Nem fogom elmesélni az egész tegnapi napomat, de csak pár gondolatban kitérek rá, mi is volt belőle a tanulság.
Nagyon szeretem ezt a munkát, amit itt végzek, erről már írtam korábban is. Tényleg, élvezem, nem túl megerőltető, és talán nem is fizet olyan jól, de legalább gyümölcsöző. Viszont. Én egy olyan ember vagyok, aki szereti elvégezni a rábízott feladatot, maradéktalanul. Nem szeretek semmit sem az utolsó utáni pillanatra hagyni, főleg, ha munkáról van szó. Jobb minél előbb túlesni rajta. Ha tőlem kérnek valamit, amit teljesítenem kell, amint megkapom a kellő instrukciókat, én nekiállok. Amikor még a telefonos munkát csináltam, akkor is ez volt. Kaptam egy közel 200 nevet tartalmazó listát, akiket egyesével fel kellett hívnom, és tájékoztatnom őket , hogy ennyi és ennyi elmaradásuk van, legyenek szívesek minél előbb rendezni. 2 nap alatt végeztem a listával. Itt, ahol most vagyok, ha előre megmondták volna, hogy mire kell számítani, milyen elvárások vannak, amiket teljesíteni kell, talán az egész évem másképp alakul. De amióta itt vagyok, mindig minden csak az utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanatban derül ki és készül el. Kezdjük rögtön a jelenléti ívvel. Elvileg minden munkanapom kezdetén és végeztével alá kellett volna írnom azt a papírt, ezt pótlólagosan csináltuk meg decemberben, és most májusban... Nem ám ideadták volna már szeptemberben, hogy eleve úgy kezdjek el dolgozni... És persze januárban nem kaptunk új ívet, hogy folytatni lehessen a decemberben elkezdettet... Várni kellett egészen májusig, hogy újra legyenek papírok. Frankó, ugye? Aztán itt vannak a különböző műsorok, amikre készülni kellett volna, úgy is, hogy meghívókat gyártunk időben, meg úgy is, hogy kiosztjuk a gyerekeknek a szerepeket, szintén időben. Nem 1 héttel a szereplés előtt! S ha már itt tartunk, a naplókat is mikor kaptuk meg? Áprilisban. Nesze, töltsd ki szeptemberig visszamenőleg. Köszi. Én mentem föl a könyvesboltba Pestre, hogy beszerezzem a hiányzó példányokat, mert elkezdtük a munkát ősszel, de nem volt minden csoportnak füzete. Oké, felmentem. Most tegnap ismét fel kellett mennem, mert most meg kiderült, hogy bizonyítvány sincs elég, amiket az év végén (vagyis most vasárnap, az évzáró alkalmon) ki kell(ene) osztani a gyermekeknek... Ja, és vegyek jutalomkönyveket is, itt a keret rá, ezt mind el lehet költeni. Na, kérdem én, miért nem lehetett már áprilisban gondoskodni róla, amikor fölszalajtottak a naplókért? Nem lett volna egyszerűbb egy csapással elintézni akkor? S ugyanez a kérdésem a nyomtatópatronokkal kapcsolatban is. Már télen, vagy nem is tudom, mikor, de még jól az év közepén felmentünk lakótársammal együtt tintapatronokért, M asszony nyomtatójához is, meg az övéhez is kellett pótlás. Persze akkor sem volt teljes a készlet, és vissza kellett menni érte a következő héten, de hát nem megyünk másik üzletbe, mert ott kapunk kedvezményt... Nos, amikor rendelnie kellett külön nekünk egy típusú patront, akkor miért nem rendeltünk egyből dupla adagot? Nem gondolták, hogy év végéig kifogyhat még egyszer a tinta? Miért nem lehet előre gondoskodni ezekről a dolgokról?
Ezért utaztam be a fél várost tegnap, és jártam le a lábam, és rohangáltam, mint egy veszett egér... Ráadásul pont sikerült azzal a vonattal felmennem, ami Vecsés és Ferihegy között elgázolt valakit, s emiatt az egész utazóközönséget leszállították a vonatról, s várhattam egy BKV-buszra, ami bevisz Kőbánya-Kispestig. Az amúgy fél órás utat megtoldottam még vagy 1 órával, és fél 2-re értem oda a könyvesboltba (az előre tervezett fél 1 helyett). Ezek után már csak hab volt a tortán, hogy közölte a hölgy, hogy bizonyítvány nincs,készleten sincs, és az adatbázis szerint a másik könyvesboltban sincs, mert ők is ugyanonnan szerzik. Oké, irány a város másik fele, a nyomtatóba való patronokért. Ott természetesen csak lakótársam nyomtatójába kaptam tintát, a másikba jó reménység szerint a jövőhéten lesz. Na de az engem már nem érdekel, nem érint, mert én nem leszek itt, elutazom. Röpke látogatás Mamócámnál - ha már úgyis a közelben lakik, s utána caplattam vissza a vonathoz, reménykedve abban, hogy azóta már helyreállt a rend. Ó, én kis naiv. Pár perccel 4 előtt értem oda, s még mindig akkora felfordulás volt... Volt olyan vonat, ami 70 percet! késett, ehhez képest hálás lehetek, hogy az enyém csak kicsivel több mint fél órát... Sikeresen hazaértem 5 után, hullafáradtan, s csak a felét elintézve annak, amivel megbíztak. Kérdem én, mi ebből a tanulság? Többé semmit nem hagyunk az utolsó pillanatra!
Szeptemberben azzal kezdem az évet, hogy beszerzek minden naplót, és bizonyos számú bizonyítványt is (persze év közben derül ki, hogy végtére is hány gyermeknek kell adni, de nem árt, ha van pár példány a raktáron), és már november elején elkezdem szervezni a decemberben aktuális Betlehemes Játékot, amivel járjuk a városkát. Időben megkérdezem a gyerekeket, hogy ki szeretne szerepelni, és a szerepeket is megkapja mindenki legkésőbb november végéig. 3 hét legyen elég mindenkinek betanulni! Ha a karácsonyi mizéria lezárult, és a szerepeit is minden gyermek elmondta, akkor elkezdem szervezni a farsangot. Természetesen a meghívókat kiosztom már legalább 3 héttel az alkalom előtt, s minden héten 2X figyelmeztetem a társaságot a közelgő eseményre. Farsang után 2-3 hónappal jön a Húsvét, természetesen arra is a megfelelő időben kell elkezdeni készülni. Nem az utolsó éjszakán választani pár agyonhasznált, elcsépelt verset, amit jobb híján majd csak a jobb tanulók felolvasnak az ünnepségen, hanem a gyermekekkel közösen kiválasztani pár szöveget, ami elhangozhat. S természetesen nem az utolsó hét előtt szólok nekik, hogy az évzáróra is lehet vállalni szereplést, versszavalást, éneklést, felolvasást, miegyebet.
De ne feledkezzünk meg a naplókról és a jelenléti ívről se! Egyetlen munkanapot se fogok megkezdeni anélkül, hogy a megfelelő rubrikákat kitölteném.
Persze, lakótársam mondja, hogy ő ezt minden évben eltervezni, de egyik évben sincs így... De én nem hiszek neki. Eztán ez másképp lesz! Ha nem adnak lehetőséget arra, hogy mindenre jó előre felkészüljek, akkor felmondok. Bármennyire is szeretem ezt a munkát. Most már egy évet dolgoztam itt, látom, tapasztaltam, mi hogy megy, mi a rend, jövőre a kezembe veszem az irányítást. Nem fogok éjszakákat nem aludni az elmaradások miatt, és hajnalokig körmöm szakadtáig írni és kitölteni papírokat, és forgolódni, és a stressz miatt légzési nehézségekkel küszködni. Nem fogok többé idegeskedni amiatt, hogy valami nem készül el határidőre.
Ha már ősszel beszerzek legalább 10-12 bizonyítványt (mivel az csak az elsősöknek kell), még mindig van lehetőségem arra, hogy év közben kipótoljam egy pár darabbal, ha szükséges.
A legfontosabb mindenben az időzítés. Kell készíteni időtervet. Jó előre látni a naptárat, hogy mikor mivel kell készülni. Mert nem az a baj, hogy az embernek "semmire nincs ideje", hanem az, hogy azt a rengeteg időt, ami a rendelkezésére áll, nem jól osztja be. Ebben az évben a két véglet között ingadoztam. Volt a kapkodós-rohanós időszak, amikor sietve kellett valamit megcsinálni, mert szorított a határidő, és volt a "kellemes semmittevés", amikor csak lébecoltam, mert nem volt semmi dolgom... Vagyis bocsánat, rossz megfogalmazás: nem tudtam, hogy bármi dolgom lenne.
Tudom, hogy nem kapok nagyobb terhet annál, amit el tudok hordozni. Szóval minden csak az időbeosztáson múlik. Ha én jó előre tudom, hogy mikor mivel kell elkészülni, akkor úgy intézem a többi dolgomat is.
Eztán ez másképp lesz!
