Ez egy amolyan "szeret" lista

Szeretem hallani, mikor a macskám sóhajt egyet az elalvása előtti pillanatban.
Szeretem hallgatni, ahogy csámcsog.
Szeretem belefúrni az ujjaimat a puha szőrébe.
Szeretem tudni, hogy benn alszik velem a szobában.
Szeretem neki első szóra (első nyi-nyi-re) kinyitni az ajtót.
Szeretem eldobni neki azt a kis alufólia golyót. 
Szóval úgy összességében szeretem a macskámat.

Szeretek kinézni a szobám ablakán.

Szeretek belefeküdni a frissen megágyazott ágyamba.

Szeretem egy mozdulattal elhallgattatni a tévémet.

Szeretem félig fölengedni a rolettát.

Szeretem rögtön tudni, melyik fiókot kell kinyitnom ahhoz a dologhoz, amit keresek.

Szeretem az ágyamból, a párnára dőlve nézni a filmet a laptopon.

Szeretem hangosan bömböltetni a zenét takarítás közben.

Szóval úgy összességében szeretem a szobámat.

Szeretem egy taktusból fölismerni az adott zenét.
Szeretek az első sorokban tombolni egy koncerten.
Szeretek semmi másra hallgatva zenét hallgatni.
Szeretem tudni, hogy a lejátszómon melyik dal után melyik következik.
Szeretek megismerni új énekeseket és új zenei irányzatokat.
Szeretem az elsők között megtudni, ha a közelben koncertezik egyik kedvenc együttesem.
Szóval úgy összességében szeretem a zenét.

Szeretem hallani a szél zúgását.

Szeretem nézni az ablaküvegen lefolydogáló esőcseppeket.

Szeretem figyelni a repülő madarakat.

Szeretem gyűjteni az őszi faleveleket és a fenyőtobozokat és a makkokat.

Szeretem a friss hó roppanását hallani a talpam alatt.

Szeretem a szivárvány végeit megkeresni.

Szeretem nyáron a hasamat süttetni.

Szóval úgy összességében szeretem a természetet.

Szeretek a hátamon lubickolni az éppen elég meleg vízben.
Szeretek versenyt úszni a kisgyerekekkel.
Szeretem a balatoni látképet.
Szeretem a labdát úgy odadobni a másiknak, hogy a víz jól ráfröccsenjen.
Szeretem a vízipisztolyt teletölteni, hogy utána lövöldözhessek kedvemre.
Szeretem nézni a habos hullámokat vihar idején.
Szóval úgy összességében szeretem a vizet.

Szeretek reggelente arra ébredni, hogy egy új kihívás vár.

Szeretek új ötleteken gondolkodni és keresgélni a megoldásokat.

Szeretem itthon kipróbálni azt, amit a gyerekeknek is beviszek megmutatni.

Szeretem hallani a csivitelésüket az udvaron és hallani a csendjüket leckeírás alatt.

Szeretek válaszolni a kérdéseikre, és új kérdéseket feltenni nekik.

Szeretem előre eltervezni, hogy hogyan fogom végigvinni az egész hetet.

Szóval úgy összességében szeretem a munkámat.

Szeretem elsőre kiolvasni a leírt szövegeket.
Szeretem kipróbálni a tollakat ceruzákat, többféle betűtípussal.
Szeretem beszínezni a betűk közötti lyukakat.
Szeretem kisimítani a Ferero Rocher aranypapírját.
Szeretem látni, hogy új bejegyzés született az általam látogatott blogban.
Szeretem összehasonlítani a régi írásomat a mostanival.
Szeretek verset írni.
Szóval úgy összességében szeretem a papír-írószert és az irodalmat.

Szeretek a boltokban mindent megfogdosni, még ha nem is veszem meg őket.

Szeretem a plüssállatokat szorongatni.

Szeretem a játékok leírását és szabályzatát elolvasni.

Szeretek rácsodálkozni a polcok rendezettségére.

Szeretek kirakatokat nézegetni, és ábrándozni az ott látottakról.

Szeretek minden könyvbe beleszagolni.

Szóval úgy összességében szeretek üzletekben járni, vásárlás nélkül is.

Szeretek illatosított gyertyákat és mécseseket szagolgatni.
Szeretem gyűjteni a füstölőket, és meggyújtani őket.
Szeretem az illóolajokat, és a tipikus ünnepi illatokat.
Szeretem a frissen mosott ruha illatát.
Szeretek virágot kapni.
Szeretek  végigszaglászni mindenféle parfümöt és tusfürdőt a drogériában.
Szóval úgy összességében szeretem az illatokat.

Szeretek ajándékokat venni..

Szeretem várni az ajándékozást.

Szeretem gyűjteni a karácsonyi csomagolópapírokat.

Szeretem a fenyőfa illatát.

Szeretem az ünnepi készülődést.

Szeretem izgatottan kibontani az ajándékomat.

Szóval úgy összességében szeretem a meglepetéseket.

Szeretem énekelni a dalokat, még akkor is, ha belebukok néha a szövegbe.
Szeretek úgy csinálni, mint ha tudnék dobolni, pedig nem is.
Szeretem a narrátorral együtt mondani a szöveget egy-egy sorozatban.
Szeretem megelőzni a szövegmondót, ha ismert szöveget mond.
Szeretem a kedvenc dalaim refrénjeit dúdolgatni.
Szóval úgy összességében szeretem "fitogtatni tudásomat".

Szeretek sokáig feküdni az ágyban még azután is, hogy fölébredtem.

Szeretek zenére elaludni.

Szeretek még alvás előtt olvasni vagy rejtvényt fejteni egy kicsit.

Szeretem az éjjeli lámpát és a megbízható zseblámpát a párnám mellett.

Szeretek a hátamon feküdni és nézni a plafont.

Szóval úgy általánosságban szeretek fetrengeni és aludni.

Szeretem felvenni a kapcsolatot régi ismerősökkel, akár hónapok után is.
Szeretem meghallgatni az emberek panaszait, még ha segíteni nem is tudok rajtuk.
Szeretek megoldást keresni és segítséget nyújtani a rászorulóknak.
Szeretem hangjukról felismerni az ismerőseimet.
Szeretem az illatokat, színeket, formákat emberekhez kötni.
Szóval úgy összességében szeretem az embereket.

De mindenek előtt és mindennél jobban...

...szeretem...

Őt.

Kényszerpihenő

Nos, mint tudott, elkaptam testvéremtől a nyavalyakórságot, hétfőn este már fájt a torkom, kedden már köhögtem is, és szerdára már olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam menni dolgozni sem. Lázam volt, és minden, ami az influenza tünetegyüttesébe beletartozik. Le is mentem a dokihoz (aki egyébként egy lúzer, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy keresek mást) hogy írjon valami bogyót vagy nem tudom, mert nem tudok így dolgozni...  Lementem nagyjából 10 perccel a rendelési idő megkezdése után, és egy órát vártam, hogy bemehessek, előttem egy fickó nagyjából 40 percet volt benn, és ahogy hallottam beléptemkor, még 40 perc után sem végeztek. Közvetlenül előttem egy lánynak időpontja volt, amin szintén eléggé kiakadtam, mert mi az, hogy neki ad időpontot, nekem meg nem? Múltkoriban ugyanis, mikor csak egy nyavalyás receptért kellett lemennem, és nem akartam ott ülni a sok kórságos ember között, megkérdeztem, tud-e időpontot adni, és nagyon kedvesen azt mondta, hogy nem, mert az zavarná a többi beteget, és menjek fél 5 körül, addigra már a sietősek lemennek... Hát köszönöm, b*szd meg.... Na, szóval kivártam a soromat, erre persze a szokásos Aszpirin+Cvitamin kombót ajánlotta, az elhagyhatatlan üveges köptetővel, de most bónuszként írt fel kis antibiotikumot is (27 év alatt még soha nem szedtem másféle antibiotikumot, csak azt az egy fajtát.) És mindezt rendezve visszahívott péntek délelőttre, hogy nézzük meg, hogy vagyok. Nem is értem, miért volt szükség lemennem hozzá, úgyis előre tudom a forgatókönyvet. Kértem volna egy igazolást a munkahelyemhez is, amit vinnem kellene az üzemorvoshoz, miszerint nem állok kóros betegség miatt kezelés alatt, de azt se akarta megírni, mondván majd csak a végén - mint utólag kiderült, nem tudta, miről van szó... - szóval nagyjából semmi haszna nem volt annak, hogy elmentem... Pénteken aztán jó kisdiákhoz híven újra meglátogattam délelőtt (ahelyett, hogy aludtam volna) és csak annyit tudott mondani: folytassuk ahogy eddig, és menjek vissza hétfőn délután is. Szóval most itthon vagyok már ötödik napja, és még mindig ugyanúgy köhögök mint az első napon, annyi talán a különbség, hogy a torkom már nem fáj. Én nem tudom, mindenhol ilyen sz*rrágók a háziorvosok?! Általában csak akkor megyek el hozzá, ha már orvos nélkül nem tudom megoldani a problémát, tehát pl az allergiámra kell receptet kérnem, vagy komoly bajom van, és akkor is mindig megbánom, hogy elpazaroltam az életemből 1, esetleg 2 órát. Egész nap itthon ülök, sorozatokat bámulok és alszom felváltva, időnként eszek egy-két falatot, csak hogy jelezzem a külvilág felé létezésemet, s csak várok, hogy ha már szedem azt a francos bogyót, akkor hasson is. S most emiatt a betegség miatt kellett kivennem a szabadságomat, hogy ne legyen miatta kevesebb a bérem a következő hónapban. Pihenésre vagyok kényszerítve, és nem önszántamból. Szerintem nekem van a világon a legrosszabb doktorom... Mi a módja a háziorvosváltásnak?

Különben megpróbálom hasznosan tölteni az időmet, és kihasználni, hogy itthon vagyok, rengeteg új ötletem van, remek ötletek, hogy hogyan tudnék egy kis színt vinni az osztály életébe, csak attól félek, hogy nem lesz időm megvalósítani őket, mert már november mindjárt elmúlik, és már csak pár hét karácsonyig. Lassan már azon is törnöm kell a fejemet, hogy kinek mit adjak karácsonyra, és hogyan s miként töltsem a szilvesztert.

Évek óta nem várok már semmit attól az egy éjszakától, de azért arra minden évben figyeltem, hogy olyanokkal legyek, akiket szeretek.

No, megyek és csinálok valamit. Csak ne halljam a saját harákolásomat.

Nyavalyás kor (vagy kór)

Mikor kisgyerek voltam, mindig előre tudtam, mikor leszek beteg. Vagyis leginkább sejtettem. Mivelhogy köztem és bátyám között másfél év korkülönbség van (legalábbis életkort tekintve... de tudjuk, hogy értelmi szinten én vagyok érettebb... hehe) és biztos lehettem benne, hogy ha ő lebetegedett, akkor én is el fogom kapni tőle előbb-utóbb. Mindig egyszerre voltunk betegek. A diagnózis ugyanaz, a kezelése ugyanaz, a gyógyulási esély azonos... Volt, mikor egyikünk-másikunk visszaesett, és így egy-egy betegség eltarthatott akár hetekig is... Mert mire valamelyikünk meggyógyult volna, a másikunk nagyon testvériesen úgyis azt mondta volna: "nélkülem egy tapodtat sem!"... Nagy ritkán persze előfordult az is, hogy csak az egyikünknek ment a hasa vagy lázasodott be, az is már csak akkoriban, amikor külön szobában laktunk....

Nos, most újra gyereknek érezhetem magam. Bátyám összeszedett valami nyavalyakórságot, és hazahozta, ajándékba nekem. Pár napja kúrálja magát mindenféle antibiotikummal, mert torka fájt, lázas volt, mit tudom én még mi baja volt, és ma estére persze az én torkom is megfájdult. A szép pedig az, hogy Luisnak is egészen biztosan átadtam a lappangó kórt. Persze, tudom én, hogy semmi komoly, és pár nap alatt kiheverem, meg minden, de akkor sem szeretek beteg lenni, és egyáltalán nem akarok itthon maradni táppénzen. A másik meg az, hogy bármilyen hasmenést vagy köhögést jobban elviselek, mint a nyomorúságos torokfájást, amiből elég volt 7 éve éppen ilyenkor. Azóta úgy félek az ilyen betegségektől, mint macska a tűztől...

Szóval ezúton is köszönöm, Tesó, hogy nem hagysz ki a jóból, hadd tudjam, milyen is az összetartozás és az egymásrautaltság! De könyörgöm, tudom én enélkül is, hogy mennyire a szíved csücske vagyok, és te is tudod, hogy számíthatsz rám mindenben!

Azt pedig szeretném másképpen átérezni, hogy egy család tajgai vagyunk mindketten!

Bőségesen zavar.

Annyira bírom, hogy bármikor ha beszabadulok egy boltba vagy akármilyen vásártérre, mindig szemben találom magamat a "bőség zavara" problémájával. Nekem 2 dolog közül is nehezemre esik választani, nem hogy 222 dolog közül. Főleg, ha mindegyik ugyanolyan árban van, és még a leírás is ugyanazokból a szavakból áll... Tegnap például bementem a drogériába, ahol elég széles választék van, hogy szerezzek végre egy hajlakkot, mivel az új hajam karbantartásához elengedhetetlen szükségletnek látszik... Mindegyik hajlakk (azonos márka, azonos leírás, csak a flakon színe más) 750 magyar petákba került, mondom, nem akarok olyat, ami egy atomreaktor erejével hat a burámra, vegyünk egy közepeset, ez éppen jó lesz... Este itthon - mikor már az sem gáz, ha elrontom - kipróbáltam, meg tudom-e vele csinálni úgy, ahogy a fodrász csinálta, és mikor kész lettem a művelettel, pár perc elteltével valami furcsát kezdtem érezni. Valami olcsó férfi-illat csapta meg az orrom, és akárhogyan figyeltem, nem jöttem rá, honnan jön. Mígnem hosszas szaglászás után kitaláltam, hogy a hajlakkom árasztja magából. Pontosabban a hajam. Hát nem sikerült (szerintem az egyetlen) férfidezodor-szagút kiválasztanom?! Úgyhogy azt a méregdrága eszközt többé már a fejem közelébe sem engedem, vagy megbújik a fiókom mélyén, hátha egyszer szert teszek egy jó kis pasztellkréta készletre és arra elhasználhatom, vagy talán lesz egy olyan Elvis-imitátor ismerősöm, aki nagy hasznát veszi a dezodorszagú hajlakkomnak is... Legközelebb meg ha arra járok, vehetek egy másik hasonló kinézetű ámde jobb illatú szert... Már ha fog sikerülni választanom. Mert mint mondom, két azonos típusú táblás csokoládéból sem tudok dönteni... Így a vásárlásaimnak kétféle végkimenetele lehet. Az egyikféle az, ha a döntésképtelenségem miatt megveszem mind a kettő (vagy három vagy négy...) esélyest, a másik pedig az, ha nem veszek egyet sem. Illetve ha mégis sikerül egyik mellett döntenem, hetekig/hónapokig kísért a gondolat, hogy talán mégis a másikat kellett volna megvennem. És ha netalán mégis sikerül nyugodt szívvel egy valamit megszereznem, akkor amiatt átkozom magam, hogy miért nem vettem belőle egyből kettőt... De a legrosszabb mégiscsak az, ha egy konkrét céllal megyek be egy üzletbe, és pont azt (vagy olyat) nem találok, amit keresek... Például egy ruha, egy eszköz, egy kiegészítő, vagy egy ajándék... Ebből csak azt akarom kihozni, hogy gyűlölök vásárolni, és megalapozott okom is van rá. Milyen jó, hogy a macskámat például nem több tucat közül kellett kiválasztanom annak idején, hanem jött magától, hogy Galád jön és kész. Ó, bele sem merek gondolni, mi lesz, ha végre eljutok addig, hogy Manci helyett szerezzek egy Teodort....

Apró pötyörök mostanságról.

Az elmúlt hét az előző két hónaphoz képest egy hónapos álomutazással ért fel. Minden délután azzal az érzéssel a szívemben jöttem haza, hogy "innen akarok nyugdíjba menni". Annyira felüdítő volt az új helyem. Az új osztály csendes, értelmes, jól nevelt, és a nemek eloszlása is sokkal jobb, mert 15 lány mellé jut csak 10 fiú, és problémás is csak 2 van közöttük. A hangomat még csak meg sem kell erőltetnem, suttogásból is értenek, tudják, mikor kell csöndben lenni, mikor van komoly munka, és mikor szórakozás. A szabályokat nem csak betartják, de be is tartatják, és még a problémáikat is tudják egymás között, halkan rendezni. Szóval nagyon hálás lehetek értük. Remélem, a második hét is ilyen gördülékenyen fog menni. Igaz, ma esik az eső, szóval udvarozás nem nagyon lesz, de a tanteremben is rengeteg játékot tudunk játszani, és még filmet nézni is lehet! Annyira jól érzem magam közöttük, hogy a régi osztályomba szinte már vissza sem vágyom. Nyugodtak az éjszakáim, higgadtak a nappalaim, a reggeleim pedig csodásak. Újra jó érzés felkelni reggel és munkába indulni! Nem hittem volna, hogy ezt még megérem.

S azt hiszem, a most hétvégi lazítás sem ennek a hétnek, hanem az ezt megelőző két hónapnak volt a következménye és levezetése. Zs-ékat látogattuk meg Luissal, és jó sokat beszélgettünk meg mókáztunk szombat este-éjjel. Itókánk is volt, szóval nem kellett a csapvízben bíznunk, de nem ez volt a lényeg. Hiába voltam fenn nagyjából hajnali 2-ig, és keltem másnap fél 7-kor, hogy hazainduljunk, kipihentebb lettem tőle, mint egész őszi szünetben a 8-10 órás alvásoktól. Vasárnap Luiséknak családi ebéd volt a program, ezért haza kellett mennie, de én hasznosan töltöttem a délutánt: elmentem a szüleimmel a SYMA csarnokba a ruhavásárra, és ha konkrétan azt, amit kerestem nem is kaptam, nem jöttem haza üres kézzel. Édesapám kapott egy téli kabátot, egy nadrágot meg egy sapkát, én pedig vettem egy téli bakancsot meg pár fehérneműt. Édesanyámnak is biztosan találtunk volna valamit, de ő nem akart semmit magának venni. De legalább nem volt bennem olyan érzés, hogy fölöslegesen mentem el. (Bár az ott töltött idő felénél volt egy olyan érzésem, hogy én már célozgattam rá, hogy nem az van itt, mint amire számítottam és menjünk haza, de édesanyám valahogy marasztalni próbált. És végül neki lett igaza!)

Szóval most már lélekben és testben is teljesen fel vagyok készülve a hűvös időre, a télre, és alig várom már,  hogy az új osztályommal találkozhassak! (Még csak november eleje van, de már most lázban égek, hogy milyen jó lesz velük karácsonyozni! :D Remélem, a vezetőség is így gondolja majd.)

Sér...óóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó, ejha!

Hosszú barnából rövid vörös... És nem aranyerem lett, hanem új fodrászom. Pontosabban talán most már az én fodrászom is. Nem kis lépésre szántam el magam (nem elhanyagolható külső ösztönzéssel Luis személyében), mégpedig arra, hogy megválok hajkoronám legszebb (és legnyúzottabb) tincseitől, továbbá ékes színétől is, melyet a természet adott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az én hajam is lát idegen anyagot magán, mindig is úgy voltam vele, hogy a természetes szépség az igazi, és nem véletlenül kaptam a kobakomra ezt a gesztenyebarna színt. (És azokat a nőket se értettem soha, akik a vörös/fekete/szőke hajukat festetik barnára.) De ím: mégis megtörtént. Idestova 20 éve nem volt komolyabb frizuraváltásom, ha jól emlékszem, óvodából iskolába menet fosztottak meg utoljára hosszú hajamtól, a majdnem fenekemet érő hajam hirtelen a fülemet kezdte keresgélni. Eltelt 20 év, és a hajam csak nőtt, nőttön nőtt, hosszában nagyobb, szélességében kisebb lett (minden nőt utolér előbb vagy utóbb a hajhullás rémséges réme), időnként egy kicsit visszavágtunk belőle, 5-10 centit, máskor egészen sokat, hogy a nyakamat még azért fedje, de azért egy-két hajgumi mindig elfért a nadrágzsebben és neszesszerben, mert a nőies hossza mindig megmaradt, akármilyen is volt a fazonja. S most ütött az óra, ideje váltani, noha semmi eget rengető nem történt az életemben, nem szakítottam és nem lett új pasim, nem költöztem el, és nem költöztem össze, nem szereztem meg a jogsit és nem veszítettem el egyetlen fontos alkotóelememet sem, még csak új állást se kaptam (csak majdnem), egyszerűen csak régóta csilingelt már a fejemben a kis hang, hogy "változást akarok, változást akarok!", és most hallgattam rá. A nyakam puszta szemmel látható elölről is, oldalról is, hátulról is, a fülem nem csak kitapintható hanem helyzete mértani pontossággal meghatározható, a csatjaim pedig egy időre aludni mennek a fiókomba. A legközelebbi alkalommal mikor drogériába térek, sampont is cserélek, immár festett hajra, hajszínemnek csodás megőrzése érdekében. Rubintvörös lettem, még ha nem is olyan szembetűnő (hovatovább természetellenes) a változás, azért jól érzékelhető, hogy az eddig barna haj most vörösbe öltözött. Luisnak kifejezetten tetszik, szülei el voltak ragadtatva, körbeforgattattak, csodáltak, dicsértek, mintha legalábbis visszavarrták volna lelopott fülemet, a szüleim kissé meglepődtek, édesapám kiakadt, hogy nekem nem jó az, amit a természettől kaptam, bátyám szerint "még az a vörös szín hagyján, de ez a frizura... nem áll jól!", viszont bizton állíthatom: minden ismerősnek aki látta nagyon tetszett, hol engem dicsértek, hol a fodrászomat*, csak egy valaki volt, aki az én kedves páromat, hogy végre rábeszélt, és hogy nem most kellett volna. Szóval osztatlannak éppen nem osztatlan, de hatalmas sikert aratott, és most már kezdek vele megbékélni magam is. Képek is lesznek hamarosan. Addig inkább csak képzelje el mindenki! :)

Update: Szívem szerint kiírnám én is Facebookra, mert szívesen elújságolnám minden ismerősömnek, hogy hoztam egy jó döntést, de csakazértsem! Nem leszek olyan bárgyú libuska, mint ismerőseim közül egynéhány, és az átlag Facebook-felhasználók, hogy minden apró kis lépésemet megosszam a nagyérdeművel. Akit érdekel, úgyis rákérdez, hogy hogy vagyok, sőt, többekkel találkozom személyesen is. (Elég régen elhatároztam, hogy a jogosítványomról se fogok egy említést se tenni nyilvános fórumon, csak és kizárólag itt, a blogomban.)

*ki mint említettem, most már az én fodrászom is, eddig csak Luisé volt, ugyanis ő ajánlott be hozzá

Emlékezni az elhunytakra...

A temetőben járva mindig elfog a szomorúság. Járkálok a sírok között, keresem a saját rokonaim, ismerőseim sírját, hogy egy-egy szál virágot vagy mécsest tegyek rá, s közben meg-megpillantok más sírokat is. Tudom én azt, hogy a halál ténye és a temető, meg sírkertek magában lehangoló dolgok, és mindenki veszített már el életében valakit, hozzá közelálló személyt, rokont vagy ismerőst, mindenkinek vannak emlékei és olyan emberek az életében, akikre már csak emlékezni tud. Ez nem idegen tőlem sem. De amiről most írni szeretnék, az maga a temető által keltett érzések és gondolatok sora. Elnézve ezeket a sírokat, nem csak az a szomorúság, hogy vannak köztük olyanok, amelyeken a felirat csak pár évet, esetleg pár hónapot, napot jelöl, vagy hogy egyes családok ugyanabban az évben haltak egymás után, vagy ugyanaz a nap volt mindegyiküknek az utolsó. Szomorú látni gyermekek sírját, de ugyanolyan szomorú idős emberek, vagy fiatal családapák, családanyák sírját is látni. De ami miatt még a könnyem is kicsordult - voltaképpen idegen emberek sírboltjai láttán - az az, hogy az embereket idővel elfelejtik. Milyen kétségbeejtő, hogy vannak emberek, akikre már senki sem emlékezik. Teljesen kihalt családok, unokák és leszármazottak nélkül, s nincs, aki a sírokat gondozza vagy látogassa. Félredobott sírkövek, elcsúszott sírfedelek, és üres vázák, melyek mellett nem igazi virágok, hanem csak gazok nőnek. Elhanyagolt temetők, bogaraktól és gyomoktól hemzsegő faragványok, keresztek, amikről már a név sem olvasható le. Ez az ember sorsa? Van az a mondás, amit sírokra is szoktak írni, hogy csak az hal meg, akit elfelejtenek. Sajnos én is ezt érzem. Amíg valakinek az emlékét éltetni tudják, addig annak az embernek a halála csak egy esemény, de a személye még létezik. De mi van azokkal az emberekkel, akiket már mindenki elfelejtett? Akiknek már sem közeli-, sem távoli rokonai nincsenek? És sokszor ezekre a keresztekre vagy kövekre csak annyi van vésve, hogy: "anya", "édesanyám", vagy "Iluskánk"... Nincs ott sem születési év, sem elhalálozási év, sem név, semmi, hogy az utókor is emlékezhessen rájuk/róluk. Persze, a családnak kell emlékezni, a családnak kell tudni, hogy hol van eltemetve a szeretett nagymama vagy unokatestvér, s a dédunokáknak kell védelmük alá venni a sírboltokat. De egy idő után már nem marad senki, és semmi, csak az üres temető. Ez pedig engem mély fájdalommal tölt el. Azt hiszem, én is attól félek, hogy egyszer majd úgy fogok meghalni, hogy nem lesz, aki virágot hozzon a síromra. S nem azért, mert nem lesz aki szeretne, hiszen egy elhunytat evidens módon szeretnek az ismerősök, hanem azért, mert nem marad utánam senki, aki gyászolna.

November 1., Mindenszentek, a megemlékezés napja, ma pedig Halottak napja van, és az egész hangulatom olyan nyomott emiatt. Nem az elveszített családtagjaimért és barátaimért, ismerőseimért, hanem azokért az emberekért, akikre már nem emlékeznek.

Didaktikából jeles, fegyelmezésből évismétlésre szorul.

Vissza az origohoz.

Tömören ezzel a kijelentéssel tudnám összegegezni és jellemezni a most zajló dolgokat. Az van ugyanis, hogy a szünet előtti utolsó tanítási napon is jöttek hozzám hospitálni, és az utolsó órám után volt az értékelése. (Tisztára mint a fősulin, mint ha nem is ballagtam volna el 4 éve...) Nem sikerült úgy az óra, ahogy vártam, tulajdonképpen eddig egyetlen óra sem sikerült úgy, mint szerettem volna, de már eljutottunk arra a szintre, hogy javítani nem, stagnálni alig, inkább csak rontani lehet... Ezt én is beláttam, ők is belátták. Isteni gondviselés, hogy olyan megoldást javasoltak, amit én is szívem szerint kértem volna, csak valamiért nem mertem. Vagyis: mit szólnék hozzá, ha az őszi szünet után nem a 3.-osoknál folytatnám a munkát, hanem a 4.-eseknél, és nem osztályfőnökként, hanem napközivezetőként. Tudják, hogy nem egyszerű, legalább annyi kihívás van abban is, és más nehézségei vannak, mint egy délelőttös tanítóságnak, de azt is lehet jól, sőt, egészen kiválóan csinálni, és kellő tapasztalattal és rutinnal lehet szinte pótolhatatlanná válni. Elküldeni nem szeretnének, hiszen tudják, milyen nehéz évközben állást találni, meg látják rajtam az igyekezetet, de sajnos azt is látják, hogy az osztállyal nem tudok megbirkózni, még nincs hozzá elég tapasztalatom. (Ezt én is így érzem, sok nekem az a 28 gyerek, köztük 8 nehezen kezelhető kölyökkel.) És ne úgy fogjam fel, mint egy ellenem irányuló összeesküvésnek, vagy mint ha velem szándékosan ki akarnának babrálni; őket a segítő szándék vezérli. (Hozzáteszem csendben: egyáltalán nem úgy fogtam fel, mint ha szándékosan nekem akarnának keresztbe tenni, sőt, inkább megnyugtatónak találom.) Elkezdtem könnyezni, de nem szomorúságomban, hanem a megkönnyebbüléstől. Mondtam is az igazgatónőnek, hogy ez nekem fellélegzés, és inkább segítség (mi tudjuk: kegyelem), mintsem "büntetés". Azt csinálhatom, amiben már van kis biztonságérzetem, kellő tudásom, és nem kell minden nap görccsel a gyomromban dolgozni mennem. Igaz, hogy szinte mindent elölről kell kezdenem, és még a tényleges munka előtt sok befejezetlen ügyet rendeznem kell a 3.-osokkal, de utána, 1-2 hét múlva már úgy dolgozhatok, ahogy mindig is szerettem volna. Én azon kevesek közé tartozom, akik inkább éveket szeretnének napköziben tölteni és onnan délelőtti betanítással, meg egy-két helyettesítéssel szaktanítóvá majd tanítóvá válni, mintsem rögtön diplomaszerzés után osztályt kapni... Nem érzem magam elég felkészültnek arra, hogy egy osztályt vezessek. Igazából mikor elvállaltam, még nagyon homályos volt minden előttem, és azt sem tudtam, mondhatok-e nemet. Féltem, ha elutasítom az állásajánlatot, hoppon maradok, és nem lesz hova mennem. De valahogy megnyugtatott, hogy harmadikos osztályról, nyelvi tagozatosról van szó (akiknél - hittem - már van kialakult rend), és nem nekem kell őket beszoktatnom a rendszerbe. Mert ezt elég nagy gyengeségemnek érzem. Egy már meglévő szokásrendbe könnyen betagolódom, és másokat is betagolok, de hogy én alakítsam ki? Na nem, ahhoz még nem vagyok elég rátermett... De eljött ím a szeptember, és kiderült, hogy szinte nekem kell elkezdenem a munkát, mert ezek a kis picik még iskolaotthonosok voltak tavaly. (Ezzel a módszerrel sem értek egyet, de hagyjuk, nem én vagyok az oktatásügyi miniszter...) Én meg ott álltam a szülői értekezlet előtt 2 órával, és azt sem tudtam, miről beszélek majd, nem volt kialakult értékelőrendszerem, és nem volt szabályrendszerem sem. Erre pedig 2 hónap nem volt elég, hogy pótoljam. Nagy hiányossága ez amúgy a főiskolának - noha minden tiszteletem az övék, és ha tehetném újra odamennék, életem eddigi legszebb 4 évét köszönhetem neki - egyszerűen alapvető dolgokra nem fektettek kellő hangsúlyt. Tömegesével jönnek ki a fiatal felnőttek onnan, diplomával a kezükben, aminek az átlaga egészen jó, és biztos tárgyi és elméleti tudás áll mögötte, de nincsenek eszközök a kezükben. 3 év tapasztalat nekem ezt mutatta. (3 év, abból 1 év hittan, 1 év pedig sz*rból várépítés...) A hittan teljesen más. Kis létszámú csoportban, ahol példálózhatok Jézussal, a tanítványokkal, a prófétákkal, a néppel, az apostolokkal, a farizeusokkal, stb., egészen különböző. Ott könnyű megtartani a fegyelmet, annál is inkább, mert csak 45-60 percre kell lekötni a figyelmüket, és a változatos órával (ének, játék, barkácsolás, verstanulás, dráma, bábozás, stb.) könnyű az érdeklődést fenntartani, de ha ezt már napi szinten, napi 4-5-6 órában kell végezni, és ott vannak az óraközi szünetek is, majdhogynem lehetetlen feladat azzal a tudással, amit a főiskolán megszerezhet az ember. Most először találkoztam vele élesben, hogy nem tudok fegyelmet tartani. Nincsenek megfelelő eszközeim hozzá. A főiskolán erről nem sokat tanultunk. Fantasztikus didaktikai módszereink vannak, szinte megszólaló szemléltetéseket tudunk gyártani, remekül tudjuk, hogy mely óraelemek követik egymást, fokozatosan nehezedő feladatsorokat tudunk összeállítani, tök jó játékokat tudunk bevinni az órákra, csak éppen azt nem tudjuk, hogy egy gyerek magaviseletét miként értékeljük. Értékelési rendszer, szabályrendszer, és az osztályt összekovácsoló csapatépítő tevékenységek teljes hiányában leledzünk. Javasolni fogom a főiskola jelenlegi vezetőségének, hogy egy tréninget, egy műhelyt, vagy valamilyen szabadon választható foglalkozást, egy féléves tervet építsenek be a követelményrendszerbe, amelyből az ott tanuló hallgatók megtanulhatják az élet eme fontos alkotóelemeit. Hogyan értékelhetjük napi/heti/havi szinten a gyerek szorgalmát és magatartását? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy felelet éppen jeles-e vagy csak jó, esetleg közepes? Mi alapján mondhatom egy hangosolvasásra, hogy jó, és hogy javításra szorul? Miként jutalmazhatok és büntethetek? Ha mindenki csak a valós életben tanulja ezt meg a maga kárán, rengeteg idő pocsékolódik el, és rengeteg gyerek és pedagógus szenved hónapokon/éveken át. Továbbá kellene foglalkozniuk az adminisztrációval, és egyéb tanítói- ámde nem tanítási munkával. Ami továbbmutat a tanórán és a tanterv-, tanmenet-, óravázlat készítésénél. Ami osztályfőnökség, ami kirándulásszervezés, ami füzetjavítás, ami szülők tájékoztatása (pl. szülői értekezlet vagy fogadóóra), ami felelősök értékelése, ami tanteremdekoráció, ami naplóvezetés, ami osztályzás, ami ünnepek ünneplése, ami fényképezés, ami múzeumlátogatás, ami programok szervezése, ami osztálypénz felhasználása, ami segédkönyvek használata, és még sorolhatnám holnapig... Sok-sok olyan dolog, amivel eddig még nem találkoztam, és az én kis csökött agyamban meg se fordult, hogy foglalkozni kellene velük. Mondják, hogy a külső gyakorlat pont erre való. Hát nem. A 8 hetes külső gyakorlat alatt ugyanazt csináltam csak, mint a főiskola által szervezett tanítási gyakorlatokon: hospitáltam, óramegbeszéltem, órát tartottam, órát értékeltem, órára felkészültem, szemléltetést készítettem, az osztályfőnökkel egyeztettem (aki minden adminisztrációt elvégzett mellettem és helyettem, és aki puszta jelenlétével fegyelmezte az osztályt). Soha a hangomat nem kellett felemelnem, mivel nem szembesültem rendetlen gyerekekkel. Más egyebet nem kaptam az osztálytól csak szeretetet. Az óráimon figyeltek, az azokon tanultak rögzültek bennük. Mi mást kérhettem volna még? Minden elismerésem a pedagógiai tanszék vezetőjének, de azt például nem tudom, mikor volt utoljára gyakorló pedagógus, mikor látott utoljára közelről kisgyereket? (A saját családtagjain és ismerősein kívül, valós iskolai közegben.) A 70-es, 80-as években mertek volna rendetlenkedni a kölykök! A tanártól, de a szülőtől is megkapták, ami járt! Ott bezzeg nem kellett fenyegetőzni az igazgatóval, tudta az ember, mi az a jómodor, és hogy mi dolga van egy tanulónak! Azt gondolom, felhígult a rendszer. A rendszerváltás nem annyira a politikára, inkább a családmodellre és a nevelésre volt hatással. Betört az országba a liberalizmus, a szabadelvűség, és már az is szabad, ami mindig tilos volt. Nincsen tisztelet, nincsen becsület... Most azok a gyerekek járnak iskolába, akiknek a szülei már ezt az enyhébb nevelést kapták, akiket már nem feddtek meg az iskolában. (Vagyis a velem nagyjából egykorúak a szülők, akik jóllehet a 90-es években kezdték az iskolát, és a 2000-es évek elején érettségiztek, de otthonra már más nevelést vittek, talán tudat alatt is.) Egyre több a problémás, az agresszív, a kezelhetetlen, a neveletlen, a figyelemzavaros, a magatartászavaros, a sajátos nevelési igényű, a hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, egyszóval a "normáltól" eltérő gyerek. A pedagógiai módszerek pedig ugyanazok, az elvárások ugyanazok, a pedagógusok ugyanazok. Pár éve még butának nézték azt, aki fejlesztőpedagógusnak vagy gyógypedagógusnak állt, ma már rájuk van inkább szükség. A saját volt tanítónénim is azt mondja, hogy mások a mostani gyerekek, és alig várja már, hogy nyugdíjba vonulhasson. Hát akkor én mit szóljak? Aki még a pályája elején van, és alapvető hiányosságai vannak, mert a főiskolán hangsúlyeltolódás volt... Nem azt mondom, hogy a 4 év alatt egyetlenegyszer sem került szóba a fegyelmezés vagy a tanító eszközei, de hogy nem kérték számon, és nem tudatosították, az is biztos. És a problémák soha sem abból adódnak, hogy a tanító nem készült fel az órára. Nem azon csúszik el a dolog. Én (meg a többi itt végzett) minden órámra hatalmas pakkal érkeztem, csillivilli mindent vittem nekik, és nem ez volt a gond. Ha valaki semmit nem visz be magával, de tud tekintélyt parancsolni, vagy elérni, akkor szinte nyert ügye van azzal szemben, aki mindenre fel van készülve, csak a skizofréniás magából kikelve üvöltöző gyerekre nem...

Szóval vissza az origohoz, újra napközis leszek, talán kevesebb gonddal, mert már van egy rendszerük, és már meg vannak kicsit nevelve. Addig még sok adminisztráció, és rendszerezés vár rám, de talán kipihentebb és magabiztosabb lehetek az "új" munkahelyemen.

Azt pedig komolyan fontolóra veszem, hogy megírom egy szép levélben a javaslataimat a főiskolának, és keresek egy kurzust, ami felkészít az elb*szott kölykök nevelésére, tanítására, kezelésére.

Őszi sugarak

Olyan szép ősz van. Szeretem az évnek ezt az időszakát. Pont az a kellemes langymeleg, amikor már kell a kabát, de még nem kell sapka és kesztyű. Azt hiszem, a tavaszban is ezt szeretem a leginkább. Süt a nap, de nem éget, fúj a szél, de nem dönt fel, esik az eső, de nem csap fel. Mondjuk most éppen szélcsend van, és csapadéknak nyoma sincs, de ez nem szegi kedvem, attól még az októbert igazán szeretem. Valahogy úgy van az ember, hogy pont elég neki az a 3 hónap nyár, hogy utána jöjjön az ősz, és az a 3 hónap ősz, hogy utána jöjjön a tél. Tudom, mostanában egyre ritkábban lehet tapasztalni, hogy Magyarországon 4 évszak van, de ettől még én tudok örülni az őszi napsugárnak, és a tavaszi szellőnek. Kinézek az ablakomon, és látom az ősz ezernyi színét, a sárgán hulló faleveleket, az avart, az aranybarna fákat, és a gyenge fűszálakat. Ilyenkor kedve támad az embernek sétálni egyet, rúgni a bakancsával a nyirkos avart a fák tövében, neki támaszkodni egy odvas fának és az arcát belefordítani a napfénybe. Kirándulni szeretnék. Hegyet mászni, és a hegy tetejéről ordítani a világnak, hogy enyém a szabadság. Most éppen itthon vagyok, enyhe alhasi görcsökkel, de holnap már az iskola ablakából csodálhatom az októbert. Valahogy sokkal kipihentebb és sokkal örömtelibb vagyok, hiába kellett az orvost kétszer is meglátogatnom. Jót tesz nekem ez az őszi langymeleg.

Új erővel indulhatok neki a hétnek, és csak egy fél hetet kell kibírnom, hogy utána megint szabadon élvezhessem a világ szépségeit. Szombaton édesapám születésnapját üljük, már az ajándékára is van ötletem, a kérdés csupán az, hogy mikor tudom beszerezni. De a legnagyobb ajándék mégis csak az, hogy együtt ünnepelhet a család. És szerintem az ő életében a legnagyobb ajándék maga a család. :)

Ezt meg a jókedvhez.

Kis ember nagy gondokkal, nagy ember... ...kicsi vagyok...

Úgy látszik, én csak akkor tudok gondolkodni, ha sötét van. Itthon vagyok már du. fél 4 óta, de egész eddig semmire se voltam használható. Voltam macskakajáért, simogattam a cicát, pakolásztam, neteztem, de semmi érdemlegeset nem csináltam. Most, hogy már elkezdett sötétedni, rögtön megrohantak a gondolatok, megszállt az ihlet, és eszembe jutott rengeteg dolog, amit holnap(ra) csinálnom kellene. A fizetésem már megjött, és mivel az előző hónap tört hónap volt, azt is mellé rakták, szóval így a másfél hónap együtt egész szép summa, olyannyira, hogy félre is tudok tenni belőle (vagyis tudnék, de ez mindaddig elmélet marad, míg a jogosítványt meg nem szerzem végre - viszont ha így haladok, jövő őszre se lesz belőle semmi, mert az oktatóm tegnap fújta le a heti óráimat betegség miatt, s legközelebb csak jövőhéten csütörtökön van időpontom, vagyis nyár óta nem láttam kormányt közelről...) Viszont végre vettem magamnak egy hátizsákot, amivel járni tudok munkába, nem leszek féloldalas, és legalább nem kell mindenhova szatyrot is cibálnom magammal. Úgy érzem magam, mint egy kisdiák... Visszaidéződik a főiskola, több okból is. A héten például voltak benn nálam hospitálni, látták egy matek és egy olvasás órámat, többet készültem rájuk, mint a fősulin bármelyik tangyakorlatomra, és majdhogynem rosszabbul sikerült mindkettő, mint valaha bármelyik óra, amit tartottam. Mondjuk ők nem látták olyan kriminálisnak, sőt, egészen jókat mondtak, dicsértek, biztattak, szóval nem gyanították, hogy mennyire esetlennek éreztem, és szerencsémre messze nem olyan volt az értékelésük, mint anno a főiskolán vagy a külső gyakorlaton, hova tovább az előző munkahelyemen, mivelhogy nekem egyáltalán  nem kellett elmondanom, mit terveztem, hogyan próbáltam elérni, felépíteni, megvalósítani, mi nem sikerült, mi sikerült, stb, és ők sem elemezték pontról pontra, csak elmondtak pár gondolatot, hogy "ez is jó volt, az is jó volt", és elláttak jó tanácsokkal a jövőre nézve. S ezek a tanácsok egyáltalán nem olyanok voltak, mint az előző iskolában, annál is inkább, hogy egynémely tanácsot már meg is tudtam fogadni ma, és a többi is használható. Továbbá érdekes, hogy a kettő óra közül csak az egyikre számítottam látogatóra, a másik hidegzuhanyként ért reggel, s amire meg előre bejelentkeztek, hogy jönnek, nem jöttek. 4 beígért órából 1-et látogattak, és egy nem beígértet azon kívül. Még holnapra is várhatok egy látogatást, de az olvasás, az némiképp könnyebb, mint a matematika vagy a nyelvtan. Egyébként a környezetismeret órám is jól sikerült, a csoportmunka nagyon hálás feladat, mert azon kívül, hogy csendre kell őket inteni, hogy ne zavarják a többi órát a folyosón, nem sok tennivaló akad közben. Járkálni közöttük, nézegetni-, figyelgetni-, javítgatni-, tanácsolni-, biztatni-, s a végén értékelni a közös munkát. Nagyon jól érzem magam ezen a helyen, mert mindenki segítőkész, türelmes, de ugyanakkor nem úgy kezelnek, mint egy kis zöldfülű kívülállót, hanem mint valakit közülük. Remélem, meg tud erősödni a pozícióm annyira novemberig, hogy nem kell attól tartanom, a próbaidő leteltével elküldenek. Igazából egyetlen gyereknél tapasztalom, hogy semmibe vesz, és egyáltalán nem használ nála semmilyen módszer, de ez a gyerek már fogalom a tanáriban is, szóval nyugtatom magam, hogy nem az én hibám. Valahogy azt veszem észre, hogy minden közösségben van egy felbujtó, a közösséget aláásó, annak mindenhol csak ártani tudó és akaró, kezelhetetlen, pimasz egyén, akire nem lehet építeni, s aki miatt nem lehet a közösségre sem építeni, illetve megvan az ellentettje is: a segítőkész, megbízható, közösségépítő és becsületes ember, aki időről időre visszaadja az emberbe a reményt. Csak az a probléma, hogy az előző szinte sosem hiányzik, és mindig mindenhol ott van, mint a lépfene, a másik meg sokszor "belebetegszik" a jóságba, és magára hagyja a közösség vezetőjét, vagy többi tagját. Nem tudom, mi váltja ki ezt a dolgot, de valami szociográfiát kellene készíteni, vajon mi okozza ezt a kétpólusosságot. Hosszútávon sajnos a pimasz győz, mert a többiek mindig idő előtt feladják a harcot.

Néha sikerül megfognom, és tettre bírnom, vagy együttműködésre késztetnem, de sajnos ez a ritkábbik eset. Legszívesebben azt mondanám, legyen magántanuló az ilyen gyerek, viszont itt megint előjön az a probléma, hogy az édesanyja egy kicsit befolyásos az intézményben. Nekem meg beletörik a bicskám, mert nincs még elég tapasztalatom hozzá.

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "na most jó lesz", és este úgy fekszem le, hogy "ma sem sikerült". Azért azt nem mondom, hogy egyáltalán nincsenek sikerélményeim, mert azért időnként akadnak, de sajnos az a ritkább. Legtöbbször inkább csak valahogy túlélem, és bizakodom benne, hogy legközelebb jobb lesz.

Ha holnap bejönnek hozzám olvasásórára, legalább abban a 45 percben csönd lesz. Nagyon bunkó vagyok,  ha azt kívánom, a pimasz gyerek betegedjen le, és legalább 2 hétig ne jöjjön iskolába?