Didaktikából jeles, fegyelmezésből évismétlésre szorul.

Vissza az origohoz.

Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...

Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.

Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.

Őszi sugarak

Olyan szép ősz van. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Pont az a kellemes langymeleg, amikor már kell a kabát, de még nem kell sapka és kesztyű. Azt hiszem, a tavaszban is ezt szeretem a leginkább. Süt a nap, de nem éget, fúj a szél, de nem dönt fel, esik az eső, de nem csap fel. Mondjuk most éppen szélcsend van, és csapadéknak nyoma sincs, de ez nem szegi kedvem, attól még az októbert igazán szeretem. Valahogy úgy van az ember, hogy pont elég neki az a 3 hónap nyár, hogy utána jöjjön az ősz, és az a 3 hónap ősz, hogy utána jöjjön a tél. Tudom, mostanában egyre ritkábban lehet tapasztalni, hogy Magyarországon 4 évszak van, de ettől még én tudok örülni az őszi napsugárnak, és a tavaszi szellőnek. Kinézek az ablakomon, és látom az ősz ezernyi színét, a sárgán hulló faleveleket, az avart, az aranybarna fákat, és a gyenge fűszálakat. Ilyenkor kedve támad az embernek sétálni egyet, rúgni a bakancsával a nyirkos avart a fák tövében, neki támaszkodni egy odvas fának és az arcát belefordítani a napfénybe. Kirándulni szeretnék. Hegyet mászni, és a hegy tetejéről ordítani a világnak, hogy enyém a szabadság. Most éppen itthon vagyok, enyhe alhasi görcsökkel, de holnap már az iskola ablakából csodálhatom az októbert. Valahogy sokkal kipihentebb és sokkal örömtelibb vagyok, hiába kellett az orvost kétszer is meglátogatnom. Jót tesz nekem ez az őszi langymeleg.

Új erővel indulhatok neki a hétnek, és csak egy fél hetet kell kibírnom, hogy utána megint szabadon élvezhessem a világ szépségeit. Szombaton édesapám születésnapját üljük, már az ajándékára is van ötletem, a kérdés csupán az, hogy mikor tudom beszerezni. De a legnagyobb ajándék mégis csak az, hogy együtt ünnepelhet a család. És szerintem az ő életében a legnagyobb ajándék maga a család. :)

Ezt meg a jókedvhez.

Kis ember nagy gondokkal, nagy ember... ...kicsi vagyok...

Úgy látszik, én csak akkor tudok gondolkodni, ha sötét van. Itthon vagyok már du. fél 4 óta, de egész eddig semmire se voltam használható. Voltam macskakajáért, simogattam a cicát, pakolásztam, neteztem, de semmi érdemlegeset nem csináltam. Most, hogy már elkezdett sötétedni, rögtön megrohantak a gondolatok, megszállt az ihlet, és eszembe jutott rengeteg dolog, amit holnap(ra) csinálnom kellene. A fizetésem már megjött, és mivel az előző hónap tört hónap volt, azt is mellé rakták, szóval így a másfél hónap együtt egész szép summa, olyannyira, hogy félre is tudok tenni belőle (vagyis tudnék, de ez mindaddig elmélet marad, míg a jogosítványt meg nem szerzem végre - viszont ha így haladok, jövő őszre se lesz belőle semmi, mert az oktatóm tegnap fújta le a heti óráimat betegség miatt, s legközelebb csak jövőhéten csütörtökön van időpontom, vagyis nyár óta nem láttam kormányt közelről...) Viszont végre vettem magamnak egy hátizsákot, amivel járni tudok munkába, nem leszek féloldalas, és legalább nem kell mindenhova szatyrot is cibálnom magammal. Úgy érzem magam, mint egy kisdiák... Visszaidéződik a főiskola, több okból is. A héten például voltak benn nálam hospitálni, látták egy matek és egy olvasás órámat, többet készültem rájuk, mint a fősulin bármelyik tangyakorlatomra, és majdhogynem rosszabbul sikerült mindkettő, mint valaha bármelyik óra, amit tartottam. Mondjuk ők nem látták olyan kriminálisnak, sőt, egészen jókat mondtak, dicsértek, biztattak, szóval nem gyanították, hogy mennyire esetlennek éreztem, és szerencsémre messze nem olyan volt az értékelésük, mint anno a főiskolán vagy a külső gyakorlaton, hova tovább az előző munkahelyemen, mivelhogy nekem egyáltalán  nem kellett elmondanom, mit terveztem, hogyan próbáltam elérni, felépíteni, megvalósítani, mi nem sikerült, mi sikerült, stb, és ők sem elemezték pontról pontra, csak elmondtak pár gondolatot, hogy "ez is jó volt, az is jó volt", és elláttak jó tanácsokkal a jövőre nézve. S ezek a tanácsok egyáltalán nem olyanok voltak, mint az előző iskolában, annál is inkább, hogy egynémely tanácsot már meg is tudtam fogadni ma, és a többi is használható. Továbbá érdekes, hogy a kettő óra közül csak az egyikre számítottam látogatóra, a másik hidegzuhanyként ért reggel, s amire meg előre bejelentkeztek, hogy jönnek, nem jöttek. 4 beígért órából 1-et látogattak, és egy nem beígértet azon kívül. Még holnapra is várhatok egy látogatást, de az olvasás, az némiképp könnyebb, mint a matematika vagy a nyelvtan. Egyébként a környezetismeret órám is jól sikerült, a csoportmunka nagyon hálás feladat, mert azon kívül, hogy csendre kell őket inteni, hogy ne zavarják a többi órát a folyosón, nem sok tennivaló akad közben. Járkálni közöttük, nézegetni-, figyelgetni-, javítgatni-, tanácsolni-, biztatni-, s a végén értékelni a közös munkát. Nagyon jól érzem magam ezen a helyen, mert mindenki segítőkész, türelmes, de ugyanakkor nem úgy kezelnek, mint egy kis zöldfülű kívülállót, hanem mint valakit közülük. Remélem, meg tud erősödni a pozícióm annyira novemberig, hogy nem kell attól tartanom, a próbaidő leteltével elküldenek. Igazából egyetlen gyereknél tapasztalom, hogy semmibe vesz, és egyáltalán nem használ nála semmilyen módszer, de ez a gyerek már fogalom a tanáriban is, szóval nyugtatom magam, hogy nem az én hibám. Valahogy azt veszem észre, hogy minden közösségben van egy felbujtó, a közösséget aláásó, annak mindenhol csak ártani tudó és akaró, kezelhetetlen, pimasz egyén, akire nem lehet építeni, s aki miatt nem lehet a közösségre sem építeni, illetve megvan az ellentettje is: a segítőkész, megbízható, közösségépítő és becsületes ember, aki időről időre visszaadja az emberbe a reményt. Csak az a probléma, hogy az előző szinte sosem hiányzik, és mindig mindenhol ott van, mint a lépfene, a másik meg sokszor "belebetegszik" a jóságba, és magára hagyja a közösség vezetőjét, vagy többi tagját. Nem tudom, mi váltja ki ezt a dolgot, de valami szociográfiát kellene készíteni, vajon mi okozza ezt a kétpólusosságot. Hosszútávon sajnos a pimasz győz, mert a többiek mindig idő előtt feladják a harcot.

Néha sikerül megfognom, és tettre bírnom, vagy együttműködésre késztetnem, de sajnos ez a ritkábbik eset. Legszívesebben azt mondanám, legyen magántanuló az ilyen gyerek, viszont itt megint előjön az a probléma, hogy az édesanyja egy kicsit befolyásos az intézményben. Nekem meg beletörik a bicskám, mert nincs még elég tapasztalatom hozzá.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "na most jó lesz", és este úgy fekszem le, hogy "ma sem sikerült". Azért azt nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek sikerélményeim, mert azért időnként akadnak, de sajnos az a ritkább. Legtöbbször inkább csak valahogy túlélem, és bizakodom benne, hogy legközelebb jobb lesz.

Ha holnap bejönnek hozzám olvasásórára, legalább abban a 45 percben csönd lesz. Nagyon bunkó vagyok,  ha azt kívánom, a pimasz gyerek betegedjen le, és legalább 2 hétig ne jöjjön iskolába?

Tele van a város szere...ncsétlennel

Legszívesebben kisbicskával járnék munkába, meg úgy általában bárhova, ha tömegközlekedési eszközökön kell utaznom. Na nem akarnám én használni, csak éppen a kezemben tartani, és mogorva tekintettel a másik felé fordulni vele, ha éppen a helyzet megkívánja. Nehogy a lábamra merészeljen lépni, vagy a ruhámra ülni, vagy a hátsóját tolni a képembe... Szóval semmiféle módon ne inzultáljon. Ma reggel például résnyire volt nyitva a HÉVen az ablak azon az oldalon, ahol ültem, menetirányosan. Mellettem még szerte temérdek hely, háttal is, szemben is, oldalt is. A hölgyike (50-en túl) éppen pont mellém kellett hogy üljön, és az első mozdulata volt az, hogy becsukta az ablakot. A HÉVen fűtés van, az embereken kabát, és levegőtlen a tér. Jól esett volna az a kis szellő. A nő gondolom előtte udvariasan megkérdezte, hogy becsukhajta-e az ablakot. Én nem hallottam. A következő mozzanat ismeretes. Miért nem tudott máshova ülni? No, ebben a helyzetben igazán jó lett volna az a kisbicska. Fogtam volna, a nő felé fordultam volna, kezemben a bicskával, és nagyon csúnyán néztem volna, hogy márpedig az ablak nyitva marad. Egyszerűen utálom az embereket. A tömeget. Pont a minap hallottam a kifejezést: mizantróp vagyok. Egy kisbicska megoldaná minden problémámat. Semmilyen szinten nem kellene érintkeznem az utazóközönséggel. Nem kellene attól félnem, hogy belépnek a személyes aurámba, hogy kritikusan közel jönnek hozzám, vagy megzavarják a nyugalmamat. Távol tudnám tartani a bolondokat... Gyakorta fut át az agyamon utazáskor a szólás: "Fussatok bolondok!", rohannak a busz/metró/villamos után, én meg csak nyugodtan sétálgatok, hogy ezáltal is csökkentsem körülöttem a tömeget. Gyűlölöm az idegeneket. Gyűlölöm őket, és megvagyok rajtuk rökönyödve... Áll az ajtóban, és vár, hogy az majd magától kinyílik. Vagy éppen elsőként nyomja meg a gombot, hogy nehogy véletlenül zárva maradjon, vagy fenn ragadjon a villamoson. Valahogy nem érzik a "gócpontokat" a városban, hogy egy-egy megállónál kicserélődik az egész utazóközönség. Fölösleges ráparázni arra, hogy nyílik-e az ajtó, mert úgyis mindenki ott száll le, a vezető meg pontosan tudja, hogy melyik megállóban kell minden ajtót nyitni, és melyik megállóban csak néhányat. Na szóval sok bosszúságom van reggel meg délután, másról már írni sem tudok. Holnap legalább 1 órával hamarabb mehetek be, kiderül, mennyivel másabb az emberi lélek hajnalban... Hurrá.

A külön állatfaj.

Miért van az, hogy mindig azok a szülők keresnek meg először, akiknek a gyerekével gond van az iskolában? Olyan szülő sose keres fel személyesen, akinek a gyerekéről csupa szépet és jót tudok mondani. Mindig csak azok a szülők jönnek, akiknek olyan neveletlen gyerekük van, hogy az egész diplomám hasznavehetetlen velük szemben, Időpontot kérnek, jönnek, és kérdeznek, vagy csak írnak, hogy szeretnének velem beszélni, bennem meg a vérkeringés is megáll, mert annyira belebetegszem, hogy nem tudom, mit akarhatnak vajon. Csak haloványan sejtem, hogy be akarnak olvasni, ki akarnak osztani, fel akarnak idegesíteni, le akarnak győzni, át akarnak ejteni, és vissza akarnak tuszakolni... Csupa ilyen kedves igekötővel ellátott igével akarnak szekírozni... Hogy az ő egyszerm fiacskájuk így és úgy, és hogy én miért kivételezek vele, miért pécéztem ki magamnak, miért írok be neki hiányt, miért állítom vigyázzállásba, miért tessékelem ki a teremből, miért vonom meg tőle a játékot, miért adok neki plusz feladatot, miért nem szólítom fel, miért nem hallgatom végig, miért intem le, miért szégyenítem meg, miért miért és miért csinálom ezt vagy azt... Pedagógiailag jól megalapozott döntéseim vannak, hogy az egyszem fiacskával miért bánok úgy, hogyan próbálok rá hatni, hogyan próbálom meg nevelni (az anyukája helyett...) Ha Petike, Évike, Julcsika, Pistike neveletlen, akkor Petikét, Évikét, Julcsikát és Pistikét is felállítom, vagy kiküldöm az óráról, hogy szellőzzön egy kicsit a fejecskéje. Nem pécézek ki magamnak senkit, mindenkire ugyanaz a szabály vonatkozik, szeretni sem szeretek jobban senkit, ha többen viselkednek helyesen, többeket dicsérek meg. Ha csak ketten, csak kettőt. És ha mindig csak az a három, akkor mindig csak azt a hármat. Minden közösségben vannak "jók" és "rosszak", "partnerek" és "renitensek", olyanok, akikre lehet építeni és számítani és olyanok, akikre nagyon nem. De valahogy csak azoknak a szülőknek van problémájuk a módszereimmel, akiknek a gyereke a második csoportba tartoznak. Nem a nagy büdös átlag gyerekek szülei, és nem is a kiemelkedő szorgalmú vagy magatartású gyerekeké, hanem a vásott kölyköké. Félreértés ne essék, én a vásott kölyköket is nagyon szeretem, és szívesen nevelem/tanítom, de a szülőktől valahogy mégis félek. Egészen addig, míg nem történik meg az a bizonyos beszélgetés, nekem görcsben van a gyomrom, és százféleképpen levezetem magamban, hogy hogyan fog zajlani... Ha ő azt mondja, hogy..., én azt mondom rá, hogy..., és ha ő majd azt reagálja, hogy..., arra én azt fogom felelni, hogy..., egészen addig, míg az összes általam elképzelt lehetőséget fel nem vázolom. Aztán vagy az lesz, hogy elefántot csináltam a bolhából, és igazából csak egy kis apróságot akart velem megbeszélni (mert a szülőnek a legkisebb apró-cseprő dolog is HATALMAS ügy), vagy az lesz, hogy a felvázolt lehetőségek közül egyik sem valósul meg, hanem egy mindnél sokkal rosszabb... Én meg nem tudom, mit hogyan kell kezelni, mire mit kell reagálni, egyáltalán a szülőket hogyan kell (le)kezelni.

Egy biztos: Nem üvöltözök az órán, nem verek gyereket, és nem szidok le egy egész osztály előtt olyan modorban, hogy mindenki rajta nevessen, tőlem meg féljen. Erélyes vagyok, szigorú, és megkövetelő, de nem zsarnok, gonosz és főnökösködő. Szóval ilyen dolgaimba biztosan nem köthetnek bele, abban viszont, hogy miért kell minden áldott nap, minden egyes órában V.G.-t fegyelmeznem, és többször rászólnom, meg tudom védeni magam. Csak derüljön már ki végre, hogy mit akar a kedves anyuka, és tudjak regenerálódni a hétvégén...

Különben a nevezett hölgy éppen az SZMK vezetője is, valahogy szürreális, hogy éppen az ő gyereke az, aki a legtöbb fejtörést okozza nekem. Nem verekszik, csak folyton zavarja az órát viselkedésével.

MIT AKARHAT AZ ANYUKA?!

Borz-alom.

Reggel bűz, napközben zsivaj, délután tömeg. Ez jellemzi a napjaimat. Kora reggel már többször éreztem szalmiák-szesz szagot. Nem tudom, minek-kinek a bűze, de elég velős "illat", és végighat az egész lakótelepen. Villamosra ülök, szerencsére ülök, még nincs olyan sok ember az utcán, főleg, ha a megfelelő helyet választom ki a közlekedési eszközökön, elkerülve a kritikus tömeget. Zötykölődök a metrón, villamoson, HÉVen, és időről időre megcsapja az orromat a város szaga... Érzem az emberek testszagát, a szmogot, a kipufogó gőzt, a szemét szálló szagát, a Duna rothadtságát, a fék-szagot, amikor hirtelen kell megállnia a metrószerelvénynek, és az utazóközönség illatfelhőjét, amit a parfümjeik árasztanak magukból. Sajnos nagyon jó a szaglásom, ezért sokkal érzékenyebben érint minden illat. Ezzel úgy látszik együtt kell tudni élni, és el kell fogadnom a tényt, hogy én egy büdös városban élek. Bármennyire is szeretek Pesten élni, el kell ismernem, hogy nem a legjobb aromájú város a világon. Arról talán már beszélnem sem kell, hogy reggel 8-tól délután 2-ig, 4-ig mit a legnehezebb elviselnem. A gyerekek zsibongását néha már nem bírom tolerálni. Még jó, hogy óra alatt nem kiabálnak meg rohangálnak, addig legalább tart a fegyelem és a rend, de szünetekben, meg szabadidőben borzalmas, milyen hangerővel vannak. Azt pedig saját tapasztalatból tudom, hogy mumus az a pedagógus, aki a szünetben is rászól a gyerekre, hogy ne hangoskodjon meg rohangáljon a teremben. De ha egyszer a saját gondolataimat se hallom tőlük! Tudom, munkahelyi ártalom, meg én választottam, meg tudnom kellett hogy ez lesz, meg minden hasonló klisé, de akkor is. Napi 6-8 órában teljesen más hallgatni a zsivajt, mint napi 3-4 órában. És akárhogyis, matematikaórán, és olvasásórán is van egy alaphangerő. A nap végére pedig már kicsit sok. Fáradtabb vagyok, gondterheltebb, és sokkal kedvetlenebb. Hosszútávon ez így nem fog működni. Valamit ki kell találnom arra a bizonyos kecskére és káposztára. Mert a dolgomat tudnom kell elvégezni, de kipurcanni sem kellene. A legnagyobb problémám azonban azt hiszem mégis az, hogy egy fél percig sem tudok egyedül maradni az osztályteremben, hogy egy kicsit rendet rakjak meg rendszerezzem a dolgaimat, mert minden órában óra van (még a nyelvórákat is a teremben tartják a fél csoportnak, teremhiány okán, és informatikára is csak az osztály fele megy egy héten, hogy a maradék benn legyen a teremben azidő alatt.), amikor meg vége az utolsó órának, jön a napközi... És előző munkahelyemen szerzett tapasztalataimmal ellentétben én nem fogok benn pakolászni meg tenni-venni, ha a csoport benn van a napközivezetővel. Ugyanis az előző munkahelyemen az osztályfőnök mindig az én időmből vett el azzal, hogy még kioszt, még beszed, még elpakol, még keres, még vagdos, még szortíroz... De a káosz már egyre nagyobb. A saját személyes tárgyaimat se tudom hova eltenni, mert mindenhol az elődöm dolgai vannak szétszórva, eldugdosva. Úgyhogy a nap végére már annyira enervált vagyok, hogy nem érdekel semmi, csak hogy hazaérjek végre. 1 óra utazás felér 3 óra tömény agytágítással, olyan fárasztó. És nem tudom, hogy van ez, de én mindig a legnagyobb tömegben megyek haza. Legyen akár délután 1, akár délután 2 vagy 4, de még este 6-kor is... A HÉVen még éppen le tudok ülni, de csak azért, mert az első megállóban szállok fel, viszont a villamoson már a levegőt is nagyítóval kell venni. Milyen szerencse, hogy azon csak pár percet kell eltöltenem. De a metró, na az már keményebb pálya. Általában sikerül úgy leérnem az aluljáróba, hogy a tömeg élén, de mire a metró jön, már a következő adag ember is megérkezik. Szóval újabb nyomornegyedek következnek, nyomor negyedórák. Kétszer fél óra robogás a fél városon, és utána kétszer fél óra regenerálódás a fél ágyamon. Így mennek a napjaim.... De kinézve a villamos ablakán mindig meg kell nyugodnom, hogy kocsival még rosszabb dolgom lenne. Szóval a leányálom, hogy majd egyszer ha nagy leszek, autóval járok dolgozni egyelőre álom marad, és nem csak azért, mert még mindig nincs meg a liszenszem, hanem azért is, mert nem érné meg a benzinköltség az araszolgatást. No de hogy az álom egyik fele ne csak álom legyen, újra felvettem a kapcsolatot az oktatómmal, és le is fixáltuk az első sokadik vezetési órámat, október 2.-ára. Két hét, és kezdhetek újra görcsölni... Utoljára júniusban voltam! Mire újra volán mögé ülök, 3 hónap kiesésen leszek túl. Az még egy gyakorlott vezetőnek is sok szerintem... Szóval újra bele kell rázódnom. (És újra ezreket kell elköltenem rá.) De ezúttal nem előre jelöljük ki a vizsgaidőpontot, hogy még addig menjek párszor, hanem mikor már biztos lesz a tudásom, keresünk időpontot és gyakorlunk sokat előtte. Nem szabad harmadszor is megbuknom. Viszont most elmondom, hogy ha harmadik alkalommal sem fog sikerülni, nem erőltetem tovább, feladom. S majd a síromra azt íratom: SOHA nem volt jogsija, mégis a Mennybe ment. :)

Kutatván az emlékeim között.

Találtam egy Fehér Béla novellát, amit még a főiskolai drámapedagógia órán dolgoztunk fel, és vittünk színre... Hetekig gyakoroltunk rá, s most a kezembe akadt az agyonfirkált, szétgyűrt, kettéhajtott fénymásolt lap, melyen a szöveg húzódik, minden egyes kis bekezdés külön szerep... Sorban állnak, beszélgetnek, ki erről, ki arról, de semmiképpen sem egymással... Ezt az írást hiába kerestem interneten, nem találtam rá. Begépelni lusta voltam, ezért most fogtam, beszkenneltem az "eredeti" példányt, hátha olvasható. 

Jó szórakozást hozzá!

Könyvek, papírok, pénzek.

Délután, az utolsó órám után csörög a telefon. Ismeretlen szám. Nem szeretem. Miért nem írja ki a számát? Kitől félti a nevét? Nem akarom felvenni. De csak csörög, csak csörög... Nagy kelletlenül felveszem. Egy kedves hölgy szól bele. Személy szerint engem keres. Rendeltem egy könyvet. (Végre, az áhított könyv, 1 hete rendeltem meg kb., akkor az automatikus válasz annyi volt, hogy ha pár munkanapon belül nem jelentkeznek, vegyem fel a kapcsolatot xy-nal a megadott telefonszámon.) Már kezdtem mosolyogni. Alig vártam az információkat, hogy hol és legfőképpen mikor tudom átvenni. Addig talán megkapom az elmaradt fizetésem is, amiről mindjárt regélek. A hölgy elkezdi részletezni, hogy igazából budapesti címre nem szoktak kipostázni semmit, mert jobb' szeretik, ha bemennek a kért könyvekért személyesen, illetve a postaköltség 350 Ft lenne, szóval mégis jobb lenne bemenni érte... de - és itt jön a nagy de! - neki van egy jobb ötlete, látja a megrendelő lapon, hogy közel lakunk egymáshoz, csupán pár utcányira, és ha gondolom, ő nagyon szívesen elhozza magával a könyvet, és értemehetek délután-estefelé, ahogy nekem kényelmes. Délután 5 óra megfelelne? Inkább egy későbbi időpont, hogy biztosan otthon legyen. 7? S megállapodtunk abban, hogy ma este 7 órára átmegyek a könyvért, elkerülve ezzel a postaköltséget, meg megtakarítva egy kis időt. S semmi plusz díjat nem számolt föl, csak a könyv árát, melyet becses tanárom ajánlott, az újonnan indított szakköröm tematikájához. Így most már majdnem teljes a könyvtáram tőle, és ismét megbizonyosdtam afelől, élnek még rendes emberek a világban. Különben kiderült, hogy ez a nő segített a tanáromnak több könyvét is megírni, illetve járt hozzá kurzusra is, több szál is összeköti őket, mai napig gyakran találkoznak, ő is nagyon felnéz DéTére. Szóval nem véletlenül segített ő nekem, és áldozta a saját idejét is rám. Sőt, lelkemre kötötte, hogy máskor is, ha kell egy könyv, keressem őt azon a telefonszámon, és megoldhatjuk így az árucserét, nem kell érte keresztülutaznom a fél városon. Egyelőre nincs szükségem semmi másra, de nem árt észben tartanom ezt a dolgot, mert máskor is nagyon megkönnyítené az életemet.

De ha megjön végre a fizetésem, körülnézek azon az oldalon, ahol erre a könyvre is ráakadtam, és talán találok valamit, amire mégis szükségem volna. Mondjuk egyelőre a pénzemre volna szükségem... Augusztus 20.-ig élt a szerződésem az előző munkahelyemen, 21.-től alkalmaznak az újon. 5.-e a fizetésnap. Addig nem is aggódtam. A többiek, igaz, megkapták a fizetésüket már ha jól emlékszem 3.-án, de én még vártam. Nyugodt voltam, mert még a fele papírom nem volt nálam, tudtam, hogy azokat még vissza kell szereznem, és le kell adnom, és el kell hogy készüljön a szerződés, és minden ilyesmi. Na de elég hamar kiderült, hogy az előző munkahelyem utolsó havi bérét már meg kellett volna kapnom, ha még az új munkahelyem első haviját nem is, papírügyek miatt. (Vagyis az augusztus második felére vonatkozó keresetemet majd a szeptemberivel együtt fogom megkapni, pótlólagosan.) Szóval utána kellett járnom, hogy hol maradt el a pénzem. Felhívtam a volt munkahelyemet, ott megadtak egy telefonszámot, onnan átkapcsoltak egy ügyintézőhőz, ő diskurált egy másikkal, és a végén kisült, hogy nálam maradt egy papír, amit ők küldtek el az anyagommal együtt tévesen, s ez a papír feltétlenül szükséges lenne ahhoz, hogy utalhassák a béremet. Azt a csekély negyvenikszezer forintot. Szóval ezt a hivatalos papírt én vigyem el az okmányirodába, és adjam le a felsorolt ablakok valamelyikén, hogy megkaphassam az illetményemet. Mások hibáját én javítsam ki, és én hajtsam végre valaki más feladatát. Így most szó szerint futok a pénzem után. De már csak napok kérdése, és megkapom... Utána pedig már nem is kell olyan sokat várnom a következőre... De mégiscsak dühítő, hogy lassan egy hónapos késéssel utalják, merthogy a hóközi utalásokat hó közepén kellene megtenniük... Az meg külön nonszensz, hogy a központi hivatalból az anyagomat először elküldik a régi munkahelyemre, oda nekem kell értemennem, bevinnem az újra, hogy aztán az új visszaküldhesse ugyanoda... Ez a mocskos magyar bürokrácia. De ennek örömére legalább vettem ma két új pulcsit, vagyis egy kapucnis cipzáros felsőt, és egy gombos kardigánt. Hogy milyen pénzből? A féltve őrzött tartalékomból, tudván, hogy hamarosan visszapótolhatom, de félve, hogy a kinézett darabokat addig megveszi más.

A fütyörészős dal

Ezt a dalt küldöm édesanyámnak. Nem ismeri ugyanis. Nem hittem, hogy létezik még a földön olyan felnőtt ember, aki ezt a dalt még soha nem hallotta. De édesanyámnak mutattam, és semmi. Még csak nem is csillant fel a szeme, hogy "jé, ezt már hallottam". Pedig ez egy olyan ismert és közkedvelt dal. A rádióban elég volt csak így kérni: A fütyülős dal. S a keverő máris tudta, melyikre gondolsz. Vannak dalok, amikből csak egy szót, egy érzést, egy fél mondatot mondasz, és máris mindenki tudja, melyikről beszélsz. A vatdujudú attól a nőtől. :D (Értsd: How do you do a Roxette-től.)*... De neki még az sem mondott semmit, hogy fütyülnek az elején. Hát, most álljon itt az ő tiszteletére ez a nóta, mert bár nem a kedvencem, de sok év után meghallgatni nagyon felemelő érzés.

* Anno fősulin voltak bulik (tavaszköszöntő bál, gólyabál, karácsony...) és volt jó zene, és egyszer-egyszer lehetett kérni is dalt. Alattam járt kettővel a srác, szocmunkára, és már egészen jól érezte magát. Odament a DJ-hez, és csak ennyit kérdezett: Megvan a vad du ju du attól a nőtől? (A "t" és "d" hangokat jó parasztosan megnyomva.) S mindenki tudta, melyik dalt kéri. Na, ezt most nem rakom be.

Nem csak pénteken.

És én is szeretlek attól még. Punktum.