56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.

Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.

Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.

Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.

Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.

A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)

Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.

Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.

A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?

De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.

Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Hagyd, hogy megérintsen!

Vannak dalok, dallamok, melyeket ha hallasz, beférkőznek a szívedbe, magukba temetnek, elragadnak. Vannak dallamok, melyek akkor is hatással vannak rád, ha te teljesen más lelki állapotban vagy, mint amilyen hangulatú a zene maga. Ha szomorú vagy, a zene felvidít. Ha el vagy gyengülve, erőt ad. De ha nyugalmadban meghallasz egy melódiát, úgy is átérezheted, belehelyezkedhetsz, hogy belül egészen mást élsz át, mint amilyen vagy kívül. Néha szükség van ezekre a dallamokra, hogy hangulatot teremtsenek, hogy megnyugtassanak, vagy akár felpezsdítsenek. Néha szükség van rájuk, hogy az érzékeidet, érzéseidet más irányba tereljék. Néha kellenek ilyen dallamok, ilyen élmények, hogy lehessen belőlük épülni. Vannak dallamok, melyek meghatározzák a teljes napodat, a teljes hetedet, vagy akár a teljes életedet. A zene mindig valami mást rezegtet meg egy ember lelkében, máshogy simogat, mint egy festmény, vagy egy gyönyörűen megformált szobor. De mint ahogy egy festményt is megnézel napjában akár többször is, vagy mikor először látod, órákig szemlélődsz rajta, és raktározod a lelked mély, művészi zugában, egy zenét is többször meghallgatsz egymásután. Adódik olykor, hogy egy időre elfelejtkezel róla; más zenék, más érzések kerülnek előtérbe, de újra meghallod, és újra megragadja a lelked egy kis darabját.

Dalok, dallamok, melódiák, kottafoszlányok, hangok, harmóniák. Zenék, melyek teljessé teszik az életedet. Zenék, amelyek a részeddé válnak.

M, "e" nélkül. :)

Köszönöm,

 

hogy szeretsz.

Ez egy ilyen furcsaság

Veletek is szokott olyan lenni, hogy egyszer csak beugrik egy régi álmotokból egy jelenet, egy álomkép, valami részlet, s nem tudjátok eldönteni, hogy az tényleg egy régi álom volt-e, vagy a legutóbbi, vagy csak képzelődtök?

Mert velem gyakorta megesik. Csinálok valamit (most épp fogat mostam), mikor egyszer csak bevillan egy jelenet, amiről biztosan tudom, hogy egyik álmomban láttam. De aztán pár pillanattal később már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg egy régi álmom része, vagy csak azt képzelem, esetleg csak előző nap láttam valahol.

Lépcsőházak, kerthelyiségek, falak, padlórészek, lakberendezési tárgyak, helyszínek tömkelege ugrik ilyenkor elő, s nem tudom őket hova tenni. Ez vajon miből eredhet?

Kicsit hasonlítani tudnám a deja vu érzésre, amit biztosan mindenki ismer, a "mintha ez már megtörtént volna velem", vagy "mintha láttam volna már valahol ezt a jelenetet" dolog. Az agy furcsa képzelgései, ahogy az eseményeket földolgozza. De ez valami más. Mert tudom, hogy nem valós jelenet, tudom, hogy álom volt, és mégis elbizonytalanodom, hogy mikor álmodtam, mikor láttam. Pár pillanatig tart az egész. Jelentősége sincs. Mégis megállok ilyenkor, s elgondolkodom, hogy mi van....

(Csöndes) Esték Krónikája

Vannak bizonyos esték, amikor az ember lánya nem igazán tud mit kezdeni magával. Ilyenkor veszi kezébe a tévéújságot (főleg, ha a gépét, ill. a szobáját nincs kedve kitakarítani), van-e valami érdekes. Ha az ember lánya egy hónapban egyszer megnézi, mi van a tévében, akkor biztos lehet benne, hogy talál valami érdekeset. Nos, ez egy ilyen este volt. Általában akkor tudom a legjobb filmeket megnézni, ha véletlen akadok rájuk. Ez kétféleképp lehetséges.

1.: A mostani eset. Este 8 óra, csöndes környék, itthon ülős hétfői nap, a nyár utolsó hetén. Internetes közegben nincs épp semmi új, semmi ismeretlen, semmi kikövetkeztethetetlen. Televíziós melléklet a kézbe, lapoz, olvas, néz, lát: perceken belül kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

2.: Este 8 óra, csöndes környék, otthon ülős hétköznap, az év bármely szakában. Barátok, család máshol járnak, minden rutin lecsengett, távirányítót a kézbe, kapcsol, pislog, tekint, marad: épp most kezdődik valami film, nézzünk bele az elejébe, hátha jó lesz.

Oké, fennáll még egy különleges eset, a bizonyos videó tékás, de ezt manapság már egyre ritkábban lehet kijátszani. Az hasonlóképp zajlik, csak ott találomra kell kiválasztani egy filmet a polcról.

Nem egyszer jártam már úgy, hogy csak merő véletlenségből kezdtem el nézni egy filmet, még ha le is maradtam az első pár percről, s a végére egy tök jó kis komédia/dráma/akciófilm/akármi kerekedett ki belőle. Filmcímeket is említhetnék, de fölösleges. Talán a mai este filmjét nevén is nevezhetném, de végül is nem olyan nagy film, hogy mindenképp írnom kelljen róla. Kiszámítható történet, szokásos cselekmény: van egy főhős, akinek vannak álmai, így hazugságból hazugságba keveredik, majd jön a csúcspont, mikor fény derül a dologra, nő a feszültség, egyre nagyobb a baj, majd a csendes stagnálás, és végül a megoldás. A megoldást követi az elengedhetetlen hepiend. Tiszta Amerika. Viszont az ilyen csendes hétköznapi estékre tökéletes. Ezért is írok most. Mert mindig csak utólag derül ki, milyen jó, ha spontán történnek a dolgok.

Pedig én olyan vagyok, hogy nem szeretek egyedül filmet nézni. Az élményt mindig jó valaki mással megosztani. Ugyanígy vagyok a koncertekkel, vagy akármilyen kulturális eseménnyel. Egyedül az irodalom az, amit magányosan tudok élvezni, mert annál lehangolóbb nincs, mint mikor két ember egymás mellett ül vagy fekszik, és mindketten a saját könyvükbe bújnak. Az olyan öreges, nem? Az idős házaspárok szoktak így csinálni. Anyóka ül a fotelban, és olvas, apóka ül a hintaágyon, és olvas. Majd mikor már fárad a szemük, leteszik a könyveket, betotyognak a hálószobába, befekszenek az ágyba, ki-ki a maga oldalára, lekapcsolják az éjjeli lámpát, egyik jobbra, másik balra fordul, s két pillanat múlva már alszanak is. Na, ezért van az, hogy én inkább magamban szeretek olvasni. Ha társaságban olvasok, az némiképp feszélyez, egyrészt az iskolás éveimre emlékeztet, mikor kötelező jelleggel kellett hasonlót mívelnem, másrészt azt sugallja, hogy én csak azért ragadtam könyvet, hogy lefoglaljam magam olyan emberek között, akik nem foglalkoznak velem. Vagy épp mással ütik el az időt. Hogy ne unatkozzak, vagy ne érezzem magam koloncnak, megfogom a könyvem, félrevonulok és olvasok. Sokszor van ilyen érzésem, ha szűk körben könyvet veszek elő. Míg a másik játszik a számítógépen, vagy babrál az asztalánál, vagy eteti a kutyát, vagy elvégez egy rábízott feladatot, én addig - hogy ne zavarjak, és ő se érezze zavarban magát - olvasok. Oké, belemenekülök a könyvbe, de nem feltétlen azért, mert érdekel a történet folytatása, hanem mert így akarom magam megnyugtatni. Sokkal másabb, ha nincs velem egy lélek sem, és úgy kezdek művelődni.

Szóval csak az olvasás az, amit magányosan szeretek. De filmet nézni, zenét hallgatni (itt csak élő zenéről van szó), festményeket/szobrokat nézni, sétálni, fagyit/sütit enni, zenélni, énekelni, táncolni, előadást hallgatni, ruhát próbálni, vásárolni csakis társaságban szeretek, vagy társasággal viselem el.

S ezen a mai estén mégis egyedül álltam (ültem, aztán feküdtem) neki filmezni, s nem bántam meg. Néha ilyen is kell.

Utónyár-nyárutó

Annyi mondanivalóm, mesélni valóm lenne, és mindig olyan jól elképzelem, hogy hogyan fogom majd a blogomban közzé tenni azt a sok gondolatot, eseményt, ami körülvesz, s aztán mindig valahogy jön egy láthatatlan kéz, vagy szellő, ami megakadályoz benne, hogy klaviatúrát ragadjak. De ennek most véget vetek, és igenis betűkbe szedem már az életemet, ami volt az elmúlt hetekben.

Nagyjából az egész nyaram azzal telt, hogy lelkiekben és anyagiakban készültem unokatesóm puccos esküvőjére, amin evidens a részvét(el)em, de annyi kedvem sincs hozzá, mint a főiskolán egy-egy szigorlathoz. Pedig van csinos ruhám, ékszereim, meg minden kiegészítőm, ami szükségeltetik egy elegáns megjelenéshez. A ceremónia holnap délután esedékes, de már hetek óta erre készül mindenki a családban. Elképzelni sem tudom, mi lenne, ha történetesen az én esküvőmről lenne szó. Annyi azonban bizonyos, hogy ha én egyszer oda jutok, tuti nem lesz semmi különlegesen agyonszervezett szertartáselem a nászban, a lehető legegyszerűbb, legpuritánabb megoldást választom mindenből. Sőt. Inkább legyen meghökkentő, és egyedi az esküvőm, mint ekkora felhajtás... Komolyan mondom, amelyik héten nem nyaraltunk, a várost róttuk, hogy találjunk ezt is, azt is... Külső-belső ráncfelvarrás, hogy méltóképp méltók legyünk a család által elvárt szinthez és megjelenéshez. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy íratlan szabály meghívni mindenkit a saját esküvődre, akién te magad ott voltál. Holnap még fodrászhoz is megyek, ami már mondjuk elég időszerű volt, de azért mégse egy esküvő kedvéért akartam megválni a szép hosszú hajamtól. (Oké, engem személyesen ismerőknek megnyugtatásul közlöm: totál rövid nem lesz, csak kb lapockáig vágatom vissza.) No mindegy, elég a nyavalygásból, ahogy a székely mondaná: ezen is túl kell esni.

Meglepetésként készülünk egy énekkel is az ifjú párnak, a templomban, az áldás után kívánjuk őket köszönteni egy 4 versszakos esküvőre ideális dallal, unokahúgom kísér minket hegedűn, mi meg bátyámmal énekelünk. Arra is kell még ma gyakorolni... Nos, talán emiatt jobban izgulok, mint a ruhám szépsége és alkalomhoz illősége miatt.

Tegnapelőtt lementem Üllőre, vittem le egy pár holmit, meg ott aludtam éjjel, és mondhatom, egész nyáron nem volt olyan nyugtató és pihentető éjszakám, mint tegnapelőtt. :) Nem gyötört az allergia, nem sütött a pofázmányomba kora reggel a nap, és ami a legjobb: nem kellett tartanom a spontán gyulladástól, mivel vagy 10 fokkal hidegebb volt az ottani szobámban, mint itt a 7. emeleti panellakásban. Galád amint észrevett, rögtön körbeugrált, körbedorombolt, és belemászott az ölembe egy kis simogatásért, kapott egy nyakörvet is, amit rögtön elfogadott, én meg kicsit megdorgáltam, hogy milyen koszos... :) Mert mint ha elfelejtett volna tisztálkodni a drága, olyan szürke volt a szép fehér szőre.

Jövőhéten meg már mindenestül visszacuccolok, legalábbis úgy tervezem. Elég sok elintéznivalóm akad ott is. Szortíroznom kellene a könyveket, papírokat, egyéb eszközöket, takarítanom kellene, meg ahogy elnéztem, egy pár pókhálóval is meg kell küzdenem. Ha visszaköltöztem rendesen, már a pesti lakomat is rendbe tudom szedni, el fogok férni ugyanis.

Szépen lassan eltelt ez a nyár, elég eseménydús volt, és talán mondhatom, hogy minden nehézség ellenére életem egyik legszebb nyarát tudhatom magam mögött.

Ma este még megyek a fél családdal koncertre, kicsit megint Depressziósok leszünk, aztán a szórakozási szakasz talán lezárul erre a nyárra.

A szerelem továbbra is tart, már mögöttünk van egy tavasz, egy nyár, jön most majd az ősz, meglátjuk, milyen leveleket fog sodorni a szél. :)