"Sikk, ó, ó, ó, charlestont, ma ez a sikk."

Volt egyszer egy ilyen közvélemény-kutatás, utcán kérdeztek meg embereket, főleg fiatalokat, hogy szerintük mi irányítja ma a világot, mi határozza meg. Nagyon sokan válaszolták azt, hogy a pénz, de több olyan is akadt, aki azt mondta, hogy a divat. (Bár szerény véleményem szerint a divatot is a pénz irányítja, ha már itt tartunk.) Próbáltam megkeresni ezt a felvételt, de nem találtam. Pedig jó lett volna megszámolni, hány emberből hányan válaszolták azt, hogy a központban a divat áll. Biztosan megtalálnám, ha pontosan emlékeznék a feltett kérdésre, és nem csak a válaszokra. Azt tudom, hogy valami zenés műsor előtt játszották be, reklámblokk után azt a kisfilmet. Valaki gondolkodás nélkül rávágta, hogy mindent a pénz irányít. Valaki pedig a politikát mondta. Eltérő/kirívó válasz csak elenyésző volt.

Miért is jutott ez épp most az eszembe? Mert kezdem én is azt érezni, hogy mindent a divat befolyásol... Mindenkire hatással van a divat, akár tetszik neki, akár nem. És nem az öltözködésre gondolok, vagy a hajfrizurákra, vagy hogy hova járnak a fiatalok szórakozni, vagy hogy ki a legnépszerűbb sztár. Arra gondolok, hogy hogyan befolyásolja a "köz" a "véleményt". Hogyan alakul ki az az általános gondolkodás, még specifikusabban az a szimpátiarendszer, hogy "ez tetszik, ez meg nem".

Hogy világos legyen, miről is beszélek, egy aktuális példa. Itt van ez a remek műsor, az X-faktor. Miért olyan sikk azt mondani, hogy "én nem szoktam nézni, azt sem tudom, kik vannak benne"? Miért sikk nem tudni a fejleményekről? Tovább megyek: miért sikk letagadni, hogy mégis tudok? Olyan sok esetben tapasztalom ezt... Mint ha az emberek nem mernék fölvállalni, hogy igenis képben vannak, és teljesen tisztában vannak vele, hogy mi történt a múlthét szombaton... De legyen szó akármilyen felkapott műsorról, vagy eseményről, mint például a Való Világ, vagy az a nagy port kevert műsor, mikor Noszály Sándornak kerestek feleséget. Ó, én nem azt "várom el", hogy mindenki naprakész legyen ezekből a showműsorokból, vagy hogy mindenki egész nap ezeket a készítményeket nézze, hiszen tudom, hogy ez nem fog megtörténni mindenkivel. Sőt, én sem néztem mindegyik említett műsort rendszeresen. De akárhogy is: az ember lépten-nyomon találkozik ezekkel, olvas újságot, néz reklámot, lát plakátokat, hall beszélgetéseket a buszon, lát egy címlapot a metrón, rákérdez egy ismerőse, hogy látta-e, és igenis tudomást szerez a dolgokról. Még ha le is tagadja. Az én szememben valahogy olyan hihetetlennek tűnik, hogy valaki csak a Discovery-t, meg egyéb ismeretterjesztő csatornákat néz az otthonában, és soha nem kapcsol az RTL Klubra, vagy a TV2-re. Persze, biztos akad ilyen ember, és biztos akad olyan is, aki egy tanyán lakik a barmaival és még tévéje sincsen, de nem hiszem, hogy ez az általános.

Valahogy ciki bevallani, ha járatos vagyok a témában, azt meg még cikibb, ha nézem is ezeket az adásokat?

Miért alakult ez ki az emberekben? Miért kell így hozzáállni a témához? Mitől fél ez a rengeteg ember, és miért? Talán tilos "képben lenni"? Nem csak hihetetlen, hanem kissé hiteltelen is az, aki azt állítja: ő aztán nem nézi... Szoktam mondani: Kétféle ember létezik Magyarországon: Az egyik, aki nézi a Barátok köztöt, a másik, aki csak letagadja... Ugyanezt gondolom az ilyen műsorokkal is, mint a valóságshow, vagy a tehetségkutató: Még ha nem is nézi megszállottan, rendszeresen, azért időről időre csak odakapcsol az ember. Még én is, aki alapjáraton tök keveset tévézik, van, hogy napokig be sem kapcsolom a készüléket... Mégis azt érzem, hogy valahogy sikk lett, menőség, ha az ember tudatlan...Vagy csak én vagyok túl szkeptikus?

Megmondom: Nekem nincs kedvencem, mert már az első élő adásban kiesett, de azt nem akarom, hogy a zabigyerek nyerje meg.

Fogadom, hogy fogad...ó.

Ajj, remélem, a macskám nem utált meg egy életre... :( Ma reggel vittem el az állatorvoshoz, hogy már csak keresztapa lehessen belőle, és aztán szinte egész nap nem voltam itthon... Azt még megvártam, hogy magához térjen, vagyis nem is rajtam múlt, mert még épp magához tért nagyjából 3/4 órával az indulásom előtt, de utána el kellett mennem, és csak este 7-re értem haza. Látszólag már nem fáj semmije, lomha egy kicsit, de azért rendesen mozog, viszont csöppet sem marad meg az ölemben, és nem hagyja, hogy simogassam... Délelőtt még elfeküdt az ölemben, de valószínűleg csak azért, mert még tiszta kóma volt, és így nem volt tudatában annak, hogy én tettem ezt vele. De most már rám haragszik, engem hibáztat...

Mondjuk ez is jellemző rám, hogy egyszer tervezek el valamit, mert azt gondolom, épp elég időm lesz rá, s a végén totál nem úgy alakulnak a dolgok, mint ahogy remélem.

A szokásos dél helyett ma negyed 12-re kellett bemennem, mert értekezletünk volt, és délután még fogadóórán is képviseltetnem kellett magamat. Persze nem ám úgy, hogy a munkaidőm után még ott maradok egy kicsit... 4-kor spuri át a másik iskolába hittant tartani, aztán negyed 6-ra vissza az iskolába a bájos szülőkhöz. Este 7-re már haza is értem. Szuper volt így a napom, a macskám meg egész nap bágyadtan szenvedett nélkülem. Ha egyáltalán hiányolt. De mint jeleztem: nem sok kedve volt most este hozzám.

Nem is tudom mi lett volna, ha nem épp mára találom ki azt, hogy elviszem megműttetni. Akkor biztos egy teljesen szokványos hétfőben lett volna részem. De nem... Én kitaláltam, hogy ráérek, és teljesen máshogy alakult minden. Már előre félek a november 23.-i programomtól, vagy a 25.-itől, 30.-itől, hogy a többiről már ne is tegyek említést. Valahogy bármit tervezek, mindig történik valami, vagy mindig keresztbe tesznek nekem.

Egyébként a fogadóóra - attól eltekintve, hogy fél 7 is elmúlt, hogy vége lett - teljesen pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam, őszintén féltem a szülőktől. Bár, hírből már hallottam, hogy ilyenkor pont a rosszcsont gyerekek szülei maradnak távol, és a tündéreké jönnek el, de itt azért egy kicsit máshogy zajlott, mert szerintem az osztályfőnök minden szülőnek jelölt ki időpontot. Aztán úgy vettem észre, hogy szépen el is jöttek. Hozzám már kevesebben ültek oda, mindössze hárman, és a háromból csak egy anyuka volt olyan, akinek a gyerekével komoly gondok vannak. De az a gyerek sem agresszív, csak engedetlen, és rendetlen. Kicsit féltem, hogy majd jól a földbe döngölnek engem, és kiutálnak, hogy én hogy bánok a gyerekeikkel, meg hogy milyen rossz módszereim vannak, meg hogy én kipécéztem magamnak a józsikát vagy a julcsikát, és hogy majd indítványozzák, hogy engem bocsássanak el haladéktalanul, mert nem értek a gyerekekhez, nem értek a tanításhoz, nem értek a neveléshez, nem értek a fegyelmezéshez, és egyáltalán is, nem vagyok oda való. De nem így történt. Mindig megfeledkezem arról, hogy ez 1. osztály, sok szülőnek első és egyetlen gyereke jár oda, így ezek a szülők még segítőkészek, alázatosak és inkább nekem adnak igazat, és nem a gyereküket istenítik, vagy önmagukat ajnározzák. Szóval tényleg úgy ültek oda, és olyan szelídek voltak, hogy még én éreztem magam kellemetlenül, amiért ennyire megbíznak bennem, és elfogadják a pedagógiai módszereimet, vagy döntéseimet. Sőt, az egyik anyuka még azt is kevesellte, amit kiszabtam büntetésként a fiának, és kérte, hogy legyek vele keményebb. Féltem attól is, hogy az egyik gyereknek a szülei bejelentkeztek, akit rendszeresen elfelejtek elküldeni különórára, mert mindig azt hiszem, egy órával később van, hogy majd jól leszólnak engem, és rám pirítanak, hogy miért nem foglalkozom az egyszem kicsikéjükkel, de még az az anyuka is tök kedves volt, és segített kitalálni, hogy hogyan tartsam észben azt a bizonyos hétfő délutáni eseményt. Ez a fogadóóra arra is jó volt, hogy kapjak egy új ötletet, amivel feldobhatnám a tanulási időt. De azért azt jegyezzük meg, hogy a legellenszenvesebb szülő nem jelent meg a fogadóórán. Persze, hiszen az ő fia szent és mintagyerek. No meg azért lett volna egy-két szülő, akivel szívesen elbeszélgettem volna a gyermek tanulmányi előmeneteléről, vagy társaihoz való viszonyáról, vagy koncentrációs képességeiről. De hát szokás mondani, hogy az élet nem fenékig tejfel, vagy nem kívánságműsor. Szerdán meg jönnek hozzám órát látogatni, jól megnézik majd az ebédeltetést, a testnevelést, meg a tanulási időt is. Hogy is gondolhattam volna, hogy majd pont nem szerdán fognak jönni... Amikor tesit tartok, és amitől eleve is úgy félek. Na nem baj, majd azt is túlvészeljük valahogy.

Szóval összességében ez a nap elég kacifántos volt, ha úgy nézzük, kaotikus, és a macskám még mindig rám se hederít... :(

A macskám és én.

Bírom, hogy úgy kell járnom-kelnem a lakásban, mint egy tolvajnak, folyton a lábam elé nézve, minden négyzetcentimétert figyelmesen átvizsgálva... Mert nem akarok hanyatt esni egy csörgő labdában vagy műegérben, és főleg nem akarok belsőszervi sérüléseket okozni a macskámnak egy-egy jól irányzott rúgással. De ez a bestia folyton a lábam alatt tekereg, ide nézek - itt van, oda nézek - ott van... Már úgy kell emelnem a kis lábacskáimat, mint ha jégen járnék, csúszós olvadó jégen... Mert egyetlen rossz mozdulat, és volt macskám-nincs macskám... Vagy ha van is, engem többé nem a gazdijának tekint, hanem az esküdt ellenségének. Állítólag a macskák nem felejtenek, és bosszúállóak. Ez nem tudom, mennyire igaz, de az biztos, hogy ez a dög szeret láb alatt lenni, meg hatalmasokat nyikkanni és ugrani, ha véletlenül valaki más is ott lábatlankodik, ahol ő... Utána meg szeret vadul támadni, kihasználva az alkalmas időt és az ember figyelmetlenségét, éles karmokkal, és hegyes fogakkal... Suhan, mint egy nyílvessző: ugyanolyan sebes, ugyanolyan halk, és ugyanolyan fájdalmas, ha eltalál. Igazán hű a nevéhez: Galád.

De az már nonszensz, hogy a szobámba is alig merek bejönni, és úgy kell körülnéznem minden egyes ajtónyitásnál és ajtócsukásnál, mint ha egy egyedülálló ritkaságot tartanék a kezemben, amit ormótlanul elemeltem valahonnan, és vigyázni akarnék, nehogy összetörjem... Mert attól félek, hogy a macskám valahol lesben áll, és támadásra kész. Vagy hogy beoson a szobámba, míg én nem figyelek, vagy hogy odakap a lábamhoz, mert éppen útban van neki, vagy hogy felugrik a kanapémra, és eszeveszett módon kezdi el kaparni, vagy hogy - és ez a legrosszabb, a valós félelem fő oka - rácsukom az ajtót, és volt macskám-nincs macskám...

Ma este is békésen mosom a fogamat, lépek a vízcsap felé, egyszer csak valami fekete-fehér szőrgombolyag lő ki a lábam mellett, mint ha ágyúból repült volna ki, persze aztán bújik a szekrény alá, meg a tévé mögé, és te hirtelen nem tudod eldönteni, hogy ki a rémültebb: a macskám vagy én... Aztán persze a legfontosabb nem az, hogy kiöblítsem a számat, hanem hogy köpjek, amilyen gyorsan csak tudok, és szaladjak oda a kis hülyéhez, megnézni, hogy a rémületen kívül nincs-e egyéb baja.

A múltkoriban édesanyám úgy rácsukta véletlenül a farkára az ajtót, hogy percekig nem jött elő, és hiába kutattuk az egész lakásban, totál felszívódott... Úgy elbújt. Persze én csak a vinnyantására rontottam ki a szobámból, nem tudtam, hogy mi történt, csak azt tudtam, hogy a macskámnak baja van. A szőrét is ott hagyta a küszöbön, és szegény úgy reszketett... Fogalmam sincs, hol talált magának búvóhelyet (lehet, hogy a tollamat is oda rejtette el), mert tényleg minden zugot megnéztem, és sehol sem láttam sem sötét farkincát, sem két villanó szemet... Ő meg természetesen nem tanult az esetből, utána még nem egyszer előfordult, hogy valaki a lábára vagy farkára lépett, vagy hogy ráesett valami, vagy hogy véletlen oda ült le az ember, ahol ő méltósága henyélt éppen...

Én meg úgy lopakodok a saját lakásomban, mint ha idegen lennék, mert ez a lakás már nem is az enyém, hanem egy hülye kandúré...

Kérem tisztelettel, milyen nap van ma?

Az normális, hogy én már most, több mint másfél hónappal az ünnep előtt azon töröm a fejem, hogy kinek adjak karácsonyra ajándékot, és mit? Sose szoktam ilyen korán gondolkodni ezeken. Mindig is idegesített a bevásárlóközpontokban és kirakatokban az elhamarkodott készülődés. Amikor még tél sincs, advent sincs, egy fikarcnyi hó sem esett (mert a hó Pesten esni szokott, csak vidéken hullik...), de a reklámújságok és kirakatok csillognak-villognak a szebbnél szebb és jobbnál jobb és drágábbnál drágább és mesterkéltebbnél mesterkéltebb karácsonyi díszektől és meglepetés-ötletektől...

Szóval ez az én szememet mindig bántotta, és mindig cinikusan jegyeztem meg, hogy minden nagyon szép, csak a nyuszit hiányolom. S ezek után itt látom magam, november első hétvégéjén, még igazán hideg sincsen, s azon tanakodom, hogy hogyan is fog telni a karácsony... Hát, ezt teszi velünk a média, meg a divat... Persze, soha nem lehet elég előre készülni, és soha nem tudhatod, hogy amit kitaláltál, az tényleg jól fog-e elsülni, de azért sose kellett majd' 2 hónappal előre elterveznem semmit... Mondjuk tervekről még nincs szó, csak egy-két ötletem van, amik totál átalakulhatnak még addig, de akkor is... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni! Máskor, az ezt megelőző években még szinte karácsony előestéjén sem voltam ráhangolódva kellőképp az ünnepre, és az advent sem jelentette igazán azt, amiről szólnia kellene. Ültem a sorsom romjain, és bántott, hogy "nyakunkon az ünnep, nekem meg nyakamon a hurok", mert semmi hangulatom nem volt... Úgy telt el az év egyik legszebb ünnepe, hogy észre se vettem.

Félek, hogy idén is ez lesz, főleg ha már november elején az egészet eltervezem, és hamarabb megeszem a gyümölcsöt, mint elkezdene érni... Nem akarok november elején december végéről gondolkodni!

Szeretném megtartani, és elraktározni azt a pár ötletet, amim van, hogy a kellő pillanatban vehessem elő őket.

S addig szeretnék ráhangolódni az őszre, mert még ez sem sikerült igazán...

Eltelt 2 teljes hónap az őszből, és az eleje tiszta nyár volt, alig 2 hete hordom az őszi ruháimat. Azokat a ruhákat, amiket akkor hord az ember, mikor nyári ruhában már fázik, téliben pedig melege van. De nem soká el is tehetem őket, mert elő kell vennem a nagykabátot és csizmát... Az emlékeimben valahogy mindig szebben élnek az átmeneti évszakok. Mindig úgy emlékszem rájuk, hogy gyermekkoromban mennyivel másabbak, mennyivel szebbek voltak. Gyermekkoromban mindig úgy vártam a következő évszakot... 3 hónap egy évszakból bőven elég volt. 3 hónap nyár után már jól esett az ősz. 3 hónap ősz után már jól esett a tél... S most? Örülök, ha a tavaszból és őszből 3 nap van... Nyár után egyből a tél jön, tél után pedig egyből a nyár... :( Talán ezért van az, hogy én már most a karácsonyon gondolkodok. Mert kinézek az ablakon, és telet látok.

Jön is a tél, hiszen ma volt nyitva utoljára a Vidámpark. Egy gyerekkori álmom teljesült ma, erről is fogok hamarosan írni. Talán holnap. Ma pedig bebújok a takarómba, beteszek valami kellemes zenét, és csöndesen álomba szenderedek, mert az idő, noha nem ritmikusan változik, azért nem áll meg, s a szürke hétköznapok jönnek rendületlenül. Remélem, nem fogok rénszarvasokkal álmodni.

56-ban az 56 megvan egyszer.

Így, október 23.-a közeledtével elgondolkodtam ezen az ünnepen, meg úgy az egész magyar mentalitáson. Figyelem, a nyugalom (értsd politikai meggyőződés, életfelfogás, hozzáállás) megzavarására alkalmas sorok következnek! Akit érzékenyen érint ez a téma, még nem késő megkeresni az X-et a jobb fölső sarokban, rákattintani és utána továbbhaladni.

3

2

1

Itt van ez az ünnep, amit minden évben kötelező megtartani, mert a naptárban pirossal van, akkor is, ha nem vasárnapra esik. Kötelező róla megemlékezést tartani az iskolában, és kötelező lefoglalni a legnagyobb gyülekezőhelyeket a városban, hogy kisebb-nagyobb csoportosulások tiszteletüket tehessék... De vajon hány olyan ember van, aki komolyan is veszi ezt az egészet? Aki nem csak ráparázik a 4 napos hétvége előtt arra, hogy "nem lesz nyitva semmi, éhen fogunk veszni"? Vajon hány olyan ember van, aki komolyan tudja, hogy miről szól ez a nap? És ki az, aki mélyebben is belelát, nem csak annyira, mint a történelemkönyvek? Ki az, aki tudja az előzményeit is, és a következményeit is? Ki az, aki tudja, hogy miért pont október 23.-a lett a piros betűs nemzeti ünnep?

Meg tudjuk-e szerettetni a fiatalabb generációval általa a hazánkat?

Nyilván sokkal könnyebb lenne, ha nem ócska politikai propagandabeszédekkel és kampánygyűlésekkel lenne tele a város ilyenkor. Ha nem arról szólna az esemény, hogy a zöld sapkások pártja a Maximilian téren, a sárga gumicsizmások pártja pedig a Minigolf téren gyűlik össze, hogy tartsanak egy évértékelő beszédet, meg aktuálpolitikai beszámolót...

Sokkal többet érne egy csendes megemlékezés azon a téren, ahol annak idején állt a Sztálin-szobor, s minden résztvevő elhelyezne a tövében egy szál fehér virágot, vagy egy kis mécsest.

Igazából engem is csak az zavar, ha egy történelmi eseményből, nemzeti ünnepből, fontos szerepet játszó mozzanatból egymást becsmérelő és lejárató, a többi ország vezetését elemző és a saját gazdasági helyzetünket feltáró parlamenti közvetítést akarnak csinálni... Ha nekem kell meghúznom magamat amiatt, mert én a történelmi változásokra akarok gondolni (ha visszaemlékezni nem is tudok, mivel akkor még kósza gondolat se voltam a szüleim 5-10 éves fejecskéjében)...

Vagyis miért kell a csendes megemlékezés helyett hangos ugatással "ünnepelni", és a történelmi jelentőségét elbagatellizálni egy a hazánkra és a nemzeti mentalitásra nagy hatást gyakorló forradalomnak?

És minden ünneppel ezt csinálja a kormány, teljesen mindegy, hogy épp ki ül a házelnöki székben, vagy ki megy tárgyalni az Unió alelnökével... Legyen akár március 15.-e (bár a kokárdát megőriztük, csak azóta rásóztak egy alternatív jelentést is...), augusztus 20.-a, vagy október 23.-a, a nép csak politikai flancokat kap "ajándékba" az ünnep méltatására... És csodálkozunk rajta, ha a gyerekeink, szomszédaink, utca embere nem tudja elmondani, mi is volt akkor?

Persze innen már egyenes út vezet odáig, hogy karácsonykor is a nyuszi jön, és húsvét is novemberben van... Nem beszélve a sárgán világító töklámpásokról, amik ijesztgetik a temető felé totyogó idős nénikéket már hetekkel a Halottak napja (mindenszentek) előtt.

Szoktam panaszkodni, hogy milyen neveletlenek a gyerekek, akiket tanítok. 6-7 éves emberkékről van szó, akiket a szüleik már nem nevelnek egyáltalán. Megtanítják a legcifrább kifejezéseket, de azt nem, hogy hogyan kössék be a cipőjüket. Megtanítják a slágerek szövegeit, de azt nem, hogy miből készül a lencsefőzelék... S ezek azok a szülők, akik a 80-as években voltak fiatalok, gyerekek... A laza rendszerben, amikor már kilábaltunk a kommunizmusból (persze egyesek szerint Magyarországon soha nem volt kommunizmus), hogy utat vegyünk a liberalizmus felé... Egyik igából a másikba hajtottuk fejünket, közben pedig elfelejtkeztünk arról, hogy az értékeinket átadjuk, és a gyerekeinket ráneveljük az engedelmességre, tisztelettudásra, becsületességre, szelídségre, és jószívűségre... Mi, a magyarok.

Egy ilyen nemzedéktől hogy várhatnánk el, hogy méltóképpen ünnepeljenek egy ilyen nemes-neves napot?

A műbalhé az meg megy... Amikor már arra sem futja, hogy egy kivonulásos, színpadon verset elszavalós, Himnuszt közösen eléneklős megemlékezést tartsunk, hanem az egészet lezavarjuk az iskolarádióban, akkor olyan megindító a műsor, hogy még az 1. osztályos gyermek könnye is kiszalad, s pityereg az egyik, meg a másik, a végén meg már öt különböző gyerek.

Nesze neked 56. évforduló, nesze neked!

Hát, én nem ilyen ünnepélyre vágyom. Az én október 23.-ám a Nemzetről, a nemzet történelméről, az elődeink hőstetteiről, az egyetemisták bátorságáról és a forradalmárok elszántságáról szól. Az én november 1-jém a halottaimról, az elhunyt családtagjaimról és barátaimról szól. Az én karácsonyom Jézus Krisztusról szól.

Nézem az órát: Ejnye, megint este van...

Ez már tarthatatlan... Napok, lassan hetek óta tart ez az állapot. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül az idő. Annyi mindent szeretnék belesűríteni a napjaimba, és annyi minden marad ki belőlük... Nem lehet így élni... Azt is már milyen régóta halogatom, hogy írok egy rendes bejegyzést. S mire az utolsó sort leírom, az elsőnek nincs semmi aktualitása.

Eszembe jutott most egy Ákos-dal részlet:

Ez nem én vagyok,
Ez nem mi vagyunk,
Így aztán mindegy,
Hogy áldás vagy átok
Hogy torzan látják a nagyvilágot
Egyes újságokba író srácok,
Nekem sok a dolgom
Én nem érek rá,
Így hát mindegy,
Hogy mit is szóltál,
De csak akkor ítélj,
Hogy én ki vagyok,
Ha egyszer tudni fogod,
Hogy Te kicsoda voltál.
 

Főleg az a sor ugrott be, hogy "nekem sok a dolgom, én nem érek rá..." S miért? Mert annyira igaznak érzem most ezt a pár sort. Kirohan a kezeim közül az élet. Eltelnek a napjaim úgy, hogy semmi értelmeset nem csinálok, pedig annyi minden bennük van. Mint a sokat akaró szarka... A hétfőből hirtelen hétvége lett, s a vasárnapból hirtelen szerda... Örökös körforgás, és fogalmam sincs, meddig tart a centrifuga...

Minden reggel úgy kelek fel, hogy "majd ma!", s minden este úgy fekszem le, hogy "ma sem." Ez szomorúsággal tölt el. Hova folynak el a percek? Hol szalad el így az idő? Mi történik az emberrel hétköznap?

Amikor egy unalmas előadáson ülök, vagy várakoznom kell valamire/valakire, olyan lassan telik az idő. De amikor határidők sürgetnek, vagy valami jó történik velem, vagy rengeteg dolgom lenne, akkor még 1 óra is csak 1 percnek tűnik.

A terveim szertefoszlanak, mert mire oda jutok, hogy megvalósíthatnám őket, nincs bennem semmi életerő, energia. Akkor már csak arra van kapacitásom, hogy belélegezzem a levegőt, és kifújjam.

Pedig én többre vagyok képes! Legalábbis szeretnék többre képes lenni...

Mindig van egy aktuális fontossági sorrend, amit persze nem csak én rangsorolok, hanem mások is... Pl mennyire lehet előre megtervezni, hogy takarítás előtt (helyett...) segítek valakinek egy fontos ügyben? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy szortírozás előtt (helyett...) közösségi munkát végzek? Mennyire lehet felkészülni arra, hogy az önmagamra fordított idő előtt (helyett...) a családommal töltsek el minőségi időt? Mennyire lehet összehangolni a lélek karbantartását a test karbantartásával?

Nekem lassan nem "bakancslistám" van (bár az is íródik szépen), hanem "Teendőim". Hiányzik a kulcsszó mögüle: "mára". Mert tudom, vagyis lassacskán megtanulom, hogy nem lehet semmit egy napra tervezni, nem lehet mindent ma megcsinálni... Mindenre legalább 2 napot, de inkább 1 heteket kell szánni... Ha azt akarom, hogy mindennel elkészüljek, akkor egy napra sokkal kevesebbet kell bevállalnom.

Egyszer majd megtanulom beosztani az időmet - anélkül, hogy mások osztanák be helyettem. Mert arra nagyon háklis vagyok. Ha az időmet nem én osztom be, hanem mások, és mások mondják meg, hogy nekem mikor mit és hogyan kell csinálnom... (Csak azt nem értem, hogy miért pont olyan ember tervezgeti meg az én szabadidőmet, akinek szintén azzal van problémája, ha valaki helyette dönt ilyen kérdésekben...)

Pszichoszomatikus szeptember

Utálom azt a kapcsot, ami összeköti a lelkemet a testemmel... Ami a pszichés bajokból szomatikusat csinál, és a szomatikusokból pszichéset. Ami megengedi, hogy egy egyszerű stresszes hétköznapon pszichoszomatikus alhasi fájdalmaim legyenek, vagy fejfájásom, vagy rossz közérzetem, vagy csontfájásom. Mert megkeseríti az életemet. Sokkal könnyebb lenne az életem, ha a testem csak testi dolgok miatt sajogna, a lelkem pedig csak lelki dolgok miatt emésztődne. Ha a kettőt egymástól külön tudnám választani. Ó, nem azt kérem én, hogy bár ne fájna semmim, vagy bár ne lenne ekkora stressz rajtam, nem. A fájdalmakkal és a nehéz helyzetekkel meg kell tudnom küzdeni. Nekem csak annyi a bajom, hogy ezek mindig kihatással vannak egymásra. Van egy amúgy elfogadható nyomott hangulatom, és rögtön betársul hozzá valami testi tünet is... Vagy van egy egyszerű fog-fej-láb-hát-váll fájásom, és ettől rögtön tiszta passzírozott lesz a lelkem is... Mi köti a lelkemet a testemmel össze? Miért fáj a lelkem a testemtől, s a testem miért fáj a lelkemtől?

Látszólag teljesen rendben folyik az életem, a felszín tök sima, de alul kavarognak a hullámok, igazi háború dúl. Rajtam van a nyomás, hogy az új helyen megfeleljek, hogy nyújtsam a magamtól elvárt 100 %-ot, s hogy ez a 100 % a munkáltatóim felé is maximális teljesítmény legyen, és ez olyan belső feszültséget szül, hogy még egy napsütés mentes nap is teljesen kifordít önmagamból... :( Kicsit úgy érzem magam, mint ha egy még működő vulkán lennék. Jó ideje nem tört már ki, de benne fortyog a láva, és a felszín alatt élet van. Kívülről a megtestesült nyugalom, belül pedig a legnagyobb feszültség és izgalom. S ez rányomja bélyegét mindenre. Hamar elfáradok, és hamar megfájdulnak az ízületeim, a csontjaim, a velőm, az agyam, mindenem. Összeköttetésben van a testem és a lelkem, amit a lelkem átél, azt jeleníti meg a fizikumom. Amilyen hatás pedig éri a fizikumomat, az nyilvánul ki a lelkemben. Nehéz ez a kettősség.

El is neveztem a hét napjait:

Hisztérikus Hétfő, Kegyetlen Kedd, Szívatós Szerda, Csodás Csütörtök (lehet ám ironikusan is értelmezni), Parás Péntek (néha ám Pazar az a Parás...), Szeleburdi Szombat, Varázslatos Vasárnap. Mert általában így telnek a napjaim. A hétfő mindig hisztérikus, a kedd mindig kegyetlen. Igazából a szerda délutántól vasárnap délelőttig terjedő szakaszt szeretem a legjobban.

De hogy ne csak nyavalyogjak, leírok egy örömhírt is. Hónapok, sőt, évek után újra beszélgettem és összebarátkoztam egy régi barátommal, R-rel. 2 éve már, hogy nem beszéltünk, szinte magunk sem tudjuk, miért, pedig nem voltunk haragban. Most mégis sikerült kibékülni, és beszélő viszonyba kerülni egymással. Újra érdeklődik, hogy mi van velem, s én ugyanezt megteszem vele is. Sokat hezitált, hogy felkeressen-e, vagy sem, és mikor már eldöntötte, akkor is napokig csak azt tervezgette magában, hogyan is fog megszólítani. Pedig semmi félnivalója nem lett volna, hiszen én régóta szerettem volna vele újra beszélgetni. Csak bennem is volt egyfajta gát, hogy mi van akkor, ha elutasít. Aztán egyikünk lépett, és most újra beszélünk.

Mellette előkerült több régi ismerősöm, barátom is, tőle függetlenül, szóval nem egy társaságból. De ebben a hónapban, mióta új helyen dolgozom, mint ha az életemben is minden megújult volna. Régi nézeteltéréseket, félreértéseket tisztázok, gyerekkori, vagy későbbi barátokat kapok vissza, kapok újakat is, megértő és segítő társakat, úgy látszik, az emberi kapcsolataim mind a helyükre rázódnak. És a legszebb az egészben, hogy nem nekem kell utánuk tepernem. Nem érzem már azt, amit régen éreztem, hogy minden barátság csak akkor működik, ha én nyitok, és hogy tele vagyok érdekemberekkel. Inkább azt érzem, hogy régi jó barátokkal vagyok körülvéve, és minden emberi viszonyom rendesen működik. Jó érzés úgy beszélgetni a múltam egy-egy szeletével, hogy közben nem kell feszengnem, és nem kell azon aggodalmaskodnom, hogy mondok valamit, és rosszul cseng le a másiknál.

Lassan vége a szeptembernek, már javában tart az ősz, s nekem olyan tavaszi érzésem van, olyan megújhodás minden területen... :)

Kicsit úgy érzem magam, mint egy madár, aki hazatért hosszú vándorútjáról.

Csak ez a nyavalyás stressz múlna már el, legalábbis tüntetné el a testi tüneteket... Mert nem akarok testileg lebetegedni a lelki nehézségek miatt.

"...de a barátait igen...?"

Van az a mondás, miszerint az ember nem válogathatja meg a családtagjait, de a barátait igen. No, akkor lássuk, nekem milyen barátaim vannak.

Van az a remek közösségi oldal, a Facebook. Ott ugye az ember megválogathatja, hogy kik lesznek az ismerősei, és kik nem. (Milyen jó, hogy ennek kölcsönösen kell működnie, különben nem lesz senki sem az ismerősöd, hehe.) Persze-persze, az ember alapjáraton azzal barátkozik, akivel szeretne, és senki sem szabályozza, hogy milyenek legyenek a barátai. De ha már valakit megismert, és barátjának fogadott, azt nem fogja elhajítani magától csak azért, mert néha ostobaságokat művel.

Példának okáért engem rettentő módon idegesít, amikor a bizonyos oldal üzenőfala tele van mindenféle hülye nyavalyás rühes kutyák képeivel, hogy oszd meg és lesz gazdája. A francokat lesz gazdája. Ez talán még rosszabb, mint a "lájkold az oldalamat" felkérések, vagy a játékmeghívók. És nekem van egy kevés olyan ismerősöm, talán nevezhetem barátnak is, akiknek a megosztásai 80 %-ban ezekből tevődnek ki. Köztük kiemelkedik az egyik, aki kétféle témában tud bármit is a nagyvilág elé tárni. 1.: szeresd az állatokat, 2.: szeretem a páromat. Lehet, hogy ez egy begyöpösödött gondolkodás nálam, de nem hiszem, hogy egyetlen kutya vagy macska sorsa is jobbra fordulna attól, hogy valaki feltette a netre a kedves kis képét, és vinnyogott alatta egy sort, hogy szegénykének nincs gazdája. Nagyon is állatbarát vagyok, de ebben a módszerben valahogy nem hiszek. Továbbá igen idegesítő jelenség ez, mert a sok cuki-muki állat képe között elveszik az igazán fontos információ, vagy ha valaki önmagáról közöl olyan tényt, ami többeket érdekelne. Egyszóval nem látom értelmét. De természetesen a kedves barátomat nem fogom törölni az ismerőseim közül, és nem fogom piszkálni sem emiatt őt, csak csendben magamban fortyogok, mert könnyebb tőle. Sok idegesítő dolog van ezen a site-on, ez közülük csak az egyik. De ezernyi okot fel tudnék sorolni, amik miatt igencsak kiszelektálnám a barátaimat, és megcsappanna (az amúgy sem túl eget verő mennyiségű) ismerőseim száma.

Ilyenek az "uncsizom, valaki üzi?" típusú kérelmek, vagy a 128. hasonló pozitúrában készített sokat sejtető fotók közzététele, melyeken mindig látszódnia kell a háttérben a vetetlen ágynak és szétdobált hajkeféknek, "tiltás-törlés-felejtés" hármast vonna maga után az is, ha valaki teleírná a falat "írd meg komiban és megmondom, hogy..." szintű zagyvaságokkal... Milyen hálás lehetek, hogy nekem ilyen ismerőseim nincsenek. Ellenben van legalább 5, akik minden héten 3 kutyát akarnak rám sózni, mert szegény gazdátlan.

Az ilyen állatoknak azért nincs gazdája, és azért nem is lesz, mert ilyen módszerekkel próbálnak nekik szerezni.

A poszt elején kitértem rá, hogy lássuk, nekem milyen barátaim vannak. Most bemutatok pár idegesítő típust (akik elférnek a normálisak között...)

Ismerőseim között szép számmal akadnak olyanok, akik gyors egymásutánban 5 vagy annál több Youtube-videót is linkelnek, némelyik mellé még egy sértő vagy lelkifurdalást keltő  kommentet is csatolva. Mindenáron meg akarnak engem (és a többi ismerősüket) győzni afelől, hogy az ő zenei ízlésük a legkifinomultabb és legcsodálatosabb széles e világon. Ez sem kevésbé idegesítő, mint a gazdakereső kisiparosok tevékenységei.

Vannak olyanok is, akik minden héten megváltoztatják a profilképüket. Előnyükre szóljon, hogy legalább felismerhetők rajtuk. Ennek egy válfaja az a csoport, amely tagjai sorozatosan bővítik a fényképalbumaikat (és közben sóvárogva várják az elismerő hozzászólásokat), teletűzdelve ezzel a falat. Nem mondom, én is szoktam magamról feltenni képeket az albumomba (mondjuk havi-kéthavi rendszerességgel), de nem egymásután 10 képet, és nem is publikálom őket. Aki az albumomba téved, az látja. De nem vagyok kíváncsi a rohamra, amit az idézett elő, hogy épp az üzenőfalra kikerült valami újdonság, ami a csoda erejével hat.

A kedvenceim mind közül mégis azok, akik írnak valami fél gondolatot, háromnegyed mondatot a falra, az elhagyhatatlan háromponttal ellátva, s aztán mikor az ember rákérdez, hogy mégis mi van, akkor csak ennyit böknek oda szelíden: "ááh, nem akarok most róla beszélni.", vagy "majd privátban elmondom", vagy "semmi, nem érdekes." Ha ködösítésre van szükség, mert nem akarja kitárni a valóságot, akkor egyáltalán miért kezd bele? Ezt nevezik exhibicionizmusnak?

De ezeket az embereket mégsem szelektálhatom ki csak azért, mert néha idegesítő amit művelnek. Nálam a barátság nem erről szól. Hibáival együtt szeretem a másikat.

Szóval innen nézve csalóka a mondás, hogy a barátait megválogathatja az ember. Ha igazán a barátai, akkor nem válogat közöttük. Hanem elviseli őket, a hülyeségeikkel együtt.

"Első nap az iskolában" - avagy egy állás"szerzés" krónikája

Ó, igen, én most mindenkit megtévesztek... :) Mert szó sincs kérem tanulásról. Vagyis éppen arról még csak van szó, de nem tanárok tanítanak, hanem maga az élet, akármilyen közhelyesen is hangzik.

Nyár elején, de még a nyár végén is úgy gondoltam, folytatom az én kis idilli életemet Üllőn, ahová vetődtem tavaly szeptemberben. Nem terveztem és nem is akartam váltani. Jól éreztem ott magam, élvezettel töltött el minden egyes munkanap, és még a szabadidőm is remekül alakult mindvégig. Persze ez idő alatt többször kérdezték ismerősök, rokonok, barátok, hogy nem akarok-e máshova menni, jó-e ez így nekem... Ismerősök a munka milyenségét nem tartották hozzám valónak, rokonok a munka anyagi hozamát vélték méltatlannak, a barátok pedig a munkavégzés helyét találták messze eltérőnek az ideálistól. Mindezeket összevetve sem foglalkoztam a kérdéssel, hogy kellene-e váltanom. Szépen lassan eltelt a nyár, a fizetségem nem gyarapodott, sőt, a kiadásaim és a számláim szöktek (volna) az egekbe, de milyen jó nekem, hogy a szüleim szeretnek, és én is őket, így ki tudtak segíteni a nehéz időkben. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: "mi lenne ha...". Mígnem azt vettem észre, hogy egy bazi nagy útjelzőtábla villog előttem: ERRE MENJ! Amikor valamit már 3 különféle módszerrel próbálnak az orrod alá tolni, egy kicsit te is elgondolkodsz rajta, hogy mi és hogy és miért. Nos, ez történt velem is. Egy szép augusztus végi - szeptember eleji kerti mulatságon ültem, és hallgattam, ahogy hozzám beszélnek: El kellene menned, vidd el az önéletrajzodat, holnap lesz az évnyitó, próbáld meg, keresnek tanítót. Végig futott az agyamon, hogy szinte ugyanezeket a sorokat olvastam pár nappal korábban e-mailen keresztül. S csak utána jegyezte  meg csöndben  ez a kedves ismerős, hogy többször próbált telefonon is elérni ezzel kapcsolatban. Ha így áll a helyzet, megvitattam a dolgot több érdekelttel is, meg olyan emberekkel, akik véleménye számít nekem, s eldöntöttem: vesztenivalóm nincs, elviszem az életrajzom, lesz ami lesz. (Persze nem mellékeltem hozzá semmit, csak egy szál papírt adtam oda az évnyitó után pár perccel az igazgatóéknak.) Szóltam ugyan Tercsinek erről a lehetőségről, csak úgy említés szintjén, hogy benne van a pakliban, de ekkor még mindig nem állt szándékomban eljönni Üllőről, nem akartam mindenképp keresni valami más lehetőséget, én csak odamentem és szerencsét próbáltam. Másnap felhívtak telefonon, hogy be tudnék-e menni egy személyes beszélgetésre a következő napon kora du. Természetesen be tudtam fáradni, kis bonyodalom után oda is értem időben, csinosan felöltözve, szoknya, blúz, ahogy azt kell (némiképp több papírral felfegyverkezve, mert már volt egy motivációs levelem, és egy diploma is a kezemben), alig 20 percet beszéltünk, kitértek a tapasztalataimra, a hozzáállásom érdekelték, az okok, amiért odamentem, a háttér, meg úgy általánosságban véve minden, ami ehhez a pályához szükségeltetik. (Ekkor már hatalmas dilemmákban voltam, ugyanúgy szerettem volna, hogy sikerüljön, mint amennyire féltem attól, hogy mi lesz, ha mégis sikerül. Az elszakadás mindig nehéz, és hát én sem akarok elszakadni attól, ami fontos; attól, ami jó...) Mondtak pár alapvető információt a munka milyenségéről is, félállást ajánlottak, amelyben ebédeltetéstől tanulási idő megkezdéséig vagyok a csoporttal, utána kevés létszám miatt szétoszlanak többfelé. Vállalnám-e. Igen, vállalnám. (Előző helyen, ahol hasonló munkakörben dolgoztam, az igazgató első kérdése az volt a diplomámat nézve, hogy "miért csak 4-es?", és rohadtul nem érdekelte, hogy milyen hasonló tapasztalataim vannak gyermeknevelés/oktatás terén. ÓRIÁSI különbség volt a két interjú között. Pedig csak másfél év távolság.) "Rövid időn belül jelentkezünk" - köszöntek el, s én mosolyogva kisétáltam az ajtón (a biztos tudattal, hogy van hova mennem, nem kell kétségbeesnem, bármi is lesz a vége.) Rá egy nappal (igen, már szerdánál járunk) csörgött is a telefonom: "Ha meg tudunk állapodni, meg tudjuk beszélni a részleteket, akkor elkezdhetjük a közös munkát. Holnap délben kellene bejönnie." Telefon letesz, telefon fölvesz, Üllőre üzen, családtagnak újságol, Luisnak örvendez. Egy pár papírt kellett magammal vinnem még csütörtökre, (mivel biztos voltam benne, hogy a megegyezéssel nem lesz gond), de még mindig volt tartalékban egy-két irat. Ezeket ki is kértem Üllőről, s elindítottam minden hivatalos folyamatot, amit tőlem megkívántak a munkába lépés előtt. Így jutottam el pénteken tüdőszűrésre, és kora du. Üllőre a kilépős papírjaimért. Ellenben csütörtökön az igazgató úr már egy teljes állás munkakörét ismertette, ebédeltetéstől egészen a szülők (vagy ügyeletes pedagógus) megérkezéséig. Igazából nem tudtam hova tenni akkor, de utólag kiderült, hogy nem tévedés, valóban először a másik állást ajánlották volna fel, de aztán többet néztek ki belőlem, s így kaptam komolyabb feladatot.

Persze Tercsit sikerült egy kissé magamra haragítanom, de remélem, idővel megbékél, és belátja ő is, hogy nekem ezt kellett tennem. Az utam el lett rendelve. Én csak ráléptem.

Egy csodálatos nyár után villámcsapásként ért ez az egész, és kevesebb mint 1 hét alatt lezajlott. Hát így merje bárki azt mondani, hogy nem Isten végezése volt ez.

Az állást felajánlották, én pedig elfogadtam. Üllőn felmondtam, a papírjaimat megkaptam, a fél életemet pedig majd dobozban, könnyekkel teli fogom elhozni onnan várhatóan ezen a héten. Mert valaminek a kezdete egy régi dolog vége.

Túl vagyok már az első napomon, megismerkedtem a csoporttal, és a 26 gyerekből már 6-nak tudom a nevét. Ez nem is olyan rossz arány, főleg tőlem, aki még a tulajdon családtagjait se tudja mind nevén nevezni... 15 fiú, 12 lány, de ebből egy magántanuló. Mondtam is nekik, hogy csak annak a nevét jegyzem meg könnyen, aki nagyon rosszul, vagy nagyon jól viselkedik, és inkább igyekezzenek nagyon jól viselkedni hogy hamar megtanuljam a nevüket. :) Tüneményes gyermekekről van egyébként szó, egy elsős osztály, sok szeleburdi, de szeretni való kis emberrel, akik szemében még a jókedv és derű is csillog, nem csak az értelem. Isszák minden szavamat, és már az első nap körberajonganak.

Ebéd, tantermi játékok, ismerkedés, rögtönzött tesióra, meseolvasás, tanulás, uzsonna, szabad játék, és egy adag mosolygós szülő. Nagyjából ezekkel a kulcsszavakkal tudnám összefoglalni, milyen is volt az első napom az iskolában. :)

Sok játékon, és egyéb elfoglaltságon kell törnöm a fejemet, hogy végig le tudjam őket kötni. Mert az első nap ahány nehézséget tartalmaz, annyi könnyebbség is van benne, de idővel ezek az előnyök csökkennek, majd eltűnnek. S ha marad a szép szürke egyenhamu, akkor kellenek a gumicukrok, amik színt visznek az életükbe. :)

Vidáman és reményekkel teli vágok neki ennek a tanévnek. Ők sokat várnak el tőlem, és én sokat is fogok adni nekik. És biztos lehetek benne, hogy a papírmunka nem szakad a nyakamba április közepén, és hogy amennyi pénzt a szerződésben foglaltak szerint megígértek, azt mind meg is fogom kapni, késedelem nélkül. Nehéz volt a nyár ilyen nincstelenséggel. Remélem, az ősz hoz megújulást.

Hagyd, hogy megérintsen!

Vannak dalok, dallamok, melyeket ha hallasz, beférkőznek a szívedbe, magukba temetnek, elragadnak. Vannak dallamok, melyek akkor is hatással vannak rád, ha te teljesen más lelki állapotban vagy, mint amilyen hangulatú a zene maga. Ha szomorú vagy, a zene felvidít. Ha el vagy gyengülve, erőt ad. De ha nyugalmadban meghallasz egy melódiát, úgy is átérezheted, belehelyezkedhetsz, hogy belül egészen mást élsz át, mint amilyen vagy kívül. Néha szükség van ezekre a dallamokra, hogy hangulatot teremtsenek, hogy megnyugtassanak, vagy akár felpezsdítsenek. Néha szükség van rájuk, hogy az érzékeidet, érzéseidet más irányba tereljék. Néha kellenek ilyen dallamok, ilyen élmények, hogy lehessen belőlük épülni. Vannak dallamok, melyek meghatározzák a teljes napodat, a teljes hetedet, vagy akár a teljes életedet. A zene mindig valami mást rezegtet meg egy ember lelkében, máshogy simogat, mint egy festmény, vagy egy gyönyörűen megformált szobor. De mint ahogy egy festményt is megnézel napjában akár többször is, vagy mikor először látod, órákig szemlélődsz rajta, és raktározod a lelked mély, művészi zugában, egy zenét is többször meghallgatsz egymásután. Adódik olykor, hogy egy időre elfelejtkezel róla; más zenék, más érzések kerülnek előtérbe, de újra meghallod, és újra megragadja a lelked egy kis darabját.

Dalok, dallamok, melódiák, kottafoszlányok, hangok, harmóniák. Zenék, melyek teljessé teszik az életedet. Zenék, amelyek a részeddé válnak.