig. (Még csak olyan 1 óra volt, jegyzem meg csöndesen.) Jó, telefon letesz, telefon újra kézbe, Luis hív, kérdést megvitat, és visszatelefonál a közösen megegyezett "nem" után. Akkor megint sokat kellett várni a válaszra. Második beszélgetésünkben közöltem, hogy a windows egy hónapja lett újra rakva, és minden működött rendesen, új programot nem töltöttem le, és ha mozgattam a dugaszt, néha-néha megszólalt a másik hangfal is, szóval csak az aljzatot kellene kicserélni, az mennyibe kerülne. Oké, szervizt megkérdezi, és visszahív. Telefon letesz, vár. Telefon csörög (3. beszélgetés), felvesz: A másik javítást kérem-e, vagy csak a hangot. Mondom, csak a hangot. Telefon letesz, vár. Telefon csörög, felvesz (4. beszélgetés). Beszélt a szervizzel, és hát szét kellene szerelni az egész laptopot, kivenni belőle az aljzatot, kicserélni, másikat betenni, összeszerelni, plusz a munkadíj: (kapaszkodj, most jön a legdurvább rész) 18000 forint. Igen, basszus, nem írtam el, tizennyolcezer. Oké, akkor köszönöm szépen, nem kérem, élek tovább fél hangfallal, nem szükséges a javítás. Mikor mehetek a laptopért? Nos, hétfőn vagy kedden szállítják a szervizből az üzletbe, kedden délután már ott lesz. Akkor ezek szerint ha szerdán délelőtt megyek érte, már biztosan megkapom? Igen, biztosan. (Megjegyzem még mindig 2 előtt vagyunk, és ő elvileg épp a szervizben tartózkodott...) Nos, több minden lejátszódott bennem. Gondoltam arra (ez a jóhiszemű énem), hogy elnézte azt a számot, és egy nullával többnek látta, és 1800 Ft lenne valójában. A rosszhiszemű énem arra gondolt, hogy egy nullával kevesebbnek látta, és örülhetek, hogy nem 180 ezer... Aztán gondoltam arra, hogy talán csak annyira hülyének néz, hogy szerinte biztos nem értek hozzá, és nekem a 18ezer forint nem tűnik soknak... Utána az jutott eszembe, hogy arra játszanak, hogy minél hosszabb ideig bitorolják az ember műszaki cikkeit, aki megunja a várakozást, és neki már mindegy, csak javítsák meg... Gondoltam én már mindenre, csak arra nem, hogy ők tisztességesek lennének. És valahogy nem értettem, hogy ha ő a szervizben van, akkor miért nem tudja a hóna alá csapni a gépet, és átvinni az üzletbe, hogy talán már másnap érte mehessek... Ez már csak olyan mellékes, mint a Duna vizének a Szilas-patak... Na, szó mi szó, végre letettük a telefont, én meg jól kidühönghettem magamat, és konstatálhattam, hogy Luis nem tudja még visszakapni a laptopját, mert én abban a hétfő-keddben sem bízom nagyon... No, hát sejtésem be is igazolódott, mert én a biztos tudattal (haha) hogy szerdán már nem lyukra lövök, bementem az üzletbe a kis papirosommal, meg édesanyámmal karöltve (hogy majd ő hazahozza, és nekem ne kelljen keresztül cihölnöm a városon a gépet), mire közölte a nagydarab büdös fickó, hogy még a szervizben van, de rögtön felhívja őket. (Olyan büdös izzadságszagot, mint ami ott van benn, na még nyáron a villamoson se lehet érezni...) Fölhívta, és csak úgy mondta a számát a gépnek, és kérte a Lacikáját, vagy Gabikáját, vagy Sanyikáját, vagy Józsikáját, hogy ha jön, ugyan hozza már magával. Majd letette a telefont, és átadta a jóhírt, 3-4 óra felé megérkezik, de majd úgyis felhív. Na, mondanom se kell, hogy nem csörgött ma délután a telefonom. Mindenesetre holnap délelőtt édesanyám megint megpróbálja a lehetetlent, és elmegy a papírral az üzletbe, hátha. De az biztos, hogy ha holnap sem lesz nálam a laptopom, én följelentem őket. Azért az már mindennek a teteje, hogy lassan 1 hónapja ülnek a semmin. És ha még nem unjátok nagyon a rinyálásomat, elmondom, hogy a kolléganőim egymástól függetlenül is ajánlották ugyanazt a kis szervizt az iskola mellett, ahol dolgozom, hogy vigyem el hozzájuk, mert még ha nem úszom meg ingyen, de nagyon jutányos áron és megbízhatóan dolgoznak. A helyszínen megmondják, érdemes-e foglalkozni a javítással, és mennyibe kerülne, és egyáltalán. Vigyem el hozzájuk, egy próbát megér. Referencia meg annyi van, mint a rosseb.

Szóval, ha holnap tényleg visszakapom azt, ami az enyém, és kiheverem ezt a sokkot, akkor megpróbálom elvinni oda is, hátha van egy jó megoldásuk a problémámra. (Luis meg közben gondolkodott alternatív megoldásokon is, amire a következő hónapban mindenképpen áldozni tudok. És a jogosítványszerzési mizériára is van új ötletem, ami talán használható, arról majd legközelebb írok.)

-

Én vagyok az egyetlen a világon, aki képtelen megszerezni a jogosítványt.
És még a laptopom sincs kész. Fuck.

Fruszt-rációk.

Néha úgy irigylem az egyetemistákat, a problémáikért is (amikről mindről tudom, hogy megoldhatók, hiszen én is átéltem szinte mindet), meg az időbeosztásukért is (ami így visszatekintve még fősulis koromban volt a legsimább.) Február elején körbenézek, és mindenhol egyetemistákba botlok, akiknek a legnagyobb ellenségük a neptun, és a legnagyobb gondjuk az óraütközés vagy a korán kelés. Kicsi cinizmus is van a szavaimban, jól látjátok. Bezzeg az ember, ha már elkezd dolgozni, több mindennel szembesül hirtelen, és ezek közül nem a legsokkolóbb az, hogy 9-re már benn kell lenni az egyetemen, vagy hogy egy könyvet el kell olvasni x időn belül... Nehogy azt higgyétek, hogy panaszkodom, nincs is okom rá, csak úgy érzem, sokkal könnye(de)bb volt az életem a koleszos évek alatt, mint mióta dolgozom. Ma pl naplóellenőrzés volt, vagyis le kellett adni minden naplót, hogy átnézzék (fogalmam sincs, ilyenkor mit ellenőriznek), 5-ig volt határidő, erre fel én már fél 5-kor nem találtam a helyén az osztálynaplót, amivel a saját csoportnaplómat össze kell vetnem. Mehettem be az igazgatói irodába, hogy alázatosan visszakérjem, míg pótlom a hiányosságokat, és volt fél órám arra, hogy 3 hónapra visszamenőleg javítsak minden hibát benne. Egy-egy elfelejtett hiányzó, egy-egy lemaradt dátum vagy létszám... Sőt, a legdurvább, hogy novemberről találtam 2 napot, amik üresen maradtak, mert hogy akkor pont táppénzen voltam, és helyettesítettek, csak éppen nem tudták aláírni... Én meg nem követtem meg őket azóta sem, szóval okiratot hamisítottam, és aláírtam a nevüket sunyiban... Most persze holnapig rághatom a körmömet, hogy mindent rendben találtak-e, vagy valamiért jól leb*szarintanak... A legdurvább hiba valószínűleg az, ha a délelőttös naplóban és a délutánosban eltérnek a hiányzó gyerekek... vagyis egyikben be van írva, másikba nincs... Bennem meg amúgy is ott van a frász, hogy elég jól végzem-e a munkám, és elégedettek-e velem... Nem szívesen váltanék megint munkahelyet. Bár, történnek érdekes dolgok... Már nem részletezem, mert nagyjából másfél hetes történet, de múlt hét elején az egyik (amúgy is eléggé instabil lelkületű gyermek) fogta magát és lelépett az udvarról, csak mert nem tetszett neki a játék, vagy valaki beszólt neki, és úgy futottak utána ketten, meg a végén én is, és nem is tudom, mi lett volna, ha nem érjük utol, vagy ami rosszabb: nem veszem észre, hogy elment. Utána nem is mertem az igazgatónő elé állni, mert komolyan attól féltem, hogy elbocsátanak... De aztán az osztályfőnökhöz vittem a srácot, és úgy mentünk hármasban az igazgatónőhöz, hogy ő jól a lelkére beszéljen egy negyed órás monológban... Ez idő alatt az osztályom pedig már önállóan előkészült a tanuláshoz, és olyan csöndben vártak, mint a kis angyalok. Szóval az ilyen dolgok is tökre a félelmeimet erősítik, egyszerűen nem merek bízni magamban, nem merek hinni annak, hogy valamit tudok jól csinálni... Az egész életemet ez az érzés jellemzi, a jó dolgokban sosem vagyok biztos, a rosszakat meg mindig megkérdőjelezhetetlennek vélem... Jövőhéten kedden megyek vizsgázni újra, már a legutóbbi két vezetésre elkísért az anyukám illetve a testvérem, hogy lássák, mi hogy megy, és még jobban frusztrált, hogy ott ülnek mögöttem. Még az a szerencse, hogy nem egyszerre ültek be, hanem külön-külön. Frusztrál az is, hogy holnap már nem jönnek velem, és így az oktatómnak lesz alkalma nélkülük jól letolni, meg elmondani a hibáimat, satöbbi. Mindig azt mondja, hogy én a szabályoknak akarok megfelelni, meg a vizsgabiztosnak, és nem az a fontos nekem, hogy megtanuljak vezetni, hanem hogy levizsgázzak, és nem a környezetemre figyelek, hanem a vizsgára... És az a borzasztó, hogy jól látja, és a még borzasztóbb, hogy nem érzem úgy, hogy ez így helytelen lenne. Mert nekem most tényleg az a kib*szott vizsga a fontos. És látja ő is rajtam, hogy magabiztosan vezetek, csak a vizsgától parázok... Miért nem lehet rejtett kamerával, vizsgabiztos nélkül letenni a vizsgát? Miért nem lehet egy egyszerű vezetés után azt mondani, hogy oké, átmentél? Ha nem tudnék róla, hogy vizsgázok, sokkal jobban sikerülne... Ez ugyanolyan, mint a fényképezés/kamerázás. Abban a pillanatban, hogy valaki észreveszi, hogy filmezik, elkezdi megjátszani magát, és megszűnik természetesnek lenni. Pedig mindenki akkor a legszebb, ha önmaga, és nem játszik rá. Szóval nem tudom, mihez folyamodjak, ha 18.-án sem sikerül...

Tegnap a 4. évfolyammal filmet néztünk (szokásos havi program), rám bízták, hogy válasszak filmet, ne olyan legyen, mint amit legutóbb az egyik kollegánk hozott (egy Antony Hopkins főszereplésével készült film - képzelhetitek, mennyire gyerekeknek való... - Atlantisz gyermekei...), én meg ott álltam patt helyzetben, mert jóllehet, hogy sok filmet láttam, de azért azt nem tudom, hogy melyik filmben vannak olyan jelenetek, amik gyerekeknek nem valók... Még ha az egész film magában nem is durva, azért egy-egy jelenet minden filmbe becsúszhat... Úgyhogy bementem a könyvtárba, kikértem két filmet, hogy majd itthon megnézem, és kiválasztom... Az egyik a Végtelen történet volt, a másik meg a Szörny Egyetem. Nos, az előbbi tényleg végtelennek tűnt... 30 évvel ezelőtt még jó filmnek számított, de most már kicsit kinőttünk azokból az effektekből, és én csak a gyerekek szemével tudtam nem nézni... Szóval eldőlni látszott, hogy a másik film nyeri a meccset, de másnap már megint kettő volt terítéken, mert eszembe jutott a Spiderwick krónikák is, úgyhogy gyorsan azt is kikértem, és elhatároztuk, hogy majd a gyerekekre bízzuk a választást. Ami csak azért gáz, mert nem volt szinte semmi idő arra, hogy a filmekről egy pár szót szóljak, szóval nagyjából a borító alapján tudtak választani... (És közben még az emlegetett kolléga is felajánlott egyet: Croodék...) Az pedig nonszensz, hogy azt a berendezést, a lejátszót meg a kivetítőt csak egy adott szaktanár kezelheti, hiába értenék hozzá pl én is... neki meg ugye órája volt, nem ért rá sokáig babrálni vele, így hamar kellett dönteni. Valószínűsítem, hogy a kolléga a gyerekeit már próbálta meggyőzni a saját választásáról, mert csak egy szóval jellemezte a filmet, mikor választaniuk kellett ("tudjátok, az ősemberes"...), de a végén mégis a Szörny Egyetem győzött, én meg fölöslegesen futottam a köröket... És egész film alatt azon kattogott az agyam, hogy a kolléga mit fog majd szólni, hogy jól kigolyóztuk, mert hiába hozott filmet, hiába ajánlotta, hiába próbálta meggyőzni a gyerekeit, mégsem sikerült, és mindez miattam van... Ajj, túl sok mindenen aggódok, és túl sok minden frusztrál...

Mellesleg a laptopom most szervizben van, mert a sztereoból hirtelen mono lett, és a gyors ügyintézés ellenére már rajta ülnek lassan 2 hete... Február 3.-án vittem be, az egyik szervizbe, ahol úgy hirdetik magukat, hogy gyorsan és hatékonyan dolgoznak, először árajánlatot tesznek, s csak azután végzik el a javítást, ha elfogadtuk a költségeket. Nos, engem még nem hívtak fel árajánlattal, szóval semmit se tudok elfogadni, és csak utólag vettem észre, hogy lett volna egy kitétel, miszerint ha én előre megadok egy várható maximális költséget, akkor külön értesítés nélkül elvégzik a javítást. Illetve mellette ott van az is, hogy várható elkészülés február 18. Ha ez azt jelenti, hogy aznap hívnak fel ajánlattal, és nem fogadom el, 2 hétig volt másnál a laptopom fölöslegesen... Ha meg előtte hívnak föl, akkor 18.-án mehetek érte? Biztos arra játszanak, hogy annyi idő után hívnak föl, hogy már mindegy lesz az ára, csak csinálják meg. Ez Magyarország...

Nem is tudom, mit kellene még írnom, mert ha tovább folytatom, már az is frusztrálni fog, hogy mennyire unjátok ezt a posztot, meg úgy kompletten az egész lényemet, a blogomon keresztül...

Miért nem pont dél?

Azért tökre örülök neki, hogy november óta már nem délelőtt dolgozom, hanem délután... Novemberben ugyanis még el tudtam menni délután orvoshoz a különböző női létemből eredő problémáimmal, de ugye azt mondta, hogy (onnan számítva nagyjából 3 hónap múlva) menjek vissza hozzá, amikor elkezdem a harmadik levelet a gyógyszerből, hogy megnézzük, hogyan tovább. Nos, a dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy ez az orvos csak délután rendel (délután is csak hétfői és csütörtöki napokon), de este 7-kor bezár a bazár. Én pedig ha akarok, se tudok 6-nál előbb odaérni. Szóval vagy felhívom őket, és kérek egy időpontot negyed 7-re, mikor már kezd kiürülni az egész SZTK, vagy keresek egy másik dokit... De úgy nem akarok járni, mint a fogászattal múltkor, hogy elvileg este 8-ig dolgoznak, de fél 7-kor már nehezükre esik engem ellátni... Más szempontból egyébként jó, hogy csak délre járok, így délelőtt elkerülve a tömeget tudok ügyeket intézni például bankban, vagy vásárolni, vagy vezetni járni, (és majd vizsgázni is, de itt most ünnepélyesen megfogadom, hogy február 18.-ig nem írok a jogosítvánnyal kapcsolatban semmit, és utána is csak sikeres vizsga esetén fogok róla említést tenni), tudok ajándékokat keresgélni az éppen aktuális ünnepekre az ünnepelteknek, és még egy csomó lényeges és hasznos dolgot... De azért döbbenetes számomra, hogy egy orvos megengedheti magának, hogy csak a hét két napján és akkor is csak délután rendel. Persze, tudom én, a fennmaradó időben a magánrendelőjében van, és/vagy az asszisztensével... mindenkinek a fantáziájára bízom, mit csinál, és szüksége van a plusz jövedelemre, csak akkor is dühít a nyavalyám, hogy miért kell beavatnom egy harmadik felet is, ha egyszer már egyvalakivel találtunk egy (úgy látszik hatásos) megoldást...

Ja, és ha már a megoldásoknál tartunk. Elhatározásra jutottam: elviszem Mancit a javítóintézetbe, és megvárom, míg rendes kislányt faragnak belőle. Ráfér egy kis kifejezésmód-javítás, tartásjavítás, és viselkedési normák javítása is. Majd meglátjuk, mennyi időre, és főleg mennyi pénzre lesz ehhez szükség... Úgyis holnap lesz fizetésnap, áldozhatok a kis drágámra egy keveset. De az biztos, hogy most nem nyújt százszázalékos teljesítményt.

Nő az izgalom.

Mennyire vártam a havat, és most mennyire nem tudok neki örülni... Vagyis a ténynek örülök, hogy havazott ma, és hogy végre szép fehér minden, és hogy végre nem eső van, de az időzítés nagyon nem volt jó. Hétfőn voltam ugyanis vezetni (másfél hónap szünet után újra), és annyira dicsért az oktatóm, hogy nem is látszik, mennyit hagytam ki, hogy szerinte megpróbálhatnánk egy vizsgát, mert az előző próbálkozások elhamarkodottak voltak, de szerinte már megértem rá, mert érzi, hogy sokkal magabiztosabb vagyok, és már nem görcsölök annyira, minden gördülékenyen ment, csak egy-két dolgon kell csiszolnunk, mint pl a váltóhasználaton, meg a sávváltások és egyéb manőverek kivitelezésén, de szerinte addig rengeteg időnk van még, és ez mind meglesz, szóval gyorsan meg is beszéltünk vizsgaidőpontot február 18.-ra, ma pedig már be is fizettem a díjat. Ez mind szép és jó, csak ma is voltam vezetni, és mivel ma reggel leesett a(z idei első) hó, egy kicsit begörcsöltem tőle, talán túlságosan is óvatos voltam, mert hát ugye sose vezettem még se esőben, se hóban, sőt, semmilyen szélsőséges időjárási viszonyok között, szóval nagyon nem voltam ura a helyzetnek, és nem tudtam, hogyan kezeljem a kocsit. Az meg ilyenkor egyáltalán nem nyugtató, hogy "ugyanúgy, mint máskor". Nos, remélem, a vizsga napján nem lesz hó, előtte-utána eshet akár egy méternyi is, de legalább február 18.-án dolgozzon minden az én malmomra... Különben azt mondta, hogy mivel most másik iskolán keresztül jelentkeztem vizsgára, máshonnan is indul a vizsgakör, és az ottani vizsgáztatók rugalmasabbak is, meg elnézőbbek is. Egyszóval az oktatóm nagyon bizakodó. És való igaz, most nem is szólt olyan sokszor és sok mindenért rám, mint előtte. Én is érzem magamban a fejlődést, csak az dühít rettenetesen, hogy már megint irigykedem, azokra, akiknek előbb sikerült mint nekem (és ráadásul később is kezdték, mint én.)

De szeretnék már végre túl lenni ezen az egészen. A legközelebbi alkalomra megkérem tesómat, hogy kísérjen el, és üljön be hátra, (legalább lássa, hogy nem vagyok béna) és kicsit gyakoroljam a vizsgaszituációt. Remélem, az oktatómnak sem lesz ellene kifogása, főleg, ha előre bejelentem, hogy hoztam vendéget. (Korábban volt róla szó, hogy ő megkéri egy vizsgabiztos barátját, hogy úgy privátban üljön be, kvázi mint ha vizsgáznék, csak ez az illető azóta elköltözött és most ráadásként még a lábát is eltörte... Szóval marad a család.)

Addig még megyek egy párszor, és mivel pontosan emlékszem minden útvonalra (mikor hol vannak táblák, zebrák, lámpák), könnyű lesz magára a forgalomra koncentrálni... Majd meglátjuk.

Az biztos, hogy a főiskola alatt egyetlen vizsgámon (még a zárótanításomon) sem izgultam ennyit, mint emiatt a rohadt jogosítvány miatt, de az is biztos, hogy egyetlen szigorlat-jegyemnek vagy UV-jegyemnek nem örültem annyira, mint amennyire fogok ennek a nyavalyás papírnak, ha végre meglesz.

És innentől borítékolható, hogy ha meglesz végre, akkor nem lehet majd kirobbantani a s*ggem alól a kocsit. Különben volt ilyen szomszédunk, aki még a sarki közértbe is kocsival  járt. Gyalog 2 perc... Mit gondoltok, autóval mennyi?

No, de ha az izgalmakból ennyi nem lenne elég, röpke pályafutásom alatt először leszek beosztva helyettesítésre pénteken. Ráadásul egymás után rögtön 2 órában is. A dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy testnevelésórát kell tartanom (amit sajnos tudok szakszerűen is - legalábbis papíron), az egyiket 1.-s osztálynak, a másikat 4.-esnek. Nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, és hiába tudom elméletben, a gyakorlatban nem tudok összeállítani egy szakszerű órát, ráadásul a fegyelmet sem tudom tartani... Szóval lesz ami lesz. Még az a jó, hogy nem a saját osztályomba kell menni, és nem múlik rajta semmi. (Viszont állítólag még így is jobb leszek, mint az egyik újonnan felvett testnevelőtanár, akit nem csak a diákok utálnak, hanem a tanártársak is...)

Aztán jövőhéten pénteken farsang, utána szombaton újabb hajvágás és festés (ha minden jól megy), majd vasárnap édesanyám születésnapja, aztán kilátásban van még egy jó kis koncert is, meg egy iskolai bál, lesz itt minden kérem, mint a búcsúba'...

Szóval izgalmas időszak elébe nézek... Holnapig meg legalább végre ki tudom aludni magam.

Az a mocskos egészségügy...

Tegye fel az a kezét, aki önként megy el fogászatra akkor (is), ha nincs semmi komolyabb problémája a fogaival! Úgy, köszönöm, elég.

Reggel fél 8-kor kelni csak azért, hogy 8 körül már ott legyek a rendelőben, és lehetőleg még 10 óra előtt sorra kerüljek, egy kis fogkő-eltávolítás miatt; ott ülni majdnem 1 órát a rendelőben, várva a soromra, hogy mikor behívnak, közöljék velem: Nem ide tartozik. (Komolyan mondom, nonszensz, hogy egy köpésre van a rendelő a házunktól - és tényleg tudok akkorát köpni - és nekem máshova kell mennem, mert lakcímem szerint oda tartozom...) Az egyik helyre el tudok sétálni (szinte papucsban is), a másikhoz villamosra kell szállnom és utaznom 5 megállót, és mégis ez utóbbi hely fennhatósága alá tartozom... Ami ráadásul az SZTK, ahol időpont van, sorszám van, tömeg van, büdös van, és rengeteg rengeteg idős ember. A fogkövemet nem tudta leszedni, mert egyrészt nincs hozzá készüléke (milyen fogászat az, ahol nincs fogkő eltávolítására alkalmas gép?) másrészt ha valami probléma van, az SZTK-ba kellene visszamennem, és a rendelési időt természetesen nem tudta megmondani... Nyilván, ha lesz valami komoly bajom, időpontot egyeztetek, és elmegyek az SZTK-ba, vagy ami még jobb: keresek egy magánrendelőt. De hogy egy nyomorult 10 perces procedúráért nekem a fél városon át kell utaznom, egyszerűen nevetséges. Kíváncsi lennék, mégis kik tartoznak az itteni rendelőhöz. Azok, akik ott laknak az SZTK-val szemben? Mindenesetre most megint várhatok nagyjából egy hetet, mire leszedethetem azokat az odanőtt sz*rokat, mert csak csütörtök délelőtt érek rá. Illetve csak csütörtökön délelőtt vagyok hajlandó korábban felkelni, pláne fogászati beavatkozás miatt. De lehet, hogy inkább megint pár hónapot fogok várni a művelettel, mert van aki ha muszáj se megy fogorvoshoz, én meg inkább örülök, hogy nem kötelező vagy erősen ajánlott, és lelkiismeret-furdalás nélkül kihagyhatom. Köszönöm szépen, magyar egészségügy, köszönöm szépen!

Update: A doktornő, akihez elvileg tartozom, csütörtökön este 8-ig rendel. Lehet, hogy hazafelé munkából mégiscsak megkísérelem. De csakis azért, mert nem egy hülyenevű fickóról van szó, hanem nőről, és ha fogászatról van szó, a nőkben sokkal jobban megbízom.

"Ha holnap jössz, lesz..."

"A gépterem holnap nyit." - olvashattuk még anno a kollégium udvaráról nyíló ajtón valamikor 2006 környékén. Mindegy volt, hogy melyik napon mentünk oda, a kiírás mindig ott volt. És mindig csak félig volt igaz. Aztán egyszer tényleg eljött az a "holnap". Na, valami ilyesmit mondtak az idei télről is az időjárás jelentésben. Pontosabban valahogy így hangzott: "Az idei télre igaz a mondás, hogy a jövőhéten érkezik." Kár, hogy ezt a mondatot már többször hallottam, és nem csak erre a hétre vonatkozóan. Lassan már nem is tudom, mit várok. Lesz még tél egyáltalán? Az a baj, hogy szinte betegesen ragaszkodom ahhoz, hogy minden évszakban megfelelő időjárás legyen. Vagyis tavasszal fújjon a szél, nyáron süssön a nap, ősszel essen az eső, és télen... havazzon. De ebből az időjárási jelenségből ezidáig nem sokat tapasztaltam... Nem is emlékszem, volt-e hasonló "telünk" mióta élek. Ettől a semmilyen időtől pedig olyan semmilyen hangulatom lesz, hogy magamra sem ismerek. És az is baj, hogy erre mindenki érzékeny, nem csak én. A gyerekeket ugyanúgy megviseli, mint például a macskámat. Néha olyan dolgokat művel, amik egyetlen földi élőlényre sem jellemzőek, nem hogy a macskámra. Példának okáért tudom én azt, hogy a macskák sokat alszanak, akár 18 órát is a 24-ből, de hogy mind a 24-et, az már túlzás... Pedig pár napja ezt csinálta, komolyan mondom, csak enni kelt fel. És nem beteg. Legalábbis nem tűnik annak. Csak néha olyan bágyadt... Pedig emlékszem, tavaly mikor levittem a hóba, hogy megismerkedhessen vele, nagyon cuki volt. Egyszerre volt kíváncsi és félénk. Reszketett, de közben meg mindenáron tudni akarta, mi az. Lehet, hogy többé már nem látunk havat? Eltelt már szinte egész január, és én esernyővel indultam ma délelőtt dolgozni. Ez nagyon lehangoló... Nem lehetne, hogy névnapomra kapjak egy kis havat? Vagy inkább sok havat? Na, légyszi, légyszi....

Lalalala, pamparampam, sej haj huppla hoppsz :)

Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen feldobott. :) Talán 3 éve, mikor számoltam vissza a napokat a Nova Rockig, és végre útnak indulhattunk... Vagy lehet, hogy még az sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, ami most bennem van. :) Reggel direkt egy órával korábban keltem, hogy hamarabb elindulhassak, és személyesen mehessek el megvenni a jegyeket. Ugyanis már régóta dédelgetett álmom egy koncert, melynek idén jött el az ideje. Vagy 10 évet vártam rá! Szóval folyamatosan jártam föl a honlapjára, és nézegettem a leendő koncerteket, helyszíneket, időpontokat, hogy vajon fellép-e mostanában a közelben, és ha igen, ráérek-e. Legutóbb talán 2 éve lett volna lehetőségem elmenni egy közeli községbe, mely HÉV-vel megközelíthető, de aznap pont olyan elfoglaltságom volt, amit még egy koncert kedvéért sem mondhattam le. Szóval tovább kellett dédelgetnem az álmomat, hogy egyszer majd élőben is hallhatom azt a csodálatos hangot, és irigykedhetek csöppet sem fakuló szépségére és nem kopó megjelenésére. S ez az álom idén márciusban megvalósul! Koncz Zsuzsa koncertre megyek! És még csak nem is akármilyen kakasülőre, hanem kifejezetten jó helyre szól a jegyem. A szóban forgó szektort csak a művésznő kedvéért nyitják meg, eddig nem is árusítottak rá jegyeket, és most is csak pár napja nyitották, szóval a Front of Stage jegyek már mind elfogytak, az "oldalpáholyok" is mind kezdtek betelni, s csak olyan részeken volt szabad hely, ahonnan szabad használni távcsövet is, és ez a két szektor még majdhogynem üres volt. Én pedig a lépcső mellé, nem is a színpaddal egy vonalba, és nem is a színpaddal egy magasságba tudtam két jegyet venni, és majd édesanyám elkísér. Már alig várom. :) Ma mosolyogva mentem dolgozni, és egész nap nem lehetett eltüntetni ábrázatomról azt a mosolyt. Ha a tavalyi év koncertekben szegény volt, az idei mindenképpen gazdag, mert Koncz Zsuzsa nálam most még Iron Maidennél és Metallicánál és Megadethnél és System of a Downnál együttesen is többet ér egymagában. :)

És hogy megmutassam, mennyire szerethető az a nő, íme a legjobb bizonyíték rá. Még Cseh Tamás is őt választaná... Vagyis választotta volna, Isten nyugosztalja.

és az egyik kedvencem a művésznőtől: