Munka-ügyek.

Én nem értem, hogy a francban lehet ennyi ember munkaiőben az utcán?! Komolyan, nem értem. Reggel 9-kor tele van a város emberekkel, délután 2-kor tele van a város emberekkel... Reggel, délben este, mindig emberek tömkelege szaladgál fel-alá az utcákon. Létezhetetlen, hogy ennyi kismama, nyugdíjas, vagy egyéb munka alól mentes ember éljen ma Budapesten. A tanároknak és egyéb közoktatásban részt vevő embereknek van mentségük, de a többi? Azok az emberek nem dolgoznak? Ezt sem hiszem el... Ilyen sok munkanélküli lenne? Vagy ilyen sok lenne a kötetlen munkaidővel rendelkező egyén? És nem úgy tűnik, mint ha ők mind a munkahelyükre igyekeznének. Inkább úgy látszik, hogy vásárolgatnak, butikokat nézegetnek, eszegetnek. A Westendbe is valamelyik nap dél körül bementem, hogy egyek egy pár falatot, és szinte helyet nem találtam leülni... Ennyi ember van szabadságon? De akkor miért nem nyaralnak valahol? Miért nem strandolnak vagy kirándulnak vagy lógatnak lábat valahol? Mi dolga van ennek a sok ezer embernek a városban? Egyszer már komolyan meg fogom őket szólítgatni és felteszem nekik az ártatlan kíváncsi kérdést: Hova sietsz éppen, mi dolgod a városban? Annyira kíváncsi vagyok rá. Maga a tény érdekel... Miért mondják, hogy nincs jó világ Magyarországon, ha ennyi mosolygós képű emberke szaladgál ide-oda mint valami mérgezett egér? Szóval ezen morfondíroztam ma egész úton, és igyekszem ráakadni a kulcsra.

Más.

Elég sok időm van gondolkodni, mivel kicsivel több mint 1 óra (de még nem másfél) az út itthonról a munkahelyig, meg a munkahelytől hazáig is. Zötykölődök metrón, héven, villamoson, nézek ki az ablakon, és járatom az agyam... 21.-e óta minden nap benn voltam egy-két órát, ügyeket intézni, meg termet rendezni, meg ismerkedni az iskola rendjével, meg a pedagógustársakkal, meg az épülettel (amiben egyébként még azóta sem vezettek körbe, szóval jószerivel azt sem tudom, az ebédlő hol van, és az udvarra hogyan lehet kijutni, de sebaj, majd kitapasztalom, úgyis lesz 4 lyukasórám egy héten.) Találkoztam már egy leendő tanítványommal meg az édesapjával, az első benyomás pozitív volt. Az osztálynévsort végignézve talán nem lesz különleges igényű gyerek, 19 fiú és 9 lány... Fincsi.

Kicsit parázok, hogy mit fogok majd mondani az első szülőin, illetve hogy fogom eltölteni az első pár hetet, míg nem lesz fix tanterv... Készülnöm kellene már, de egyelőre nem visz rá a lélek. Még a szobámat rendezgetem. A tantermet már berendeztem, kirakosgattam pár képet és könyvet, meg eltologattam a padokat, illetve az első jó tanácsot is megkaptam ma: nem szokás náluk naptárképeket kifüggeszteni a falra, inkább a gyerekek munkáit... Hát majd én megmutatom, hogy azoknak is van célja. Egyébként se fogom kitenni más gyerekek munkáit abban a teremben, ahol én fogok teljesen más és új gyerekeket tanítani. Úgy érzem, máris lesz kedvenc napom, Kedvenc kedd, a lehető legjobb óraelrendezéssel, amit magam állítottam össze. :) A délutános párom is nagyon rendes, segítőkész, mentorál engem, ellát jó tanácsokkal, illetve figyelembe veszi a véleményemet. Ez az, amit az előző helyen leginkább hiányoltam. Az együttműködő készséget. Hogy kikérdezze a véleményemet döntéshelyzetekben, illetve szervezési feladatokban. Itt, az új helyen úgy érzem ez is működni fog. Szóval új reményekkel állok az új tanév elébe, és kíváncsian várom, mit hoz a holnap.

De akkor is hogy van ennyi ember munkaidőben a városban?!

Töredékek, törött képek.

Hihetetlen vágyat, majdnem késztetést érzek arra, hogy megszólítsam, vagy akárhogy is, de beszélgethessek vele. Pedig már régen nincs közünk egymáshoz. Nagyjából 1 éve semmit nem hallottam róla, ő sem keresett engem és én sem kerestem őt. Mondjuk azóta is sokat gondoltam rá, vajon mi lehet vele, kiheverte-e már az elmúlt időt, történt-e vele valami azután... És nem tudom, ez visszafelé is igaz-e, de tény, hogy utoljára tavaly ősz elején beszélgettünk, és akkor nem túl szépen búcsúztunk el egymástól. Szó sincs arról, hogy összevesztünk volna, vagy  hogy megharagudott volna egyikünk is a másikunkra, semmi ilyen nem történt. Egész egyszerűen csak máshogy alakultak a dolgaink, az életünk, mint ahogy azt egymásról elképzeltük. Ő mást várt, és én mást tudtam volna nyújtani neki. Nem értettük meg egymást, de főleg ő nem értett meg engem. Soha nem értett meg engem. És mivel őneki ez rosszul esett, elhatározta, hogy többé nem keres. S hogy ez a "többé" éppen hány hónapot/évet takar, ki tudhatja már. Én nem erőszakoskodtam, mert továbbra is csak azt tudtam volna neki adni, amit eddig, és hagytam, hogy szépen lassan elmúljon a varázs, hogy szépen lassan elfelejtsük egymást, és elhamvadjon egy barátság. De ma, ahogy bekapcsoltam a gépet és körülnéztem, megláttam. Éppen online. Biztos huzamosabb ideig beszélget valakivel, mert a csevegőprogramot is használja, ahol már szinte 2 éve nem bukkant fel. Talán ismerkedik valakivel. Talán túltette magát a történteken és megpróbált továbblépni. Talán én is ezt akarnám a leginkább. És közben hihetetlenül vágyom arra, hogy újra szót válthassak vele, mert az életem egy darabja az övé. És talán ezt a darabot újra visszakaphatom egy időre, hogy aztán ismét az övé lehessen. Egyfelől talán féltékeny lennék, ha talált volna magának valakit, akitől megkaphatja azt, amit tőlem sosem kaphatott és nem is fog kapni, és talán rosszul esne, mert mi az, hogy engem ilyen könnyedén "lecserél", másfelől talán örülnék neki, mert akkor ő is boldog lehetne, és nem kellene attól félnem, hogy megint nyomasztóan rám telepíti a saját lelkivilágát, amiből olyan nehéz volt kikerülnöm. Talán ha ő boldog lenne, hozzám is máshogy közelítene, és ezáltal én is megnyugodnék. Mert hiába érzek késztetést arra, hogy megszólítsam, és hiába gyűjteném az erőt hozzá, hogy írjak neki, hogy megkeressem, közben végig bennem lenne a görcs, hogy hogy fog erre reagálni. Hogy nem fog-e ismét megbántani, nem fogja-e ismét kifacsarni a szívem. És ettől a félelemtől nem tudnám vele újra felvenni a kapcsolatot. Mert valósággal rettegek attól, hogy mi fog történni, ha egyszer véletlen mégis összeakadunk valahol. Elképzelni sem tudom, mi történne, ha véletlenszerűen összefutnék vele valahol a városban. Milyen jó, hogy legjobb tudomásom szerint utoljára Komáromban lakott. S mégis, ha járom azokat a helyeket, ahol közös emlékeink ülnek a padokon és falakon és köveken, összeszorul a szívem, és arra gondolok, hogy elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Hogy én lökdöstem ki őt az életemből, mert önző voltam. (Pedig dehogy voltam az. Azt tettem, amit tennem kellett. Amit mindenki más a helyzetemben megtett volna.) Fáj, hogy már nem beszélünk, fáj, hogy már nincs meg az a húr, ami a kettőnk lelkét összekötötte. Fáj, és nem tudok ellene tenni semmit. Szorongat a félelem belül, szurkálja belém a hegyes tüskéit, és megkötöz. Nem engedi, hogy lépjek, hogy kibékítsem őt és hogy feloldoztassam. Eszembe jutnak a beszélgetéseink, a sétáink, az összenézéseink, a művészet iránti közös érdeklődésünk, az a látogatás abban a bizonyos múzeumban, ahogy bőrig áztunk mert egyikünknél sem volt esernyő, az a szomorú pillanat, amikor felszálltam a buszra és elhagytam a pályaudvart és a várost és az országot, az  a temérdek vers és dal, amiket megosztottunk egymással, a "nap dala", az egysoros üzenetek, amikkel csak feldobtuk egymás napját... Eszembe jutnak, és rájövök, hogy mennyire, mennyire hiányzik nekem.

"A bukott angyalok etetése... tilos..."

Valami nem változik.

Időről időre eszembe jut egy-egy elfelejtett oldal, aminek pár éve tagja voltam, vagy gyakori látogatója, felhasználója, és teszek egy próbát, hogy megnézzem, mi a helyzet arrafelé. Nos, valami nem változik. Utoljára emlékeim szerint nagyjából 2 éve léptem fel a Chat.hu nevezetű régi csevegős oldalra, amire még az ősidőben (mikor két nullát és két kettest írtunk az évszámba) regisztráltam. Akkoriban még teljesen más volt a világ, az internet, az internetezők is, de a világ elromlott, az internet felgyorsult, az internetezők pedig pofátlanok lettek. Így bő 4 év aktív csetelés után, a felgyorsult, és otthonokba beköltözött internet idején kiszálltam a mókuskerékből és felhagytam a csevegéssel. De mivel szinte matuzsálem vagyok az oldalon, a regisztrációmat nem töröltem, eldöntöttem, hogy amíg az oldal üzemel (mert a sok barom életben tartja - amire mindjárt kitérek) addig tag maradok, még ha föl nem is járok. Így történt, hogy nagyjából fél évente bekukkantottam, élek-e még, vagy ha kaptam egy figyelmeztető e-mailt (egy azóta már szintén hanyagolt fiókszolgáltatótól), akkor gyorsan beugrottam és kiugrottam. De elég hamar eljöttek a dolgos hétköznapok, és erre nem volt időm, és nagyjából 2010-11-ig tudtam éltetni ezt a rendszert. De mint említettem, eszembe jut újra meg újra a boldogult múlt, és ma vettem a fáradságot és beléptem. Jelentem, még megvan a nevem, és jelentem, a helyzet nyugaton változatlan. Mert valami nem változik. Annyira tudom, miért álltam odébb annak idején. Nem bírtam 2 percnél tovább elviselni a pofátlan gyökereket, akik rám írogattak, és nem találtam senkit sem, akivel két értelmes mondatot tudtam volna váltani, a régi barátokat már ne is említsem. Szerintem ők is olyan megfontolásból nem törölték még a profiljukat mint én. Vagy csak szimplán nem emlékeznek a jelszavukra és a hozzá tartozó e-mailfiók megszűnt... Azt hiszem, megint várok két évet hogy belépjek. Addig meg figyelem a levelet... Vagyis figyelném, de az az e-mailcím is megszűnt már, mert egyszer 3 hónapnál tovább vártam az ellenőrzésével. Rengeteg régi levelem veszett oda, amiket sajnáltam. Elnyelte őket a nagy büdös virtuál-tó. Itt kell szóljak a Freemailről is, mint olyanról. Ő csinálta velem ezt a gazságot. Mi az, hogy ha 3 hónapig nem nyitom ki akkor törlik? És ha valaki fél évre Kenyába költözik, ahol éhes gyerekeket etet és nem számítógépeken bütyköl? Akkor annak voltak levelei - nincsenek levelei? Na, szóval amikor rám jön ez a "nézzük meg mi a helyzet a múlttal" életérzés, a nevezett fiókszolgáltatót is felkeresem, és ott is csalódnom kell, mert valami nem változik. És most, hogy így írok, eszembe jutott még legalább 5 közösségi oldal, amik nem is tudom, üzemelnek-e még. Egyikről másikról kapok időnként valami hírlevelet, de jobbára olvasatlanul mennek a kukába, onnan meg a süllyesztőbe. Reggelig tudnék itt ülni, és böngészni egyik oldalt a másik után, mert az évek során annyi regisztrációt felhalmoztam... De gondolom ezzel a ténnyel nem vagyok egyedül. Ki az, aki ne emlékezne az Iwiw-re, vagy MyVip-re, vagy a HotDog-ra? És ez csak három a tömérdekből... Velem általában úgy van, hogy egy időben teljesen rá vagyok állva egy adott honlapra, és csak azt nézegetem, ott építek közösséget, ott élek virtuális életet. Aztán rövidebb-hosszabb idő után keresek/találok másikat. Mondanám, hogy csak egy állandó van, mert valami nem változik, de ez nem igaz. A Facebook is elkezdődött valahol, és annak is vége lesz egykor. A Gmail-ban bízhatok. 2006 óta, az első Gmail-es fiókom óta élnek és virulnak a rendszereim, s az összes levelemet megtalálom, amit ezalatt a röpke 7 év alatt kaptam s küldtem. De nem tudom, hogy a következő 7 évben is ugyanilyen jó lesz hozzám, és én is hűséges hozzá. Vannak változtatások, amiket nehezen nyelek le. Amikor teljesen új arculatot adnak az adott dolognak. S egy ideig örültem neki, hogy fenntartja a lehetőségét, hogy ragaszkodjak a régihez, de aztán a régi megszűnt. És minden oldal így működik. Egy ideig lebegés a kettő között félúton, aztán csak az új marad. És az újat mindig nehéz megszokni. Mert valami nem változik. Meggyőződésem, hogy a legtöbb portált azért hagytam "ott", mert túl erős volt a váltás. Persze, tudom én, hogy haladni kell a korral, meg ha egy weboldal nem fejlődik, akkor nem is él, de én szeretem a megszokott, jól bevált, ismert dolgokat használni. Volt korszaka a Demotivalo.net-nek, volt korszaka a Mindenki.hu-nak, volt korszaka a Rockerek.hu-nak, a Rocker.hu-nak, a Malha.hu-nak, a HotDog.hu-nak, a Shakes & Fidget-nek, a Gyakorikerdesek.hu-nak, a Honfoglalo.hu-nak, Youtube-nak és a többi fel nem vállalható illetve már emlegetett közösségi fórumnak, kép/zene/szöveg megosztó lapnak.. Hosszabb-rövidebb korszakok, tartalmasabb és kevésbé tartalmas időtöltések, kialakult és megőrzött vagy elveszített barátságok, és tömérdek tömérdek emlék. Valami nem változik. Az emlékek visszatérnek, én időről időre visszatérek, újra felfedezek, körülnézek, aztán felfedező körútra megyek. S ez nem csak az oldalak látogatására igaz, hanem a tevékenységeimre is. Blogok írása és olvasása, vagy egy bizonyos játék játszása, vagy levelezés és kapcsolatépítés ezerrel, zeneszövegek felkutatása, videóklipek nézése, amiket egyszer intenzívebben másszor csak alapfokon teszek, mert valami nem változik. Most például igen erős késztetést érzek arra, hogy megkeressem a kedvenc zenekarjaimat az egyik zenei portálon, mert ott is nagyjából tavaly ilyenkor jártam utoljára, de azt hiszem, egy napot ez még várni tud. Nagyjából tavaly ilyenkor volt az is utoljára, hogy hajnali 3-kor még a blogom előtt ültem és írogattam. Mert a blogolás is végigkíséri az internetes életemet, csak a helye változik. De valami változatlan.

Dimenzió

Anyakomplexus. Szaknyelven talán így nevezik ezt a viselkedési formát. Döbbenten vettem észre, miközben nézelődtem a Facebookon az ismerőseim megosztásai között, hogy egy volt munkatársam összejött egy másik volt munkatársammal, van köztük kb. 10 év, a nő javára... Ez számomra csak azért furcsa, mert eddig mindig fiatalabb barátnői voltak, és azokkal a lányokkal is komolyan gondolta a dolgokat. Szóval sosem volt az a kalandozós típus, bulizni azt igen, azt szeretett, iszogatni a cimborákkal valami harmadrendű koncerten egy szórakozóhelyen, vagy egy baráti összejövetelen pókerezni zsetonokkal, de csajozni sosem volt szokása... Ellenben a nő... Egy banya. Rosszindulatú, korát elfogadni nem tudó, kötözködő, buta, és még csak nem is szép... Nem is értem, hogyan akadhattak ezek egymásra. Két teljesen különböző személyiség, életfelfogás, színvonal, intelligencia és érzelmi kvóciens. Ha csak egyik vagy másik meg nem változott azalatt a pár év alatt, hogy nem dolgozunk együtt és nem látjuk egymást nap mint nap. Valóban eltelt pár év, ha jól számolom 3, mióta a nővel utoljára találkoztam, a sráccal azóta is tartom a kapcsolatot, hébe-hóba találkoztunk is, egy-egy kollegiális összejövetelen (télen korcsolya, nyáron koncert, átmeneti időben sörözgetés), és ő nem sokat változott, vagy csak eddig ismertem mindig a "jobbik" felét, a nőnek meg a "rosszabbikat". Szóval lehet, hogy ez a röpke 3 év elég volt arra, hogy mind a ketten megváltozzanak, és meglássák egymásban a jót, de engem akkor is teljesen ledöbbentett ez a dolog. És hogy ezt a feltöltött fényképekből kelljen megtudnom... Ez valahogyan kapcsolódik az előző írásomhoz is, kezdem úgy érezni, hogy totál más világban élek, teljesen le vagyok maradva mindenről és mindenkiről. Már lassan abban sem vagyok biztos, hogy ugyanabban a dimenzióban létezek, mint az ismerőseim. Mikor léptem át a kapun? Mindenki ismerős, és mégis mindenkiről olyan dolgok derülnek ki, amiket sose gondoltam volna. Egyiknek szerelmi bánata van, másik éppen elkötelezi magát, a harmadik most ugrik fejest egy új és nagyon komoly kapcsolatba (kérdem én, hogy lehet fejest ugrani egy komoly kapcsolatba), a negyedik önmagának ellentmondva húzza fel az ujjára az eljegyzési gyűrűt (erről is majd fogok írni egy bejegyzést, szerintem nincs olyan nő a világon, aki elutasítana egy házassági ajánlatot, ha a körülmények megfelelőek hozzá, értsd: megfelelő partner, megfelelő anyagi helyzet, megfelelő egzisztencia, megfelelő társadalmi szint, etc. Az a "vacak papír" igencsak számít mindenkinek, még annak is, aki nem meri bevallani.), az ötödik észrevétlenül libben át az egyik munkahelyről a másikra, egyik állásból a másikba, a hatodik..., a hetedik..., stb. Mindenkivel történik valami csak velem nem? Tényleg néha az az érzésem, mint ha üvegajtó mögül figyelném az eseményeket. Néha egy kis popcorn-t veszek magam elé, vagy szürcsölök az üdítőmből, és jókat derülök vagy körömrágok a látottakon. Egyébiránt velem is történik ez-az, például horgászszákkal kell lehalásznunk a macskámat a vörösfenyő tetejéről, vagy fél lábamat le kell járnom a városban, hogy kaphassak végre egy normális órát, félrészeg fickók próbálják közvetítő által elkérni a telefonszámomat csak azért, mert macskástul utazom a vonaton, amikor épp a leendő munkahelyemen intézem az ügyeket, papírokat és tegeződök össze a leendő felettesemmel hívnak fel egy ötödik helyről, hogy állást ajánlanának fel, veszek egy átkozott körömlakkot és nem akar úgy működni mint ahogy írva vagyon, és ehhez hasonló apróságok... Csak ezek elszállnak, és ha a pillanat hevében nem tudok írni róluk, utólag már nem látom értelmét az elfecsérelt szavaknak. És bizonyos vagyok benne, hogy azért volt szinte üres a vonat a Balatonon mikor fölszálltunk, mert az összes többi ember tudta, hogy nem azzal kell utazni, hiszen 50 percet késni fog. Ó, je. MÁV - Mindig van okunk a késésre! :)

Na, oké, befejeztem. Legközelebb ígérem már csak a pillanat hevében írok. Vagy a hév pillanatában.

Ja, és még annyit előrevetítésül, hogy az a csaj éppen olyan pénzéhes, mint akiket kibeszél...

Életképtelen élés.

Én igazán nem vagyok féltékeny, és igazán nem vagyok kétségbe esve, és igazán nem érzem úgy, hogy le lennék bármiről is késve vagy maradva, de akkor is nyomaszt egy gondolat... Lépten-nyomon azt látom, hogy az ismerőseim eljegyzik egymást, házasságot kötnek, babát várnak és szülnek, házat vesznek, építkeznek, költöznek, autót vesznek, és egy csomó olyan dolgot tesznek, aminek az ideje egy ember életében előbb vagy utóbb eljön... És az idősebbek azt gondolják, hogy ennek az ideje 30 éves kor előtt van... És ilyenkor mindig megfordul a fejemben, hogy én mit és hol rontottam el, hogy 27 évesen még itt tartok. Nincs sem saját lakásom, sem saját autóm, sem saját családom, sem egzisztenciám, sem olyan munkahelyem, amivel büszkélkedhetnék... Egyelőre úgy állok, hogy erre egyetlen pénzintézet sem adna sem hitelt, sem kölcsönt... Még fedezetem sincs. Hogy lehet így neki kezdeni egy életnek? És akkor a szüleim arról beszélgetnek egymás közt, meg más korombéliek szüleivel, hogy mi nem válunk le róluk, hogy még mindig otthon lakunk... Kérdem én, hogy tudnék leválni, és különköltözni? Miből? Hova? Szeptemberben kezdek új munkahelyen, ha onnan nem kell eljönnöm 2 éven belül, talán elkezdhetek gyűjteni és félretenni ilyen célokra. Egyelőre viszont maradnak a kis személyes dolgaim lecserélésére szánt apróbb összegek, amikről az előző bejegyzésemben írtam. De visszatérve az eredeti gondolathoz, fogalmam sincs, mit csináltam rosszul, hogy nekem soha semmi nem úgy sikerül, mint a kortársaimnak... És a végén már tényleg kezdem magam rosszul érezni, hogy egyelőre nem is tudok ilyeneket tervezgetni, még gondolkodni róla is fölösleges. És nem az elhatározás hiányzik. Közben pedig egyre nő az olyan ismerőseim száma, akik már családosak és nem tudnak kimozdulni otthonról, és fogy az olyan ismerőseim száma, akikkel bárhova bármikor elmehetek, ha jól akarom magam érezni. Lassan már nem lesz kit elhívni egy koncertre sem, egy kiállításra, egy csésze teára vagy sétára sem... Vagy csináljam én is azt, mint a még megállapodni nem akaró 30-as férfiak? Akik diszkóban töltenek minden estét, és náluk 10-15 évvel fiatalabb lányoknak csapják a szelet, mert azáltal ők is fiatalabbnak érzik magukat? Én is keressem a 15-20 évesek társaságát, hogy még ne érezzem olyan kínosan magam? Elhiszem, hogy egy idő után felváltja a szórakozást a pelenkázás, meg a koncertezést az otthoni zenehallgatás főzőcskézés közben, de az én életemben még nem jött el ez az idő. Én még élvezni akarom az életemet, ha mást már nem is tehetek... Ha nem tudok önállósodni, akkor inkább hadd élvezzem ki azt ami most van, addig amíg tart. És közben csak gyenge irigykedéssel nézek az ismerőseimre, akik ezeket a lépcsőfokokat már meglépték...

Most pedig, mivel holnap véget ér a nyaralásom, és utazok haza, még egy utolsót csobbanok a Balatonban, és kiélvezem a nyár minden egyes percét, a napsütés minden egyes sugarát...

Centesimus

Minden évben beköszönt ez az időszak is. Teljesen mindegy, hogy melyik hónap van, nyár-e vagy tél, egy a fontos: pihenjen a család. Vagyis inkább pihenni akarjon. És akkor jön a rossz idő. Ha júliusban, ha decemberben, ha áprilisban, ha októberben... mindegy, csak legyen rossz idő, mikor mi éppen kikapcsolódnánk valahol valahogy. Legyen szó akár egy hetes, akár több hetes, akár csak egy napos kirándulásról, kiruccanásról, olyan nincs, hogy végig szép időnk legyen. Persze ez a jelenség halmozottan igaz a balatoni nyaralásra. Vagyis ha mi épp a Balatonon nyaralunk úgy családilag, biztos, hogy lesz egy-két olyan nap, amikor fürdeni se lehet, olyan esős és szeles időjárás van. Ma már a második nap telik el így. És a nyaralásnak mindjárt vége. Itt ülünk benn a házban, mindenki szétszóródva, páran sorozatot néznek a tévében, mások újságot olvasnak a teraszon, megint mások félrevonultan pötyörésznek valami laptopféleségen. Ja, bocsánat, van két ember, aki még így is a halakat csalogatja a tóban. Volt már nagy családi kártyaparti, közös filmnézés, rejtvényfejtés, macskavadászat és ebéd is, most a "szieszta" tart éppen, vagyis mindenki úgy ejtőzik, ahogy neki kellemes. Én éppen a századik posztomat írom. Nem terveztem semmi különlegesebb bejegyzést, de azért csak megemlítem. Voltak olyan posztok, amikre nem is emlékeztem, és jó volt visszaolvasni, de olyanok is akadtak, amiket csak azért írtam, mert éppen nem volt jobb dolgom. Valamelyest ez is >olyan< poszt, mivel éppen semmi dolgom nincs. Lélekben már készülök az őszre, az új munkahelyre, a dolgaimra, vissza kell rázódnom a régi kerékvágásba, újra naponta utazni, újra járni vezetni, újra gyűjtögetni a pénzt... De most már nem külső vinyóra gyűjtök, elhatároztam, hogy lecserélem Mancit. Sok éve szolgál már, most már kijárta az óvodát, az iskolába pedig nem kísérhetem el. Nagylány már, nélkülem is boldogulnia kell. Nekem pedig egy Teodor, vagy Dönci kell. Szóval egy jó kis férfias gépezet. Amivel feltehetőleg kevesebb problémám lesz, mint egy hisztis kislánnyal. :) A biciklimet is nem különbben le kellene cserélnem, mert az a csotrogány Gertrúd már igencsak ki van purcanva. Szóval jó lenne minél hamarabb befejezni ezt a jogsi-témát, mert másra kell a pénz. Ja, és ha itt tartunk, akkor hadd mondjam el, hogy az órám is felmondta a szolgálatot, három ketyeréből kettő nem működik, egy meg olyan pocsék, hogy inkább csak alkalmi viselet, mint hétköznapi. Szóval órát is kell újat szereznem. Lassan minden holmim elavul. Igazából Galádot nem kívánom lecserélni, de azt a megállapítást is sikerült tennem a napokban, hogy ha Galád kimúlna, vagy eltűnne, vagy bármi történne vele (amit egyáltalán nem szeretnék), akkor többet nekem macska nem kellene, helyette inkább egy kutya. Sokkal kevesebb vesződség, és sokkal nagyobb hála. Még egy hét, és megyek haza. 21.-én szerdán megírjuk a szerződést, és elkezdhetek keresni magamnak valami normális göncöt az évnyitóra. Egyelőre úgy érzem, hogy kinyaraltam magam, de biztos vagyok benne, hogy az első hét úgy le fogja szívni az energiámat, hogy visszavágyom a Balaton kellős közepébe. Ha ezeken mind túl vagyok, akár elkezdhetek foglalkozni a karácsonyi ajándékokkal is. Tudom, az még odébb van, de nem hiszem, hogy decemberig mindenre elég lenne a keresetem. Főleg, ha a nyamvadt jogsit a 3. vizsgámon se fogom tudni megszerezni. Apa ígérte, hogy majd itt a környéken gyakorlunk egy kicsit, talán holnap rá is veszem, ha nem fog egész nap esni az eső úgy mint ma. Minervát is elővettem már a héten párszor, de sajnos nem tudok annál tovább jutni, mint amit eddig megtanultam, mert gyenge vagyok... De a vezetésre nagyon rá kell hajtanom. Lassan mindenkinek előbb lesz jogsija, mint nekem, még azoknak is, akik később kezdtek bele mint én... Én meg addig is gyűjtöm az energiát, és megyek játszani a legújabb kedvenc játékommal.

Galádul mocsadék.

Szerintem a macskám nem szeret engem. Vagy csak ez a ház nem tetszik neki, és azért jár át folyton a szomszédba. Lehoztuk ugyanis magunkkal Balatonfenyvesre, a nagy családi nyaralásra, mert otthon egyedül nem hagyhattuk, és 4 nap alatt már háromszor kellett utánamennünk és megkeresnünk, mert elkolbászolt. És nem tűnik valószínűnek, hogy csak azért akadunk rá mindig a szomszédos kertben, mert a nagy mászkálásban, felfedezésben nem vette észre, hogy milyen messzi került tőlünk... Láthatólag sokkal jobban érzi ott magát, pedig oda is ugyanaz a Nap süt, és ugyanaz az árnyék vetül. A háziak meg valahogy nem szívlelik... Filmbeillő volt a jelenet, ahogy E. néni megfogta, és próbálta átadni a kerítés felett. Mondjuk szerintem sem a cica, sem ő nem élvezte a helyzetet. Miért kell neki mindig valahova máshova menni? Tán nem bánok jól vele? Rossz gazdi vagyok? Ez van, nem értek a macskákhoz csak szeretni tudom őket. Vagyis pontosabban csak őt. Ezt a kis hülyét, hülye dögöt. Egyébként az idei statisztikám sokkal jobb, mint a tavalyi, ugyanis már háromszor fürödtem a tóban, de még egy vágásom sincsen. Mondjuk első napon így is elég nagy sokkhatásban volt részem, ugyanis én vonattal jöttem egy nappal a többiek után (hiszen idén is FEZEN Fesztivált kaptam születésnapomra ajándékba Luiséktól, 3.-án szombaton ugyanis Deep Purple és EDDA lépett föl. Luis apukáját előbbi, engem utóbbi érdekelt jobban, így Luis apukája sikeresebb volt nálam, mert az ő kedvencét végignéztük hallgattuk, az enyémnek a félénél le kellett lépnünk. Szerintem ebből hagyományt csinálunk, a tavalyi is nagyon jól sikerült, és szerintem jövőre is pont akkorra esik majd. No szóval ebből kifolyólag én szombaton még Székesfehérváron voltam, másnap Luiséknál, és ő vitt el engem Siófokra vasárnap este, hogy fölszálljak egy vonatra, ami elhoz ide. Olyan fél 8, háromnegyed 8 körül érkeztem meg, első kérdésem rögtön az volt, hol a cica? a válasz: "Nem tudjuk, hol van." Azt hittem viccelnek, kérdeztem, hogy hol van? "Nincs meg a cica, Ági." Aztán kiderült, hogy egész délután őt keresték, mert délben még megvolt. Na, elkezdtem siratni, körbejártam a kertet egy csomószor szólongattam, hátha előjön, aztán felhívtam Luist, sírva mondtam neki, hogy nincs meg a macska, ő nyugtatott, hogy elő fog kerülni, és eltelt másfél perc, és előmászott a kert sarkából. Vagy az én hangomra, vagy mert pont akkor éhezett meg, vagy mert pont akkorra végzett a felfedező körútjával, mindenesetre úgy megörültem neki, megölelgettem, megpuszilgattam, aztán bevittem a házba, hogy már benn maradjon. Tegnap aztán nem mászott el nagyon, sőt, végig benn volt a kertben, napozott, mosdott, mókust lesett, este pedig újra bevittem a házba, hogy éjjel benn legyen. Erre ma? Délben megint elkóborolt, a szomszédban találtunk rá, visszahoztuk, és délután megint visszament. Csak attól félek, hogy legközelebb messzebb jut, ahonnan már nem tudjuk visszahozni. Szóval nagy volt a riadalom, de aztán megnyugodtam... És úgy látszik a vízióm nem vált be, mármint hogy nem nagyon tud hova menni, mert magas a kerítés. A kerítést lehet, hogy nem tudja helyből átugrani, de remekül mászik fára, a fa meg közel van a túlkerthez... Szóval remélem, valahogy kibírja még ezt a pár hetet a hónap végééig, és hazavihetem épségben. Nem tudom, hogy élném túl, ha végleg eltűnne.

Találtam magamnak papucsot is így a nyár végére, szóval most teljes az idill. 20.-áig talán még jelentkezem, de most kezdetét veszi az évszázad (hehe) römipartija. :D

Engedek.

Sosem szerettem utánozni senkit, főleg mert engem is rettentően dühít, ha valaki engem próbál (meg)ismételni. De ez a kérdéssor már első olvasatra is tetszett, mert nem olyan bugyuta, mint a többi hasonló blogközösségben terjedő lista. Szóval most engedek a csábításnak, megtöröm a szokást, és én is ezalapján írok bejegyzést, mert már miért is ne.

1. Mi volt a legutóbbi olvasmányélményed?

Nem tudom, mi számít konkrétan olvasmányélménynek, egy glossza egy újságból, vagy egy teljes novella esetleg regény... De ami igazán élmény volt, az egy tavaszi cikk (amit hónapokkal később interneten olvastam el) a Magyar Nemzet jóvoltából. Legalábbis azt hiszem, a Magyar Nemzetben jelent meg. Egy ülés, ahol több európai meg a világ más tájairól érkezett politikus vitatkozott, és a felszólalók között volt egy fickó, Paul A. Saphiro, aki valamiféle tanulmányt írt a Holokausztról és az antiszemitizmusról. Egyik cikkről tértem át a másikra, mígnem eljutottam ehhez az íráshoz. Hosszasan taglalhatnám a véleményemet, még inkább felháborodásomat, de talán majd máskor máshol megteszem. A cikk amúgy ezen a linken olvasható. Komoly hatást gyakorolt rám. Különben az utolsó komoly olvasmányélményemen még nem vagyok túl, hónapok óta ugyanazt a könyvet olvasom, Ray Bradbury: Marsbéli krónikák. (Valahogy nincs mindig hangulata az embernek hozzá.)
2. Jegyzetelsz olvasás közben, aláhúzol-e bármit az olvasott könyvekben? Használod később a jegyzeteid?

Szoktam jegyzetelni, meg aláhúzogatni, de utólag nagyon ritkán veszem a kezembe őket, vagy olvasom vissza a jegyzeteket. Általában találó idézeteket, meg érdekes mondatokat szoktam aláhúzni egy-egy könyvben, jegyzetet készíteni meg inkább akkor, ha tanulnom kell valamit. Legjelentősebb ilyen könyv Márai Sándor önéletrajzi ihletésű műve volt, az Egy polgár vallomásai.
3. Ki tudod-e várni a nézeteltéréseid rendezésére alkalmasabb időpontot, ha éppen a vita hevében az még nem is az?

Ha komoly nézeteltérésről van szó, akkor azt azonnal és helyben megvitatom, és később is (többször) visszatérek rá. Ha csak kis nézetkülönbség, vagy feszültség van, azt általában higgadtan, és napokkal később rendezem.
4. Melyik a kedvenc illatod, fűződik-e kellemes/ kellemetlen emlék hozzá?

Sok kedvenc illatom van, alapvetően szeretem a jó illatokat, pl. frissen mosott ruha illata, füstölők, nem túl erős parfümök, virágok, illóolajak illata, de szinte mániákusan szeretem az extrém illatokat is, úgy mint festék, higító, benzin, aceton, és hasonló vegyi anyagok... A legkedvesebb emlékem is épp ilyenhez fűződik, egy szintén elmeháborodott barátnőmmel szaglásztuk a frissen mázolt kerítést egy séta alkalmával, az asszony aki festette meg teljesen elképedt, és tágra nyílt szemekkel közölte, hogy "most festettük...". :)
5. Megvan még a szülői ház?

Nos, mi számít szülői háznak? Ahol felnőttem? Akkor kérem alássan, még megvan, most is abban élek, szinte változatlan állapotában. Na jó, azóta volt parkettázva egy-két helyiség, illetve tapézázva és festve, de semmi komolyabb átalakítás nem volt benne. Ha meg arról van szó, ahol születtem, vagy ahol a szüleim éltek, nos azokról a házakról/lakásokról nem tudok semmit. Tudom, hogy édesapám mindig Hidegkutat emlegeti, édesanyám Zuglót, a kettejük első közös lakása meg a sokszor emlegetett Gvadányiban volt. :D
6. Melyik filmet néznéd meg ma este, ha választhatnál?

Biztosan olyan filmet néznék meg, amit még nem láttam, de már nagyon kíváncsi vagyok rá, vagy olyat, amit régen láttam, de azon kívül, hogy tetszett, nem sokra emlékszem belőle. Az örök kedvencem amúgy az Élet, vagy valami hasonló.
7. Szívesen találkozol a blogos társakkal, vagy a blogvilág nyújtotta lehetőségek között ápolod a kapcsolatokat inkább, személyes találkozások nélkül?

Kivel így, kivel úgy. Sosem zárkóztam el az internetes (virtuális) kapcsolatok személyessé tétele elől, de azokat nem is erőltetem, ha valakinek nincs hozzá kedve, vagy más a beállítottsága. Alapvetően sok olyan barátom/ismerősöm van, akit interneten, azon belül is blogokon keresztül ismertem meg.
8. Írtál-e valaha naplót? Rejtegetted vagy publikus volt? Úgy értem nem dőltél rögtön kardodba, ha megtalálta valaki? :-D

Egészen fiatal korom óta próbálkoztam naplóírással, de azok mindig személyes hangvételűek voltak, olyanok, amiket még a legbensőbb barátnőmnek sem mutattam meg soha. A blogot viszont teljesen máshogy kezelem. A blogban megvan a minimális szintű anonimitás, ami könnyebbé teszi a dolgokat. De ha valaki beleolvasott volna a féltve őrzött naplómba, azt hiszem, nem én dőltem volna a kardomba, hanem az illető. :P
9. Mit tanulnál meg szívesen a következő évben vagy korábban?

Autót vezetni. Ha-ha. Na jó, komolyra fordítva a szót: valamilyen nyelvet, rendesen főzni, fagotton játszani, vagy csak valami olyan hobbit, ami különlegesebb a rejtvényfejtésnél és a biciklizésnél. :) De az elsőben elég jó úton járok, már 2 vizsgán túl is vagyok...
10. Hány kisebb lámpa, gyertya van a nappalidban a központi mennyezetin kívül?

Egy éjjeli lámpa, egy olvasólámpa, egy elemlámpa, megszámolhatatlan mécses (köztük illatos is), plusz vagy tucatnyi gyertya, amiket sosem gyújtok meg. De ha ezek nem adnának elegendő fényt, ott van a televízió és a laptop is. A biztonság kedvéért. Hogy melyiket milyen sűrűn használom? Az első négyet rendszeresen. :) (Ja, ez nem a nappalim, hanem az én kis szobácskám. A nappalinkban csak egy lámpa van, az is csak vacsoraidőben ég.)
11. Melyik az a verssor, amit most azonnal idézni tudnál?

Nemes Nagy Ágnes: Láttam láttam. Nem csak egy verssor, komplett vers. Gyerekkorom kedvenc verse, ezzel cukkoltam bátyámat annak idején, mert neki kellett volna megtanulnia, de én óvodás létemre hamarabb bemagoltam, mint ő. Na most mivel sosem láttam leírva a verset, fogalmam sincs, hogy hol van vessző, sortörés, kisbetű-nagybetű-kötőjel, én csak értelemszerűen írom.

 Láttam, láttam lappantyút!

Éjszaka erdőn meglestem,

Rókavadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,

Mentünk. Én meg a rókavadász.

S akkor az égen, fekete égen,

Valami röppent még feketébben!

Valami röppent: lappantyú!

Két szeme lángja két pici lámpa,

Gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más.

Ketten: én meg a rókavadász!

De ezen kívül is rengeteg vers-töredéket, verssort, verset tudok. Ezekkel most senkit sem untatok.

Csöbörből vö...mibe?

Előre bocsátom, hogy ez egy valóságos novella az elmúlt hetek eseményeiről. Néhol kissé szedett-vetett, de muszáj volt már kiadnom magamból, és nem akartam apró részleteiben heteken át tálalgatni. Szóval most kb június 1-jétől máig írok mindent, ami volt és ami számít.

No hát. Nem tudom, mennyit számít a (munka)tapasztalat, de úgy látszik, elég sokat. Főleg, ha az ember munkahelyet szeretne (vagy kényszerül) váltani. A tanév végéhez közeledve kaptam meg a remek hírt, miszerint nem hosszabbítják meg a szerződésemet. Ez egyfelől várható volt, mivel még annak idején februárban voltak benn nálam órát látogatni, és utána kaptam hideget-meleget de inkább csak hideget. Másfelől eléggé sokkolt, mivel elég sokáig húzták a dolgot, és azt gondoltam, hátha mégis. (Erre munkatársam is biztatott, hogy szerinte nem tudnak még hova tenni, és ezért talonban tartanak. Hát, nagyon örülök neki.) Illetve nem nagyon akartam belegondolni, hogy mi lesz velem, ha új állás után kell néznem. Az utolsó 2 évben annyira könnyű volt, úgy megúsztam mindent, önéletrajzot, erkölcsi bizonyítványt, interjút és görcsös telefonvárást, mert az uolsó két lehetőség szinte az ölembe pottyant. De most elölről kellett kezdenem az egészet, a legelejéről, vagyis egy normális önéletrajz összeállításától és egy jól átgondolt motivációs levél megírásától. Ódzkodtam a feladattól, és amíg lehetett, kivártam, hogy talán elkerülhetem, de végtére egy hétvége elég volt arra, hogy kilépjek az önsajnáltatás gödréből és nekilássak. Egy este/éjszaka hozzávetőlegesen 20 pályázatot küldtem el, ebből a 20-ból rögtön másnap már felhívtak egy helyről. Június 19.-én szerda reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. (Ej, de ismerős érzés, csakhogy anno ez délelőtti órákban esett meg, és nem volt magától értetődő, hogy álmomból vernek fel, most pedig a reggel 8 óra azért igencsak korán volt.) Részleteibe most nem mennék bele, a lényeg, hogy egy 12. kerületi iskolából hívtak fel, hogy mikor tudnék befáradni egy interjúra. Esetleg meg tudnám-e tenni egy hét múlva szerdán. Rögtön kibújtam alóla, mondván, aznap forgalmi vizsgám lesz, és mivel még sohasem voltam, nem tudom, hogy mennyi ideig tart, stb. Akkor ezesetben el tudnék-e menni ma. Gyors átszervezést követően (telefon az iskolába, hogy kések egy fél órát, ugrasztani édesapámat, hogy vigyen el kocsival (mennyivel egyszerűbb lenne/lesz ilyet majd későbbiekben személyesen megoldani) felöltöztem és már a kocsiban is ültem. Fél 10-et beszéltünk meg, (úgy, hogy nekem délre már a munkahelyemen kellett lennem), de késtem egy kicsit, nagyjából negyed órát, mert állt a forgalom. Erről őket is időben tájékoztattam telefonon. Tiszta csapzott voltam, azt sem tudtam, hol áll a fejem, még az iskolát se tudtam hova tenni, szóval egyáltalán nem voltam a helyzet magaslatán, mégis negyed óra alatt lezavartuk az egészet, és 10-kor már indultunk is haza. Én csak hazaugrottam átvedleni, aztán kocsiba be, és dél előtt 10 perccel már ott is voltam. Ezután volt nagyjából egy hét szünet, mikor is e-mailben keresett meg egy másik igazgatónő egy másik suliból, hogy ha aktuális még a pályázatom és nem fogadtam el másik állást, akkor be tudnék-e menni másnap 9 és dél között egy interjúra. (Teszem hozzá ez a másnap pont a forgalmi vizsgám napja volt.) Akkor persze újra át kellett szerveznem mindent, hogy szabad legyen a délelőttöm (vagyis kikérnem magam a gyermektáborból), és a sikeres bukás után elmentem egy újabb interjúra, ezúttal Budapest másik végébe. Napközis állás lett volna, betanítással több osztályba is, és mindenféleképpen értesítenek, ha igen, ha nem. Ez sem vett többet igénybe mint negyed óra, és már 1 órakor otthon voltam. Még azon a héten pénteken kerestek telefonon egy 3. helyről, hogy tudnék-e menni egy beszélgetésre (rá következő hétfőn reggel 9 órára), teszem hozzá szinte álmaim iskolájából, ahova 3 előző évben is adtam be pályázatot, de még akkor válaszra sem méltattak. Szintén napközis állás, szintén kinn a világ vége után kettővel. Persze, természetes, szívesen bemegyek. Eltelt békésen a hétvége, nem is nagyon izgultam a másnapi interjú miatt, ott a helyszínen már várt más is, és éppen benn volt egy harmadik, és míg a soromra vártam, csörgött a telefonom (vagyis csak morgott, mert előtte levettem róla a hangot, nem... nem újabb interjú... kéremszépen állásajánlat! ügyén kerestek, a 2. helyről. Ha még nem fogadtam el állást sehol, egy tanítói állást ajánlanának fel nekem, egy olyan tanítónő helyett, aki 2-4 évet külföldön fog tölteni. Kedvesen "leráztam", mondván állásinterjúra várok, de utána fölhívom.) Fél órás késéssel sikerült is bemennem, szimpatikus igazgató és igazgatóhelyettes, gyönyörű épület, kedves portás, tiszta utca, minden ami kell. (Már az interjú alatt éreztem, hogy tetszem nekik, és csak a formaság miatt nem ajánlották föl rögtön az állást. Helyette kezembe nyomtak egy névjegykártyát, hogy amennyiben fenntartom az érdeklődést, másnap hívjam őket fel.) Az interjú végeztével már ott álltam, hogy kettő állás közül kellene választanom. Szóval nem tudtam, mit válaszoljak az igazgatónőnek. De itt is nagyon kegyes volt velem az, akit mások Sorsnak hívnak, hiszen az igazgatónő elmondta a telefonban, hogy milyen állásról/osztályról lenne szó, és ha sokkolt a hír, nem muszáj azonnal válaszolnom, gondoljam át nyugodtan. Kaptam két nap gondolkodási időt, vagyis szerdán délutánig kellett visszajeleznem. Rágtam-rágtam a dolgokat, közben utána néztem az 1. helynek is és észrevettem, hogy ott dolgozik az én hajdani osztályfőnököm is, egy nyomós érv amellett, hogy ha úgy adódik őket válasszam. Persze kedden délelőtt fölhívtam a 3. helyet, és mondtam, hogy érdekel az állás, de még nem tudok igent mondani, arra az volt az igazgató úr válasza, hogy ők sem mondtak még igent. De hogy hívjam őket föl következő héten, mert addig eldől. Na hát köszi, kétszer telefonáljak rájuk ÉN? Most kell ember, vagy nem kell? Szép és jó, hogy elmondták az iskola rendjét, meg hogy mit várnak el az ott dolgozóktól, meg hogy mire kell számítani, de azért egy igazgató ne engedje már meg ezt magának, hogy ilyen szétszórt legyen. Arról már nem is beszélek, miért ment le az interjú ott is 10 perc alatt... Szóval még aznap délután visszahívtam a 2. helyet, hogy örömmel elfogadom a felajánlott állást. Na, a java csak ezután következik, ugyanis kb. aznap hívtak fel egy 4. helyről, hogy behívjanak interjúra, amit először még elfogadtam, de később már erre hivatkozva vissza is mondtam... És pár nappal később (pénteken) hívtak az 1. helyről is, hogy felajánlanák az állást október közepétől. Azt is visszautasítottam, és utánavaló hétfőn hívtak a 2. helyről, hogy elfogadnám-e az állást, de arra még nem mondtam nemet, mert gondoltam, hogy hátha a másik mégse jön össze, és megmarad az talonba. Szóval azt mondtam a telefonba, hogy nem tudok még rá se igent se nemet mondani, mert bár nagyon tetszik az ajánlat, de várok még visszajelzéseket máshonnan is, és szeretném úgy intézni a dolgokat, hogy mindent egyszerre tudjak lezárni, stb. (Azért mégiscsak az "álommunkahely"ről volt szó. Mégha szétszórt is az igazgató, és kinn van a túlvilágon az iskola...) Szóval délután egy biztonsági telefon a már elfogadott állás ügyében, apró tapogatózás, hogy mikor tudnánk szerződést kötni, stb, és mikor már biztosnak láttam a dolgot, akkor döntöttem el véglegesen, hogy minden további ajánlatot visszautasítok. Mint ahogy nem vesznek fel két embert egy munkára, úgy én sem mondok igent két különböző helyre... Szóval másnap (vagyis kedden) már úgy hívtam föl a 3. hely igazgatóját, hogy a távolság miatt nem tudom elfogadni az ajánlatot, mert olyan állást sikerült elfogadnom, ahova könnyebben megoldom a bejárást. Ez egy nyomós indok, vagy nem elhanyagolható szempont, mondta ő, és megértette a döntésemet. (Remélem, én sem fogom megbánni.) Főleg nehéz lett volna megoldanom a bejárást hóban-fagyban, főleg, ha ez a jogsiszerzés is ilyen nyögvenyelősen megy... Ugyanis most szerdán a második vizsgámon is sikeresen megbuktam... (Na az is megér egy misét, pár szóban kifejtem... 26.-án mentem először vizsgázni, negyed óra alatt sikerült megbuknom, és annyira kibuknom, hogy végül közösen döntöttünk úgy az oktatómmal, hogy keresek másik oktatót, hovatovább másik iskolát. Így már pénteken az új oktatómnál kezdtem a vezetést egy "bemutatkozó" órával, amikor is megnézte, hogy hogyan tudok vezetni, és hogy fel tud-e készíteni a 10.-ére lefoglalt vizsgámra. Ő még akkor úgy látta, hogy jobb lenne 16.-án vizsgázni, de arra már sajnos nem kapott szabad időpontot. Vettem tőle kb 10 órát, és bevállaltuk a 10.-i vizsgát is, ami szintén negyed óra alatt kudarcba fulladt. S nem az autókezeléssel, nem a szabályok betartásával, nem a figyelemmel van a baj. Nem. Hanem azzal, hogy annyira rágörcsölök, annyira erős bennem a vizsgaláz, hogy nem tudok teljesíteni. Úgy remegett a lábam, hogy ki kellett szállnom a kocsiból sétálni egyet. Pedig addig mindent megoldottam, vagyis az egyívű megfordulást, és a járdával párhuzamos parkolást előre két kocsi közé is.) Viszont mikor a parkolóhelyet akartam elhagyni, hiába néztem körül a művelet megkezdése előtt, mire belefogtam, már jött két autó, és az oktatómnak kellett a fékbe lépnie. Egyúttal fordultunk is vissza a kiindulóhelyre, buktam a pénzt, buktam a vizsgát. Olyan szintűvé vált a dolog, hogy már valami orvost is fel kell keresnem, tud-e adni valami bogyót vagy bármit, amivel ezt az idegességet leküzdhetem. Legalább a vizsga idejére. Mert mindent tudok, és mégse megy. Az oktatóm azt is mondta, hogy szinte nulla tudással kerültem át hozzá, és azóta már egy csomót fejlődtem, szóval ha lett volna több időnk a vizsgáig, biztosan sikerült volna. De ne essek kétségbe akkor sem, ha nem sikerül, mert a 3. lehetőség után még ott van egy 4. és egy 5. is, aztán a PÁV, amin mindenki átmegy, és utána még korlátlan lehetőségem van levizsgázni. Ja és a bátyáimat küldjem el melegebb éghajlatra, akik azt mondják, hogy a nők nem tudnak vezetni...) Szóval lassan 1 év tanulás után ott vagyok, hogy még mindig nem "tudok" vezetni, és nem tudom, valaha is képes leszek-e levizsgázni... S míg 2-3-4 éve úgy kellett szinte kuncsorognom egy-egy állás után, és pályáztam 50 helyre, és véletlenül el tudtam helyezkedni egynél, most elküldtem a pályázatomat tizenpár helyre, és abból 4 behívott, s a 4ből hárman állást is ajánlottak. Ennyit számít az a bizonyos 3-5 év. Sokkal szebben mutat az életrajzomban, hogy már volt rámbízva kisebb-nagyobb csoport, és szívesebben behívnak beszélgetésre. Hiszem, hogy nem a személyiségem az oka. Vagyis nem hiszem, hogy a személyiségem elég lenne meggyőzni bárkit ha nincs elég tapasztalat mögöttem. Bár az is igaz, hogy tapasztalat ide vagy oda, ha valaki nem elég megnyerő megjelenésében, modorában, önkifejezésében, viselkedésében, lesheti, hogy mikor bíznak rá valamit. De amennyire féltem tőle az elején, annyira könnyen ment végül. És mondhatom azt, hogy a teljesítésem 100 %-os, mert ahol megjelentem állásinterjún, ott mind megfeleltem. (Még azon az egyen is, ahol annak idején mégsem engem választottak, mert az a másik egy pár méterrel közelebb lakott mint én...) Azt meg nagyon remélem, hogy jól döntöttem a munkahelyet illetően, és nem kerülök bele abba a bizonyos vödörbe... Azért délelőtt sokkal könnyebb bánni a gyerekekkel, még nincsenek kifáradva, és még pallérozik az értelmük is. 3.-os korosztállyal már volt dolgom, és azt hiszem sokkal könnyebb dolgom volt, mint az első évfolyammal, ha belegondolok, már a főiskola kezdete óta 3.-os gyerekek között mozgolódom, szóval remélem, meg tudom állni a helyemet. Bár nekem az is furcsa, hogy az utcáról fölvesznek valakit tanítónak, még csak nem is napközibe, és nem is egy-egy órát tanítai, hanem osztályfőnöknek valaki helyére (eleve ha valaki osztályfőnök, miért megy ki külföldre közben, na mindegy), és rábízzák az egész osztályt. A napközis meg kicsoda? Még nálam is tapasztalatlanabb? Vagy túl fiatal? Vagy túl idős? Vagy nyelvet tanít, és nem ér rá délelőtt? Vagy nem mernek rábízni egy délelőttös állást? Sok kérdés foglalkoztat, de majd mindre választ kapok idejében. A munkaviszonyom nem szakad meg, egyik nap kilépek az egyikből, következő nap belépek a másikba, és majd mindent akkor fogok megtudni. Augusztus 21.-én. Tanítónéni leszek, kérem szépen. :)

Bocsi... ez az én helyem...

"Egyszer úgyis  felfalja majd ezt az egészet valami földönkívüli tenyészet..." - zakatolt ma délelőtt a fülemben ez az egy sor, mert annyira vártam már, hogy vége legyen az értekezletnek, ami ráadásul nem is a tanévzáró értekezlet volt, csak egy rövid(?) valami az iskola nevéről és annak megváltoztatásáról... Totálisan nem érdekelt és nem érintett engem, mégis ott kellett ülnöm. Dög melegben, délelőtt 11-től éhesen, 1 órán keresztül, úgy, hogy tudtam, nekem délre a csoportomnál kell lennem, és úgyis az utolsó pár napomat töltöm az intézményben. Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet.... Az egésznek vége lesz. Nem lesz több gyomorgörcs, nem lesz több váratlanul betoppanó szülő vagy tanár, aki kizökkent a gondolatmenetemből... Még 3 nap, és remélem, végleg átadhatom a földönkívülieknek az egész kócerájt. Jöjjenek már érte. Dühít, hogy semmi sem úgy sikerül, mint ahogy tervezem, mindig az utolsó percben van változtatás, vagy valami plusz elintéznivaló, vagy valami  akadály, amit kikerülni nem lehet, csak arrébb rugdosni, vagy még inkább elhordani az útból...Mérhetetlenül fáradt vagyok, és tökéletesen elegem van már a saját gyengeségemből is. Meghaladja az erőmet és a képességeimet ez az egész.

Ma délután/este megint vagy tucat helyre elküldtem az önéletrajzomat, hátha találok valami jó helyet, ahol létrejön az a bizonyos kecske-káposzta kapcsolat... Egyszer úgyis felfalja majd ezt az egészet... Az egésznek vége lesz. Például nem fognak undokul rám szólni több ízben is, hogy "bocsi, ez az én helyem"... oda ülhetek majd, ahova szeretnék. Mert számomra felfoghatatlan, hogy hogy lehet ilyen kicsi terembe bezsúfolni ennyi tanárt és tanítót, hogy van, aki csak úgy tud beülni a helyére, ha 5 másik embert felállít a sajátjáról.... és még így is van olyan pedagógus, aki nem tud leülni, ha teltház van, mert neki nincs helye. És a többiek értetlenül néznek rá, hogy: De hát hol van a helyed? ő meg csak válaszol halkan, hogy sehol, oda ülök, ahol éppen hely van (és éppen nem túrnak ki.) Szívből gyűlöltem azt a tanári szobát. Éppen ezért vonultam le amikor csak tudtam a saját termembe, vagy hospitálni valaki máshoz. Az utóbbi pár hétben már az udvarra mentem olvasni. Mert ebben a munkaközösségben én voltam az egyetlen, akit megfeddtek, hogy olvasni mert, és félrevonult, ha pár sort el akart olvasni a nyomorult könyvéből vagy újságjából. Máig nem értem, miért fájt nekik, hogy én olvasok... (A gyerekeket is olvasóvá kéne nevelni, nemde?) Szóval kedvesen taszigáltak arrébb, és mikor dacosan odaálltam az ajtó mellé, hogy nekem ott is jó, nagy kegyesen felajánlottak egy helyet... Persze az a hely sem lett volna szabad, ha közben 2 pedagógus nem lett volna lenn az aulában vagy udvaron vagy ebédlőben vagy franc tudja hol a 2 napközis csoporttal, akik elvileg táborban vannak a héten az iskolában. E fölött se tudok még napirendre térni: miért kell egy napra/hétre szervezni a munkát a napközis táborral? Miért nem lehetett volna adminisztrációs hétnek kikiáltani az utolsó (fél)hetet? Ja, bocs, csütörtök és péntek ott volt erre a célra, de én azokon a napokon is be voltam osztva a csoportokba... Ezért lenne jó végre találni egy állandó helyet... (És ma döbbentem rá szörnyű felismeréssel, hogy ahhoz, hogy egy állandó helyet találjak, kellene valami spec.koll., amivel bekunyerálhatom magam egy tantestületbe.... mert az ember- és társadalomismerettel, ami nekem van, kb. kitörölhetem a kitörölni valómat.)

Meghallgattam ma ezt a dalt, és totálisan átérzem a teljes szövegét, meg hogy miről szól...

(Ja, egyébként tudtátok, hogy a Lejárt lemez c. nótájuk valójában nagyon komoly és szomorú témát dolgoz föl? A gyermeküket elvesztő édesanyákról szól.)