"Majd ha fagy!"

Csak azt nem tudom, mikor léptünk át a szekrényen. Nem emlékszem rá. Mit kerestem én egyáltalán ott? Mert kétség nem fér hozzá: ez itt az Örök Hó Birodalma... Az Örök Hó Fogsága. Jöhetne már Aslan, és megszabadíthatna minket a fagytól és a hótól. Kezd elegem lenni ebből az összeesküvés-elméletből. Hogy becsaptak minket, elhitették velünk, hogy közeleg a húsvét, március utolsó hetében járunk, és jön már a tavasz. Szerintem Narnia fogságába kerültünk, és nem engednek minket vissza a saját világunkba. De illúziókkal, csalásokkal és díszletekkel azt a képzetet keltik, hogy otthon vagyunk.

Haza akarok menni!

Tavaszt akarok!

Napsütést, madárcsicsergést, virágillatot, friss szellőt, zsenge fákat, katicabogarakat, szoknyát és kardigánt!

Jöjj, ó, jöjj el, Jézus Krisztusunk,

Vár a szívünk, jöjj el!

Néped készen állva víg örömmel, énekelve vár:

Szabadítónk, jöjj el!

Minden gondolat megszületik többször, több fejben.

Arany János: Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

Gyümölcsfáim közt bíbelek;

Hozzám a tiszta kék magasból

Egyes daruszó tévelyeg;

Felém a kert gyepűin által

Egy gerlice búgása hat:

Magános gerle a szomszédban -

S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,

Az is csak elmegy hidegen:

Látszik, hogy a halott szegény volt,

Szegény s amellett idegen.

Rokonait, ha van rokonja,

Elnyelte széles e világ;

Nem nyit be hozzá enyhe részvét,

Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj

Sohajtva jár, nyög nagyokat;

Ide fehérlenek deszkái,

Épen azok közt válogat.

Amaz talán bölcső leendett,

Menyegzős ágy eme darab:

Belőlük elhunyt hitvesének

Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,

Amott sir öntudatlanul;

Ha nő szegény, az életkönyvből

Nehéz első betűt tanul!

Ölében rázza egy cselédlyány,

Duzzogva fel s alá megyen:

„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,

S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,

A fák sebeit kötözöm;

Halotti ének csap fülembe...

Eh, nékem ahhoz mi közöm!

Nem volt rokon, jó ismerős sem;

Kit érdekel a más sebe?

Elég egy szívnek a magáé,

Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet

Egy összezsúfolt táncterem,

Sürög-forog, jő-megy a népség

Be és ki, szűnes-szüntelen.

És a jövőket, távozókat

Ki győzné mind köszönteni!

Nagy részvétel, ha némelyikünk

Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember

Önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyó, telhetetlen,

Mindég előre mász s - harap.

S ha elsöpört egy ivadékot

Ama vén kertész, a halál,

Más kél megint, ha nem rosszabb, de

Nem is jobb a tavalyinál.

/1851/

S.I.K.K.-es indulás

Baszki, féltékeny vagyok olyan valakire, akihez közöm sincs... Vagy nem is tudom, ezt az érzést minek lehetne nevezni, de rohadtul idegesítő egy dolog. Tavaly ősszel kezdtem el vezetni tanulni, vagyis beiratkoztam egy iskolába, és elkezdtem a KRESZ-tanfolyamot. Már akkor repestem, hogy tavasszal ha minden jól megy, levizsgázhatok, és milyen jó lesz nekem nyáron friss jogsival... Az elméleti rész le is ment december elejéig, 7.-én megvolt a vizsga elsőre, és 1 hónap szünettel (és tőkegyűjtéssel) kezdtem a gyakorlati oktatást. Ha jól veszek minden akadályt, akkor áprilisban már magamat fuvarozhatom.

De mit tapasztalok? Mindenkire most jött rá a vezethetnék meg a jogosítvány szerezhetnék, és ezt nem átallják kiposztolni lépten-nyomon Facebook-ra is. Hadd tudja mindenki minden elhanyagolható részletét a folyamatnak. És engem piszokmód idegesít, mert az én "históriámra" senki sem kíváncsi. Az én jogsi-szerzésem felől senki nem érdeklődik. Én meg ezt jól tiszteletben tartva nem is dörgölöm mindenki orra alá, hogy "ma is voltam vezetni, hurrá" meg "azt mondta az oktatóm, hogy blablabla" meg "szerencsére mindenki épp bőrrel megúszta". De van, aki nem tartja tiszteletben, vagy csak annyira egoista, hogy azt hiszi, mindenki az ő kis sz*ros életére kíváncsi. Jaj, bocsánat, hozzáteszi, hogy senkit nem érdekel, de azért jól elmondja mindenkinek. Kinek képzeli magát? József Attila reinkarnációjának? "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" effektus? Egyáltalán is miért olyan nagy szenzáció, ha egy oktatóval az anyósülésen 30-as sebességgel, minimális forgalomban nem gázolsz el senkit?! De a legnagyobb kérdés nem is ez. Hanem az, hogy engem miért idegesít ez cseszettül. Miért irritál már maga a téma is, ha valaki a jogosítványszerzés rögös útjairól regél nekem? Egyedül csak azért, mert féltékeny vagyok rá, hogy én nem mesélhetek senkinek róla? Persze, a világon több milliárd ember szerez jogosítványt, olyanok is, akiknek semmi érzékük nincs hozzá... De egyik ember története sem olyan, mint az enyém. Valószínű, hogy a milliárdos nagyságrendű jogsis történetek közül 2 egyforma sincs, de az én sztorim akkor is különleges. Még ha ez nem is érdekel senkit, akkor is. És "megfulladok", hogy én erről senkinek nem mesélhetek, mert vagyok annyira toleráns... Szívem szerint én is kiírnám minden egyes vezetés után a Facebook falára, hogy aznap hogyan dicsért vagy tolt le az oktatóm, hogy milyen új dolgokat tanultam, vagy hogy mennyire sikerült alkalmaznom az elsajátított tudományt... Szívem szerint én is sztorizgatnék az ismerősöknek a nagy eseményről, hogy mennyire zabos vagyok, amikor elém vág be index nélkül egy audis, vagy amikor úgy megy át valaki a piroson, hogy én azt se tudom, a fékhez vagy a kuplunghoz kapjak előbb. De én nem sztorizgatok, én nem fárasztok senkit a vacak történeteimmel, én nem nyomom mindenki orra elé, hogy mennyire álságos ez az egész... És ezért vagyok kimondhatatlanul féltékeny arra a hülye libára, és remélem, hogy jó sokáig szenved még a folyamattal, mert annyira rosszmájú mégsem vagyok, hogy azt kívánjam, soha ne menjen át a forgalmi vizsgán. Meg azt se kívánom, hogy pukkadjon meg. De szívem szerint kívánnám. Francba.

"Hasadra süt a nap"

Az a jó abban, ha az embernek macskája van, hogy minden nap korán kelhet. Az már mellékes, hogy akar-e korán kelni, vagy sem.

Én ma reggel úgy fél 9-re állítottam az ébresztőmet, és már jóval éjfél előtt ágyban voltam, milyen jó lett volna majdnem 9 órát aludni... A drága cicám nem így gondolta. Fél 7-kor már itt nyivákolt az ajtóm előtt: "volnál szíves felkelni, ha már én is ébren vagyok?" címszóval. Kimásztam, gondoltam elintézem a reggeli rutint, aztán megetetem, de akkor észleltem, hogy a szüleim is már ébren vannak, biztosan adtak már neki reggelit. (Később kiderült, hogy dehogy adtak, a cica csak egyszerűen szereti, ha mindenki ébren van. Szóval őket is felébresztette. Szokást csinált belőle, hogy minden reggel fél 7 és 7 között rákezd a nyivákolásra, de olyan mesteri szintre emelve, hogy az embernek nem csak szíve, de idegzete sincs tovább aludni minden reakció nélkül...) Szóval még az is rám maradt, hogy jóllakassam, aztán rájöttem, hogy végül is egész jót cselekedett velem, mert ma reggel úgyis sütni akartam (délután lesz a munkahelyemen úgynevezett tanári farsang), csak kétségbe voltam esve, hogy édesanyám elutazik 3 napra, és ő a mestere a tervezett süteménynek, és hogy fogom elkészíteni teljesen egyedül... és még akkor itthon volt, és így tudott navigálni, meg felállítani a legjobb sorrendet az elkészítés menetében. Szóval itt vagyok reggel negyed 9-kor, és a sütemény már készen van, édesanyám pedig már elindult egy jó fél órával ezelőtt.

Visszaaludni lehetne, de fölösleges, én nem vagyok az a fajta, aki még miután kimászott az ágyból is képes visszafeküdni egy kicsit. Ha én egyszer felkelek, akkor felkelek. Még ha a következő dolgomig van több órám is akár. Nyáron sem csináltam divatot belőle soha, hogy pizsamában flangáltam aztán visszadőltem.

Valahogy "szent" helynek tartom az ágyamat, ahova csak frissen, üdén, illatosan fekszem be, tusolás után, és ha már kikászálódtam, nem mászok vissza, hanem rögtön ruhát váltok. (Amennyiben nem váltottam ruhát rövid időn belül, este megy a szennyesbe...)

Annyi idő szakadt hirtelen a nyakamba, hogy azt se tudom, mihez kezdjek vele. De túl sok minden közül úgysem válogathatok, mert a gyomrom nincs valami jól, úgy az egész hasam nem érzi jól magát ma reggel...

Szóval végső konklúzióként nem tudom, hálás legyek-e Galádnak vagy sem azért, mert nem hagyott aludni, és már hajnalban felébresztett...

Na jó, szokták mondani: Nyugtával dicsérd a napot! - ígérem, így is fogok tenni.

Akartok egy csodát?

Én nem vagyok szerethető.

Mégis szeretnek.

Ez a csoda.

Au revoir!

Tudom, hogy nincs szükségem rá, és hogy neki sincs rám, hogy soha sem fog keresni... de akkor mégis miért fáj törölni a nevét és az elérhetőségeit? Réges-régen megszakadt már köztünk minden baráti kapcsolat, talán az utcán sem jönne már át az én oldalamra, ha a túloldalról meglát... A baráti viszony már lassan 5 éve eltűnt, és nekem mégis fáj túllépni. Mégis őrizgetem a Facebook profilját, és reagálok a kiírásaira, mint ha gyermekien remélném, hogy egyszer újra barátok leszünk. Közben tudom, hogy ez nem lesz így már többé soha, és hogy értelmetlenül dobálom bele a köveket egy lyukas zsákba...

Annyi emberi kapcsolat veszik el a süllyesztőben, úgy éljük le egymás mellett az életünket, hogy észre sem  vesszük... És ha nem is fogjuk fel, ez mind-mind veszteség... Fáj elveszíteni valakivel a kapcsolatot, aki egykor szerves részét képezte az életednek... S nem tudod, mikor hol szakadt meg ez a folyamat. Valahol a ködben elveszett, s te önmagadat okolod, önmagadat teszed felelőssé miatta. Pedig egy barátság mindig két emberen múlik.

Hányszor lehet felébreszteni, felrázni egy régi barátságot? Hányszor lehet valakit visszafogadni a "kebeledbe"? Hányszor lehet a régi sérelmeket elfeledve újra barátságot kötni? Hányszor lehet visszaszerezni a régi bensőséges légkört? Vajon lehet-e egy elromlott barátság újra igaz és szép? Vajon lehet-e egy újraépített barátság gyümölcsöző és értékes?

És mennyi időt lehet és érdemes várni? Mikor jelentheted ki azt, hogy többé nem érdemes küzdeni? Egyáltalán érdemes feladni a küzdelmet? Mikor kell egy régi barátot elengedni, és mikor kell utánafutni?

Van olyan idő, ami után már nem érdemes felkeresni valakit, akit régen láttál? Van olyan pont, ahonnan már nincs lehetőség visszamenni? Hol ez a pont?

Annyi kétely van bennem... Egyik felem azt mondja, hogy lépjek túl, vannak más barátaim, a másik felem pedig azt mondja, hogy sohasem késő. Az igazi barátság sosem múlik el. Az 10 év szünet után is képes ugyanonnan folytatódni, ahol félbeszakadt.

Ha arra gondolok, hogy én mennyire örülök egy régi barátságnak, egy újra előkerült embernek, aki több év után képes nekem írni vagy felhívni, hogy mi van velem, akkor én is megtehetem ezt a lépést azok felé, akik az idők alatt elvesztek, vagy akiket elvesztettem. De ott motoszkál bennem a kérdés: nekik ez jó lenne, nekik ezzel örömet szereznék, ők örülnének nekem, szükségük van rám?

Honnan meríthetnék bátorságot, és honnan kéne elkezdenem a barátságokat újra felépíteni? Mi lenne az első lépés? Mivel és főleg kivel kezdeném?

Érdemes ezeken rágódnom?

Ezek olyanok, mint a kihűlt szerelmek... Van idő, van egy pont, amikor már le kell zárni, mert nincs előrelépés, nincs fejlődés, nincs értelme. Egy szerelmet sem lehet erőltetni. Ha nem működik, akkor nem működik. A szerelemből lehet idővel barátság, de akkor a barátságból haveriság, a haveriságból pedig ismeretség, abból pedig utca túloldaláról intés? Egy párkapcsolatért sem küzd az ember a végtelenségig. Egy korszak ha lezárul, az ember megpróbál és aztán megtanul tovább lépni.

A barátságból is tovább lehet lépni?

Nagyon nehéz beismerni, hogy "ennek a barátságnak már vége". Hogy "már nem vagy több, mint egy régi ismerős." Hogy már nincsenek közös emlékek, közös élmények, közös fényképek, nincs beszélgetés és nincs közös program, csak beszéd van, vagy még inkább szóváltás, dialógus, azután elcsendesedés és visszavonulás.

Hány és hány régi fényképet, belépőt, emléket őrizgetek ebből a régi-régi barátságból, melyről hittem, hogy vénasszonykoromig tartani fog... S most ezeket a fényképeket mind elképzelt tűzbe dobom... Mert ez a barátság nem csak elfáradt, hanem bele is pusztult a fáradtságba... Ezt most fájó szívvel beismerem, és megteszem az utolsó lépést a sok első lépés után...

Értékelés értékek nélkül.

- nem vagy következetes

- nincsenek eszközeid

- csak a hangodat tudod felemelni

- nem követelsz meg tőlük semmit

- más pedagógus 10 perc alatt rendbe rázná a társaságot

- buta dolog azzal takarózni, hogy kezelhetetlenek

- nem kezelhetetlen, nehéz csoport, átlagosnak mondanám

- Robi sem kezelhetetlen

- érkeztek negatív szülői visszajelzések

- ne a büntetésre hanem a jutalmazásra helyezd a hangsúlyt

- nem kell sípot használnod, elég erős hangod van síp nélkül is

- megkövetelőnek kell lenni és erőskezűnek

- nem hagyhatod felügyelet nélkül őket

- hospitálnod kellene

- te vagy az egyetlen, akit a tanáriban keresztrejtvényt fejteni látok, vagy hogy olvas, nem látlak soha készülni

- nem ehetsz tanulási idő alatt

- legyen meg az értékelés, azonnali, az adott helyzetben

- a csendes pihenőben biztosítani kell, hogy aki akar, kicsit tudjon aludni

- ezek a gyerekek korán kelnek, hamar elfáradnak

- meg kell találnod a saját módszereidet
- a főiskolán nem kellett értékelned soha magadat? szépen pontokba szedve, felírva mindent

- nem csak azon kell elgondolkodni, hogy tudjuk-e tovább folytatni a közös munkát, hanem hogy alkalmas vagy-e erre a pályára

- azon kell elgondolkoznod, hogy akarsz-e jó pedagógus lenni

Bezárva egy kristálygömbbe.

Néha úgy érzem, mint ha egy kristálygömbben lennék. Látszólag minden csodás, szépen fénylik, csillog, de nincs belőle szabadulás. Folytonos körforgás, falakba ütközés, és lebegés...

Élem a hétköznapi emberek egyszerű életét, dolgozom, macskát nevelek, pihenek, beszélgetek, szerelmesen, de közben belül feszít valami kellemetlen érzés. Hogy be vagyok zárva. Egy kristálygömbbe. Amit ha kívülről néz bárki, csak azt látja, milyen szép csodás, kerek egész, csillogó, ragyogó, milyen nyugalom árad belőle. De nem érzik a benne lévő feszültséget, a takargatott hiányosságait. Hogy körbetapogatva milyen kemény és mindenhol csak falak vannak, hogy csak forog körbe-körbe, nincs lehetősége irányt változtatni, hogy a kristály akármennyire is ragyog, azért eléggé szúr, ha megsérül...

Hogy mi ennek a tébolynak az oka? Az, hogy úgy érzem, be vagyok gubózva.... Egy kívülről szép, belülről lekorlátozó világba. Lógnak a levegőben a "majd találkozunk" céduláim, hetek, hónapok, sőt, valakivel már évek óta. Minden hétköznap estét társaság nélkül töltök, és minden hétvégét Luissal. Néha belenyúlik a találkozásunk a hétköznapokba, de ha vele vagyok, neki szentelem az időm, és nem szervezek külön programot magamnak. Csak az a baj, hogy akkor is hiába szerveznék bármit, ha nem vagyunk egy városban. Mert azokban az időkben korlátozottak a többi ember lehetőségei is... Vagyis amikor ráérnék, és nem Luissal tölteném az időmet, mások nem érnek rá. Ki tudja, talán a többiek is úgy vannak, hogy csak hétvégére mernek maguknak programot szervezni... Azt meg mégsem tehetem meg, hogy odaállok Luis elé: "bocsi, ma nem találkozunk, mert tök régen söröztem a cimboráimmal, és inkább velük mennék el".

Egyrészt ebből rögtön azt érezné, hogy mellette unatkozom, (ami pedig nem igaz), vagy hogy elégedetlenkedek, vagy hogy nekem nem elég ő (mert ez sem igaz), másrészt nem is akarom őt ilyesmivel megbántani, megijeszteni, harmadrészt nem is akarok nélküle eltölteni egy hétvégét sem, ha már úgyis csak hétvégente tudunk igazán együtt lenni. Nekem hiányozna, ha nem lenne itt. De most azt érzem, hogy mások is hiányoznak. A régi barátaim hiányoznak. A személyes beszélgetések hiányoznak. A kimozdulás hiányzik. A megszokottól eltérő hiányzik.

Úgy érzem, hogy most szükségem van a társaságra. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy jöjjjek-menjek, hogy legyenek programjaim... Hogy ne itthon kelljen ülnöm minden nap munka után... Ki kell egy kicsit ereszteni a stresszt...  És ápolni kell a régi barátságokat... Azokat, amelyeknek a cédulái itt lógnak fölöttem... Nem akarok elveszíteni így senkit, ilyen rohanás miatt... Nem akarok egy reggel arra ébredni, hogy a "majd találkozunk" barátaimmal többé már nem találkozhatok... Nem akarok begubózni a kristálygömbömbe, ami kívülről csodás, de belülről szúr... Nem akarok olyan lenni, akivel nem lehet semmit sem szervezni, mert soha nem ér rá, és ha mégis szervez valamit, akkor azt lemondja...

Nem akarok egy "öregasszony" lenni a macskájával... Nem akarok itthon ülni és gubbasztani... Kicsit már besokalltam tőle.

Lehet, hogy azt kellene csinálnom, hogy kijelölök egy belátható távolságon belül lévő, de azért elég távoli időpontot és helyszínt: Ekkor és ekkor ebben és ebben a kávézóban leszek megtalálható, aki akar, találkozhat velem. S aztán jöhetne bárki, aki vágyik velem eltölteni egy kis időt, akinek van velem beszélgetni valója, akinek számít egy kicsit a jelenlétem... És azért a biztonság kedvéért bekészítenék egy könyvet magamnak, arra az esetre, ha mégsem jönne el senki.

30+. nap, csak úgy.

Az elején jó mókának tűnt ez a 30 napos sitty-sutty, de a végére már eléggé meguntam és most örülök, hogy végre vége.

Szerencsére pont végeztem vele hétvégére, így sikerült újrarakni a gépem, és nem volt baj, hogy egész hétvégén egy sort sem írtam. Igaz, csak félmunkát sikerült végeznünk, mert a két meghajtó közül csak az egyik újult meg teljesen. A másikon még ugyanúgy ott vannak a cuccaim, amiket rendszerezni kéne, és a fölösleget eltüntetni, a másik felét pedig kiírni DVD-re. De majd annak is eljön az ideje. Elég fárasztó meló volt, pedig a nagy részét nem is én csináltam, hanem Luis. Nekem csak a válogatás jutott, de phh, ezt sem akarom még egyszer végigcsinálni. (Hányszor megfogadtam, hogy nem fogom úgy telepakolni a gépet... Csak az a baj, hogy ezek a feleslegessé vált holmik meg sok szemét a gépen mind azelőttről maradtak meg...)

Elég keveset aludtam a hétvégén is, meg azóta is, és még a héten ilyen keveset fogok, mert ma tudtam meg, hogy jövőhét hétfőn ismét jönnek hozzám órát látogatni. Addig el kéne készítenem valami tervet. Pechemre megint a testnevelésórámra kíváncsiak... Mi másért választanák újfent a hétfőt? Nem hiszem el, hogy csak hétfőn érnek rá. És még valami kézművest is bele kell vinnem, meg az udvarra is ki kell vinnem őket... Hát, szép, mondhatom... Miért nem tudnak jönni csütörtökön? Csodás Csütörtök a kedvenc napom... Ehelyett nekik a Hisztérikus Hétfő kell... Jól fel kell kötnöm a gatyámat... (Bár már nem igazán tudom őket elkápráztatni, maximum azt láthatják, hogy mennyit fejlődtem az utóbbi 2-3 hónapban... HA egyáltalán fejlődtem.)

Közben reggelente - ha az oktatóm is ráér - járok vezetni, eddig már 2 órán voltam, és elég sok mindent gyakoroltunk, de azért a türelmes tanítgatása és folyamatos segítsége nélkül még mindig nem tudnám mondjuk egyedül beindítani a kocsit. Gondolok itt arra, hogy már milliószor tapodtam a hülye pedálokat, de még mindig nem tudom fejből, melyiket mikor kell nyomni... Még jó, hogy az oktatóm türelmes, és nem átallja tucatszor is elmagyarázni, amit nem értek, vagy amit nem bírok megjegyezni. Ha minden terv szerint haladna, akkor már áprilisra készen lennék, de mivel eddig csak 2 órán voltam, és már január első hetében jeleztem, hogy járnék a gyakorlati órákra, nem hiszem, hogy áprilisig le fog menni mind a 20 kötelező óra. És még ott vannak a pluszórák, amik nélkül biztosan nem fogom megúszni.

De azért nem lenne rossz, ha már el tudnék menni dolgozni autóval is. Legalább még ebben a tanévben.

Szegény macskám a radiátoron van, nagyjából ebben a pozícióban, és szegény már alig fér:

Szereti a meleget

De néha már neki is sok.

Esténként nagyon szeleburdi, és neveletlen. Igen, az én saram. Nem tudom, hogyan kell macskát nevelni. Hogyan kell macskát ránevelni arra, hogy használja a kaparófáját, és lenevelni arról, hogy az ágyat kaparja... Elég értelmes állat, tudja, hogy nem szabad, mégis mindig csinálja. De még nem jöttem rá, hogy miért. Féltékenységből, hogy nem vele foglalkozom? Vagy unatkozik? Nem hiszem, mert minden nap játszok vele, és mindig megsimogatom, ha hazaérek, ha felkelek, mielőtt elindulok itthonról, mielőtt lefekszem aludni... Etetem, takarítom az alomtálját... Szóval nem érezheti, hogy el van hanyagolva... De akkor miért idegesít szándékosan? Kitessékelem, aztán bekéredzkedik, aztán kaparja a kanapém, aztán kizavarom, aztán kezdődik elölről... Miért csinálja, nem tudom... Sok talány, amire sose fogok választ kapni, mert Galád az egyetlen, első és utolsó macskám.

Na, ennyi éppen elég mára, meg szerintem a hétre is, osszátok be. Megpróbálok hétvégén jelentkezni újra.

30. nap: Három fénykép rólad

Hm. Szerencsémre nincs kikötve, hogy milyen fényképeknek kell lenniük. Szóval ez nekem nagyon nagy könnyebbség, mert olyan szinten hozom egyszerűre a témát, hogy az szemet gyönyörködtető. (*Sátáni vigyor...*)

anno 1992

anno 2002

anno 2012